11. Támadás - védelem

Elkezdődött annak a gyalázatos tervnek az első felvonása, amelyet Szárol kapitány az ő maláj cimboráival a vendégszerető Standard-Island ellen szőtt. Hozzájuk csatlakoztak a Szamoában fölvett malájok meg az erromangói és szomszéd szigetek rablói. Hogy mire lyukad ki ez a vakmerő, gonosz támadás, ugyan ki mondhatná meg előre?

Az Új-Hebridák szigetcsoportjához ötszáz sziget tartozik, amelyek földrajzilag Ausztráliának a részei, politikailag angol főhatóság alatt állanak. Itt, valamint az északnyugatra fekvő Salamon-szigeteken a főhatóság miatt állandó villongás van Franciaország és Anglia közt. Az Egyesült Államok is görbe szemmel nézte, hogy európai hatalom terjeszkedik és gyarmatosít a Csendes-óceánnak ezen a vidékén, amelyet szívesen kaparintana meg a maga számára. Anglia arra törekedett, hogy hajóhadának biztos állomást szerezzen itt, amelyre föltétlenül szüksége volna, ha Ausztráliát elszakítanák a Foreign Office-tól.

Az Új-Hebridák lakói kanak származású négerek és malájok. A bennszülöttek azonban nagyon különböznek egymástól vérmérséklet, jellem és szokások tekintetében, aszerint, amint az északi vagy déli szigeteken laknak.

Az északra eső szigetek lakói a Szent-Fülöp-öböl mellett levő Santo szigetén, nem oly fekete bőrűek s a hajuk sem annyira gyapjas és göndör. Komoly természetűek, izmosak, szeretik a békességet, soha nem támadtak orvul az európai telepítvényesekre. Ilyenek a Vate-szigeten lakók is. Itt sok virágzó helység van, például Port-Vila, a szigetcsoport székhelye; úgy is hívják, hogy Franceville, mert főleg francia ültetvényesek műveltetik itt a termékeny földet: pompás legelők, jó televény szántóföldek vannak itt, dús banán- és kókuszpálmaerdők terül­nek el, a kávéültetvények is virágzanak, s a koprakészítés nagyon jövedelmező iparág. Ez nem egyéb, mint a kókuszdió okszerűbb fölhasználása: előbb leszedik a héját, aztán a napnál vagy tűzön jól kiszárítják, és a „kopra” néven ismert anyagot főleg a szappanfőzésnél hasz­nálják fel. Ezeken a szigeteken az európai betelepültek jótékony hatásának következtében erkölcsi és értelmi tekintetben művelődtek a bennszülöttek, magasabb fokon állanak, mint a délre eső szigetek lakói. A misszionáriusok fáradozásának köszönhető, hogy az emberhús evésről is egészen leszoktak, holott azelőtt bárdolatlan kannibálok voltak. Sajnos, hogy a kanak fajta hovatovább pusztul, és nemsokára egészen kivész. Elég nagy baj ez az északi szigetekre nézve is, ahol a civilizáció már úgy neki kezdett lendülni.

Bezzeg a déli szigetek lakóinak pusztulását nemigen sajnálnók. Szárol kapitány nem ok nélkül keresett itt cimborákat gaz terve megvalósításához. Tauneán és Erromangón a bennszülöttek igazi pápuák, az emberfajta legvadabb példányai. Főleg Erromangóra illik rá, amint a néhai kalóz mondott Hayno doktornak: „- Ha ez a sziget beszélni tudna, és elmondaná, mik történtek rajta, a hallgatónak minden haja szála ég felé meredne!”...

