12. Balpárt jobbpárt ellen

Standard-Island március 3-án indult el a Sandwich-szigettől. A francia gyarmatosoknak hálás köszönetüket fejezték ki. Barátaikká, testvéreikké váltak, akiket ezentúl mindig meg fognak látogatni, ha erre vezet az útjuk.

Simcöe tengernagy vezetése alatt minden tatarozást a lehető legrövidebb idő alatt elvégeztek. Az elszenvedett károkat viszonylag könnyen fölszámolták. A villanytelepeknek nem történt semmi bántódásuk. Így hát Standard-Island sietett vissza a Csendes-óceánon, s igyekezett, hogy minél előbb kábelösszeköttetést létesítsen a Magdolna-öböllel. Bizonyossá váltak afelől, hogy Standard-Island nem tévedt bal útra, és négy hónap múlva érinti majd az amerikai partokat.

- Reméljük, legalábbis, hogy úgy lesz... - vetette oda Sébastien Zorn kurtán, amikor végig­hallgatta a főintendáns szokott ömlengéseit.

- Komoly tanulságra tettünk szert!... - jegyezte meg Callistus Munbar. - De kinek is juthatott volna eszébe, hogy gyanakodjék a szolgálatra kész malájokra és Szárol kapitányra?... No hiszen, nem is fogadunk be Standard-Islandre többé idegen elemet!...

- Még úgy sem, ha hajótöröttek kérezkednek be? - tudakolta Pinchinat.

- Eh, én már nem hiszek többé sem a hajótörésben, sem a hajótörötteknek!...

Simcöe tengernagy élén állott ugyan az úszó szigetnek, de ebből nem következik, hogy a sziget kormányzása is az ő vállára nehezedjék. Mióta Cyrus Bikerstaff úr elesett, Milliard-Citynek nem volt polgármestere, és amint tudjuk, a két titkár is lemondott állásáról. Így hát kormányzóválasztásról kellett gondoskodniuk.

Nem lévén polgármester s így anyakönyvvezető sem, Walter Tankerdon és Dy Coverley házas­ságkötését is el kellett egyelőre halasztani. Olyan akadály volt ez, amelyre annak idején a nyomorult Szárol nem gondolt. Márpedig nemcsak a szerelmespárnak, hanem az elő­kelőknek, sőt a város teljes lakosságának az érdeke azt parancsolta, hogy ez az egybekelés most már minél előbb történjék meg.

Ez látszott a jövő legjobb biztosítékának. Halasztgatásnak nem lehetett helye, mert Walter Tankerdon már azt hajtogatta, hogy a maga és menyasszonya családjával hajóra száll, a legközelebbi szigeten kiköt és ott kel egybe Dy-jel. Az ördögbe is, csak akad akár a Szamoa-, akár a Tonga- vagy Marquises-szigeteken arra való ember, aki őket összeadja, és ha Standard-Island teljes gőzerővel nekirugaszkodik a hullámoknak, egy hét sem telik bele, és...

Okos emberek azonban szívére beszéltek az ifjúnak, hogy ne tegye... és ő nehezen bár, de hall­gatott a szóra. A kormányzóválasztás került napirendre: néhány nap alatt dűlőre kellett jutnia ennek a kérdésnek. Első dolga lesz majd az új kormányzónak, hogy az ifjú párt össze­adja: az ünnepi programot akkor majd elölről kezdik.

- Polgármester!... Polgármester! - ezt a jelszót, ezt hajtogatta mindenki.

- Az ám, de hátha ez a választás újra föléleszti a vetélkedés alvó szikráját?... - jegyezte meg Frascolin.

De nem. Callistus Munbar kijelentette: hajlandó kézzel-lábbal ellene dolgozni minden pártos­kodásnak, csakhogy simán folyjon le a dolog.

- No meg itt vannak a szerelmesek is! - kiáltotta a főintendáns. - Majd segítségemre lesznek ők, hogy az önzés ne győzzön a tiszta szerelem fölött!...