A kanak törzset itt nem frissítette fel jótékonyan a polinéziai vér, mint az északi szigeteken. Erromangón kétezer-ötszáz lakos van, ezeknek 1835 óta a protestáns misszionáriusok alig tudták megtéríteni a felét; öt misszionáriust a bennszülöttek kegyetlenül meggyilkoltak. A lakosság fele pogány ma is. Ámde keresztény és pogány bennszülöttek egyaránt vad, gonosz fickók, méltán rászolgáltak arra a hírhedt névre, amellyel az óceán népei közt dicsekedhetnek. Testük pedig nem is olyan izmos, mint a Santo-sziget lakóié. A déli szigetekre ellátogató utazóknak ugyancsak vigyázniuk kell, hogy ép bőrrel térjenek vissza.

Íme, néhány adat:

Ötven évvel ezelőtt rablótámadást intéztek az Auróra brigg ellen: Franciaország ezért szigo­rúan megbüntette a bennszülötteket.

1869-ben lebunkózták Gordon hittérítőt.

1875-ben egy angol hajót mindenestül kézre kerítettek, és a födélzeten levő személyzetet mind megették e vad kannibálok.

1884-ben a szomszédos Louisiade-szigetcsoport egyik szigetén, Resselen nyomorult végre jutottak a következők: egy francia kereskedő a munkásaival; egy kínai kapitány az embereivel együtt.

Végül az angol Royalist nevű kalózhajónak valóságos hadjáratot kellett intéznie ellenük, hogy megbosszulják egy csomó európainak a lemészárlását. Amikor mindezeket Pinchinat meg­hallotta, eszébe jutott, hogy nemrégen őt is szintén bunkóval ütötték volna agyon a fidzsi-beliek! Ezután nemigen szottyant kedve, hogy vonogassa a vállát.

Ilyen népfajtából választotta cimboráit Szárol kapitány. Megengedte nekik, hogy ki-ki rabol­hat tetszése szerint a Csendes-óceán gyöngyén, minekutána majd mind egy szálig lemészá­rolják Milliard-City lakóit. A vadak már ólálkodva várták Standard-Island közeledését: nemcsak erromangóiak, hanem számos taunabeli is akadt köztük. Ezen a szigeten laknak a Wanissi-kerületben a legmegátalkodottabb őslakók ivadékai, Teapolo isten vad imádói; csaknem egészen meztelenül járnak, mint a Sangalli Plage-Noire lakói. A szigetcsoportnak ezek a legvérengzőbb fenevadai.

Igaz ugyan hogy az északi szigetek lakói nem ennyire vadak, de azért ne higgyük, hogy Szárol kapitány onnan nem toborzott össze szintén cinkosokat.

Így például a Sandwich-szigettől északra fekszik Api szigete, tizennyolcezer ember lakik rajta; itt a fogságba esetteket ma is megeszik: a test törzsét az ifjabbaknak, a karokat és combokat az asszonyoknak juttatják, a beleket a kutyáknak és disznóknak vetik oda. Ugyan­csak ilyen vadállatok Paama-sziget lakói, akik szomszédosak Apival. Emberevők laknak még Mallikolo-szigeten, végül mindannyiuk közt a legveszettebb hírű Aurora szigete. Ide európai ember el sem látogat. Néhány évvel ezelőtt lemészárolták egy francia hajó egész személy­zetét. Szárol kapitány ezekről a szigetekről toborozta össze cinkostársait.

Néhány pillanat alatt három-négyezer vad rohant a tengerből kiálló sziklákra ugrálva Standard-Islandre.

Igen komoly veszély fenyegetett, mert az úszó szigetre uszított új-hebridaiak semmi gaztettől sem riadtak vissza. Annyiban előnyre tettek szert, hogy váratlanul rohanták meg Milliard-Cityt, no meg nemcsak hosszú zagaikkal voltak fölfegyverkezve, amelyeknek csonthegye van és igen veszedelmes sebet ütnek, továbbá kígyóméregbe mártott nyilakkal, hanem Snyder-puskákkal is, mert ezek itt nagyon elterjedtek.

Szemben ezzel a régóta előre eltervezett orvtámadással - mert íme, Szárol kapitány a vezetőjük -, minden fegyverbíró embernek fegyvert kellett ragadnia Standard-Islanden.

Cyrus Bikerstaff, Simcöe tengernagy és Stewart ezredes nem vesztették el szokott nyugal­mukat. A malecarliai király rögtön felajánlotta segítségét, mondván: nincs ugyan sok erő a tagjaiban, de van bátorság a szívében. A bennszülöttek még eléggé távol jártak a bal parti kikötő felől, és a szolgálattevő napos tiszt már megtette a védő intézkedéseket. A rablók kétségkívül nemsokára megrohanják a várost.

Mindenekelőtt a város kapuit bezáratták. Jóformán a sziget egész lakossága a városban gyüle­kezett össze az ünnepség kedvéért. Abba bele kellett nyugodniuk, hogy a parkot és mezőséget elpusztítják; igaz, attól is méltán tarthattak, hogy tönkreteszik a két kikötőt s a villanytele­pe­ket is; nem akadályozhatták meg a két ágyúüteg összerombolását sem. A legnagyobb baj azonban az lett volna, ha az ágyúkkal magát a várost kezdenék lövöldözni, mert hátha Szárol emberei értenek a tüzérséghez is. A malecarliai király tanácsára a városházán helyezték biztonságba az asszony- és gyermeknépet.

Standard-Islanden vak sötétség honolt, mert a villanytelepek munkásai elmenekültek a vadak elől.

Simcöe tengernagy a katonáknak és tengerészeknek kiosztotta a városházán raktáron levő puskákat, töltény is akadt bőven. Walter rábízta jegyesét anyjára és leendő anyósára, majd ő is csatlakozott ahhoz a kis csapathoz, amelynek soraiban ott látjuk Jem Tankerdon urat, Nat Coverley urat, Callistus Munbar urat és művészeinket.

- No hát, nem volt igazam, amikor azt mondtam, hogy rossz vége lesz a komédiának?!... - morgott Sébastien Zorn.

- Hohó, hiszen még nincs vége!... - vágott közbe a főintendáns. - Bizony, nincs még vége! Egy maréknyi kanak csak nem teheti tönkre Standard-Islandet?!...

Jól beszélsz, Callistus Munbar! Értjük a te haragos fölgerjedésedet! Hogy ilyen ripők banda merte megzavarni a te fényesen rendezett ünnepségedet! Remélhetőleg ártalmatlanná teszitek őket. Sajnos, hogy többen vannak, mint ti... és hogy ők a támadók.

A két kikötő felől ropogtak a puskák. Szárol kapitány módját ejtette, hogy az úszó sziget ne haladhasson tovább, s így állandóan összeköttetésben legyen Erromangóval.

A kormányzó, a malecarliai király, Simcöe tengernagy és Stewart ezredes haditanácsot ült. Eleinte azt fontolgatták, hogy támadást intéznek a vadak ellen, de csakhamar elálltak ettől a szándékuktól, mert az esetleg áldozatokkal járna, márpedig a védők életét kímélniük kell.

A kétlábú vadak éppen úgy nem ismertek irgalmat, mint azok a négylábúak, amelyeket nem­régiben sikerült szerencsésen kiirtaniuk. Egyébiránt azt is megkísérelhették azok a szörnye­tegek, hogy Standard-Islandet a zátonyra juttatják, s aztán kizsákmányolják.

Egy óra múlva a rablócsorda a vaskapuig tört előre. Megpróbálták betörni, de nem sikerült. Fölmászkáltak rá, de golyók fütyültek a fejük körül.

Minthogy a városba nem hatolhattak be mindjárt az első rohamuk alkalmával, a nagy sötétség miatt hiába próbáltak átjutni a vaskapun. Szárol kapitány visszavezérlette embereit a parkba és a mezőkre, hogy ott várják be a virradatot.

Hajnali négy és öt óra közt kezdett derengeni. A Simcöe tengernagy és Stewart ezredes parancs­noksága alatt levő katonák és tengerészek fele a városházát védte, másik fele az obszervatórium-téren sorakozott, abban a hiszemben, hogy Szárol kapitány azon a kapun próbálkozik meg betörni a városba. Mivel semmi külső segítségre nem számíthattak, minden­áron meg kellett akadályozniuk, hogy a vadak a városba hatoljanak.

A kvartett tagjai a legénység közé álltak, amelyet a tisztek az első sugárút végén sorakoz­tattak.

- Valóban kedves gondolat, hogy az ember a fidzsibeliek keze közül megszabadul, és most az Új-Hebridák szörnyetegei ellen védje combjait!... - kiáltott föl Pinchinat.

- Az ördögbe is, nem olyan könnyen falhatnak fel minket puskástól, csizmástól!... - felelte Frascolin.

- Én védem magam, mint Labiche hősei, addig, amíg egy darabka megmarad a testemből!... - tette hozzá Yvernes.

Csak Sébastien Zorn hallgatott. Jól tudjuk, hogy milyen szemmel nézte ezt a komédiát, hanem azért a kötelességét teljesítette emberül.

Hajnalhasadtakor már megszólaltak mindkét félen a puskák. Az obszervatórium környékén hevesen dúlt az ostrom és a védelem, s ez mindkét félnél sok áldozattal járt. A milliomosok közül Tankerdon a vállán sebesült meg; mivel nem volt komoly a sérülése, ott maradt a helyén. Nat Coverley és Walter az elsők közt harcoltak. A malecarliai király szembeszállt az ellenség golyózáporával, és célba vette az ostromlók közt magát Szárol kapitányt.

Csakhogy nagyon sokan támadtak. Erromango, Tauna s a többi szomszédos sziget mind ide ontotta gyilkos haramiáit Milliard-Cityre. Szerencsére az úszó szigetet egy áramlat - amint Simcöe tengernagy észrevette - kissé tovább vitte Erromangótól, az északi szigetcsoport felé. Persze még jobb lett volna, ha a nyílt tengerre sodródnak...

Telt-múlt az idő; a vad támadók még szilajabb indulattal vetették magukat a kapura, és bár a városbeliek hősiesen ellenálltak, végül sikerült betörniük a kaput. Tíz óra felé történt ez. A bőszült csorda üvöltve rontott be a városba; Simcöe tengernagy és katonái minden talpalatnyi földet vér árán adtak föl, de nem tehettek egyebet: küzdve kellett hátrálniuk a városháza felé, ahol, mint valami erődben, védhették magukat.

Vitézül harcoltak a katonák és tengerészek, de hát tömérdek sok ellenség rohamozott. Még abban reménykedhettek, hogy a városba tóduló vadak, rablási vágytól elragadtatva, elszéled­nek mindenfelé, s akkor a város esetleg fölülkerekedhetnék...

Hiú reménység!... Szárol kapitány együtt tartotta a csordát az első sugárúton, hogy egyesült erővel támadja meg a városházát. Ha azt kézre keríthetik, biztos a győzelem... üt a rablás órája!...

- Mégiscsak túl sokan vannak!... - jegyezte meg Frascolin, akinek a bal karját súrolta egy zagaik nyílhegye.

Golyók fütyültek szerte, nyilak süvítettek szakadatlanul, a visszavonulás pedig tovább tartott... lépésről lépésre.

Két óra tájban a városbelieket már a városháztérig visszaszorították. Mindkét részen összesen ötven ember esett el, és legalább kétszer-háromszor ennyien sebesültek meg. Mielőtt a vadak a városházát megrohanták volna, a védők mindnyájan bemenekültek, a kapukat elzárták; az asszonynépet és a gyermekeket a földszinti helyiségekbe vitték, ahol egyelőre biztonságban lehettek. A kormányzó, Simcöe tengernagy, Stewart ezredes, Jem Tankerdon és Nat Coverley meg a katonák és tengerészek mindnyájan az ablakokhoz siettek, és ott teljes erőből megkezdték újra a tüzelést.

- Ezt a helyet feladnunk nem szabad! - jelentette ki a kormányzó. - Ez a mi mentsvárunk, és ha Isten csodát tesz velünk, megmenekülhetünk a haláltól!...

Szárol kapitány nem késlekedett az ostrommal. A vakmerő maláj, dacára a nehézségeknek, bizton számított a győzelemre. A kapuk és ajtók nagyon erős anyagból készültek, ágyúk nélkül aligha zúzhatták be. A bennszülöttek fejszékkel döngették, nem törődve azzal, hogy az ablakokból golyózápor hullott a fejükre. Szárol nem bánta, ha rakásra lövik is a vadakat, da­colt ő maga is a golyókkal, pedig ha őt terítenék le, más fordulatot venne egyszerre az ostrom.

Így telt el két óra; a városháza még mindig ellenállt a támadóknak.

Az elejtett vadak helyét mások pótolták. Szárol kapitányt hiába vették célba a legkitűnőbb mesterlövők: Jem Tankerdon és Stewart ezredes. Körülötte csakúgy potyogtak a malájok, őt azonban mintha nem is fogná a golyó.

Ezt a nyomorult pribéket megkímélte a golyók zápora, s íme, Cyrus Bikerstaff kormányzónak a közép-erkélyen állva, éppen a szívébe fúródott egy lövedék. Összeroskadt, egy-két szót suttogott, de senki sem értetette meg, oldalából patakzott a vér. Bevitték a terembe, s ott néhány pillanat múlva kilehelte a lelkét. Így halt meg Standard-Island első kormányzója, a tetőtől talpig jellemes, nemes szívű férfiú.

Az ostrom lankadatlan tűzzel folyt tovább. Az ajtók már-már nem állták ki tovább a fejsze­csapásokat, és senki sem tudta a módját, hogy miképpen menthetnék meg Milliard-City ez utolsó mentsvárát. Hogyan akadályozhatják meg, hogy a nőket, gyermekeket e gyalázatos csorda mészárszékre ne hurcolja?!...

A malecarliai király, Simcöe tengernagy és Stewart ezredes már azon tanakodtak, hogy a városháza hátsó ajtaján elmeneküljön a városházba szorult népség elől. De hát hol találnak majd menedéket?!... Az ágyúütegeknél talán?!... Csakhogy vajon eljuthatnak-e oda?!... Talán a kikötőkben?!... Csakhogy azok már a vadak kezében vannak!... És mitévők legyenek a sebesültekkel?!...

Ekkor egy jól irányzott golyó más fordulatot adott a helyzetnek.

A malecarliai király, mit sem törődve a feje körül röpködő nyilakkal és golyókkal, kilépett az erkélyre. Célzott, mégpedig Szárol kapitányra... éppen ekkor akartak behatolni a vadak a betört ajtó nyílásán...

Szárol kapitány holtan roskadt össze, és elterült a földön.

Vezérük halála rettegéssel töltötte el vadakat. Fölszedték halottaikat, és hanyatt-homlok rohan­tak ki a város kapuján.

Csaknem ugyanebben a pillanatban újabb riadalom támadt az első sugárút felől... Újra puska­ropogás reszkettette meg a levegőt.

Vajon mi történhetett ott?... A kikötők és ágyúütegek védői kerekedtek talán fölül?... A város felé tartottak, és dacára, hogy kevesen vannak, hátba támadták a vadakat?...

- Az obszervatórium felől megújult a tüzelés! - mondta Stewart ezredes.

- A nyomorultak újabb segítséget kaptak talán?... - vélekedett a tengernagy.

- Nem hinném... - szólalt meg a malecarliai király. - A puskatűz nem erre mutat...

- Ott valami egyébnek kellett történnie - kiáltott föl Pinchinat -, mégpedig a mi javunkra!...

- Nézzétek csak, szaladnak a pribékek! - ujjongott föl Callistus Munbar.

- Előre, uraim! - rivallt föl a malecarliai király - Űzzük ki városunkból a rablócsordát!... Rajta!... Rajta!...

Tisztek, matrózok és katonák meg a polgárok elősiettek a városházából, és utánavetették magukat a menekülő vadaknak.

Üres lett már a városháztér, az ellenség hanyatt-homlok rohant az első sugárút hosszában meg a szomszéd utcákban.

Hamarjában nem lehetett tudni, hogy mi az oka ennek a gyors és váratlan fordulatnak. Mert ha Szárol kapitány halála meg is zavarta a vadakat, de olyan sokan voltak, hogy csaknem lehetetlen az ő meghátrálásuk okául vezérük elestét betudni, főleg abban a pillanatban, amikor a városház kapuját betörték már.

Simcöe tengernagy és Stewart ezredes vezérlete alatt mintegy kétszáz katona és tengerész, s velük együtt Jem Tankerdon és Walter, Nat Coverley, Frascolin és társai üldözték az első sugárúton lefelé rohanó vadakat, akiknek esze ágában sem volt, hogy visszaforduljanak golyót vagy nyilat röpíteni üldözőikre, sőt ellenkezőleg, fegyvereiket, íjaikat és zagaikeiket ijedten eldobálták.

- Előre!... Üsd-vágd!... - vezényelte messze zengő hangon Simcöe tengernagy.

Ezenközben az obszervatórium táján még hevesebben folyt a küzdelem, golyózápor süvített a levegőben.

Segítség érkezett Standard-Islandre?...

Micsoda segítség?...

Honnan jöhetett?...

Akárhogyan történt is, de az tény, hogy az ellenséget leírhatatlan félelem szállta meg. Futott, amerre látott. Minden arra vallott, hogy a bal parti kikötő felől támadt valaki az ellenségre.

Úgy van... Mintegy ezer új-hebridai sietett Standard-Island segítségére, a francia ültetvénye­sek vezetése alatt.

Ez a váratlan, úgyszólván csodálatos segítség a következő módon került az Új-Hebridák egyik szigetéről Sandwich-ről Standard-Islandre:

A múlt éjjel óta a tenger áramlása folyton-folyvást vitte... vitte az úszó szigetet a Sandwich-sziget felé, ahol, amint már említettük, francia gyarmat volt. Mihelyt a gyarmatosok neszét vették annak, hogy Szárol kapitány megtámadta az úszó szigetet, rögtön elhatározták: a rendel­kezésükre álló bennszülöttekkel segítségükre sietnek. Hanem sajnos, nem volt nekik elegendő csónakjuk!...

Képzelhetjük a francia gyarmatosok örömét, amikor észrevették, hogy a tenger árama mind közelebb sodorja szigetükhöz Standard-Islandet. Reggelre éppen a szigetig jutott. Rögtön átszálltak részint halászbárkákon, részint odaúsztak a veszélyben forgó szigetre, és a bal parti kikötőben összegyülekeztek.

Nemsokára hozzájuk csatlakoztak az ágyúütegeknél, valamint a kikötőknél beszorult város­beliek is. A mezőkön és a parton keresztül a városba rohantak, s így fölmentették vakmerő támadásukkal a városházát az ostrom alól, annál is inkább, mert vezérük halála amúgy is megzavarta a vadakat.

Két órával utóbb az üldözött új-hebridaiak nem látták egyéb módját a menekülésnek, mint hogy a tengerbe ugráltak, és a Sandwich-szigetekre igyekeztek jutni; sokat közülük úszás közben talált el a városbeliek golyója, ezek odavesztek a tengerbe.

Standard-Island megmenekült a felforgatástól és pusztulástól.

Az ember természetesnek tartaná, hogy az iszonyú veszélyből való megmenekülés után a város nábobjai szívből jövő köszönetet mondanak, pazar kézzel hálálják meg... Szó sincs róla! Ezek az amerikaiak nem tagadhatják meg magukat soha! Úgy tűnt föl, mintha a szerencsés végkifejlet őket éppenséggel nem ejtené bámulatba!... mintha ők ezt előre látták volna! Pedig csak hajszálon múlt, hogy Szárol kapitány támadása nem végződött iszonyú katasztrófával!...

És mégis föltehetjük, hogy Standard-Island nábob tulajdonosai titkon örvendeztek azon, hogy kétmilliárdjukat ilyen szerencsésen megmentették, mégpedig éppen akkor, amikor Walter Tankerdon és Dy Coverley házasságuk által még inkább akarták biztosítani Standard-Island jövőjét.

Amikor a két szerelmes újra találkozott, félretéve minden szégyenkezést, egymás karjaiba borult. Ki tartotta volna ezt a mostani körülmények közt illetlenségnek? Hiszen nekik huszon­négy óra óta már hitestársaknak kellett volna lenniük!...

Bezzeg nem volt ilyen túlzó amerikaias tartózkodás a francia gyarmatosok és művészeink találkozásakor! Hogy szorongatták egymás kezét, hogy köszönték a kvartett tagjai honfitár­saik­nak a segítségét! A golyók megkímélték ugyan őket, de azért vitézül harcoltak ők is: a két prímhegedűs, a brácsás és a gordonkás. A jeles Athanase Dorémus természetesen a kaszinó­ban maradt mindvégig, mert egyik tanítványára várakozott, aki ez alkalommal is makacs megátalkodottságában nem jött el az órára... Ugyan ki vehetné ezt zokon a jeles férfiútól?...

A főintendáns nem követte a nábobok példáját. Habár ő is tetőtől talpig jenki volt, de azért határtalan örömujjongással ünnepelt. Nem is csoda! Az ő ereiben annak a híres-nevezetes Barnumnak a vére folyt, és elvárhatjuk, hogy ilyen ősnek az ivadéka nem amolyan sui compos, mint észak-amerikai polgártársai.

A harc végén a malecarliai király a feleségével visszatért a harminchetedik sugárúti lakására. Az előkelők tanácsa ott fogja neki bizonyára küldöttséggel megköszönni a közjó védelmében tanúsított hősies bátorságát és önfeláldozó helytállását.

Standard-Island tehát újra megnyugodott. Igaz ugyan, hogy megmentése sok áldozatába került... mert lám, a harc hevében elesett Cyrus Bikerstaff, golyó vagy nyíl kioltotta hatvan katonának és tengerésznek az életét, és körülbelül ugyanennyi hivatalnok, munkás és keres­ke­dő sebesült meg, akik mind bátran küzdöttek. Az egész lakosság őszintén és mélyen gyászolta őket, és ennek a napnak emléke Standard-Island történetében örökké élni fog.

A nábobok szokott erélyességüktől elvárható gyorsasággal intézkedtek, hogy mindent a régi állapotában állítsanak helyre. Néhány nap alatt, míg a Sandwich-szigeteken tartózkodtak, eltüntették a véres harc minden nyomát.

A katonai főparancsnokság kérdését úgy oldották meg, hogy továbbra is Simcöe tengernagyra bízták; e tekintetben senki nem támasztott különvéleményt. Erre a tisztségre sem Jem Tankerdon, sem Nat Coverley nem tartott igényt. Elhatározták: később majd intézkednek arról is, hogy új kormányzót válasszanak.

Harmadnapon a város teljes lakossága összegyűlt a jobb parti kikötőben, hogy jelen legyen a megható gyászünnepélyen. A malájok és bennszülöttek hulláit egyszerűen a tengerbe vetették, de a város védelmében hősies halállal kimúltak holttetemeiről másképpen kellett gondos­kodniuk: elvitték a székesegyházba vagy a protestáns templomba, ott beszentelték... imádkoztak Cyrus Bikerstaff s a többi áldozat lelki üdvéért, és megsiratták őket őszintén.

Aztán a leggyorsabban járó gőzhajóra szállították mindet, s elindították a Magdolna-öböl felé, hogy a drága hamvak keresztény földben pihenjenek.