Standard-Island tovább haladt északkelet felé, arra a pontra, ahol a 12. szélességi fok metszi a nyugati hosszúság 175° fokát. Ide rendelték táviratilag az élelmiszereket szállító gőzhajókat a Magdolna-öbölből. Az élelmiszerek miatt Simcöe tengernagy különben sem aggódott.

Tudta: van még készletben legalábbis egy hónapra való, e tekintetben tehát nincs aggódásra ok. Külföldi tudósítások persze már régóta nem érkeztek. Politikai hírek dolgában a két helyi lap szörnyen megszorult, a Starboard Chronicle panaszkodott, a New-Herald valósággal kétségbeesett.

Elvégre is Standard-Island maga külön kis világ! Mi köze ahhoz, hogy a világ egyéb részén mi történik?... Avagy hiányát érzi a politikai helyzet izgalmainak? Ne búsuljon, nemsokára lesznek itt is politikai válságok, talán több is, mint kellene.

A kormányzóválasztás ideje beköszöntött. Az előkelők tanácsának harminc tagját itt is, ott is kapacitálták. A bal- és jobbpárt egyenlő számmal képviselte ott magát.

Már eleve látszott, hogy ez a választás nem lesz nagyon békés, mert Jem Tankerdon és Nat Coverley egyformán vágyakozott erre az állásra.

Néhány napig eltartottak a föltétlenül szükséges előkészületi intézkedések. A két kormányzó­jelölt hiúsága előre láttatta, hogy egyhangú választásról éppenséggel szó sem lehet. A városban, a kikötőkben izgatott lett a hangulat, valami titkon forrt az elmékben. A két párt főkolomposai még inkább élére állították a helyzetet, mert az előkelők tanácsának tagjaira nyomást akartak gyakorolni. Az idő telt-múlt, békés kiegyenlítésre alig volt remény. Vajon nem lehetett-e attól is tartani, hogy Jem Tankerdon és párthívei újra fölelevenítik azt az áldatlan tervet, hogy Standard-Islandet ipar- és kereskedőszigetté változtassák át? Ebbe a másik párt semmiképpen sem fog beleegyezni. Szóval, hol a Tankerdon-párt, hol a Coverley-párt látszott erősebbnek. Ebből csipkelődések, bosszantások, gúnyolódások támadtak a két párt közt. A két család kezdett újra elidegenedni egymástól. Egyedül csak Walter Tankerdon és Dy Coverley nem vették észre ezt... Mit is törődnének ők a politikai torzsalkodásokkal?!...

Pedig olyan egyszerű volna a kérdés megoldása, legalább adminisztratív szempontból; csak abban kellene megállapodniuk, hogy a két jelölt felváltva gyakorolja a kormányzói hatalmat; hat hónapig az egyik, hat hónapig a másik; vagy ha inkább tetszik: egyik évben ez, másik évben az.

Akkor nincs értelme a vetélkedésnek, mindkettőnek kijut a dicsőségből!... Hanem az okos dolog nemigen népszerű ezen a sártekén, és bár Standard-Island független és önálló, az emberi gyarlóságok és szenvedélyek itt is felütik a fejüket.

- Lám, ez a baj, mire én már régóta figyelmeztettelek titeket!... - jegyezte meg Frascolin.

- Mi közünk nekünk ezekhez a marakodásokhoz? - kérdezte Pinchinat. - Nekünk azért ne fájjon a fejünk! Néhány hónap múlva a Magdolna-öbölbe érkezünk, szerződésünk lejár, és újra igazi földet taposunk... Mindegyikünk zsebét egymillió üti...

- Ha ugyan nem csap reánk újabb istennyila! - vágott közbe a hajthatatlan gordonkás. - Hát lehet ilyen úszkáló gépnek biztos jövője?... Összeütköztünk az angol hajóval, reánk törtek a fenevadak... aztán a vérengző új-hebridaiak, és a vad fickók után a...

- Hallgass, te kuvik! - riadt rá Yvernes. - Ha nem hallgatsz, lakatot verünk a szádra!...

Mindenesetre sajnálatos, hogy Walter és Dy nem tarthatták meg esküvőjüket a kiszabott napon. Ha akkor a családot szorosabb kötelékek fűzték volna össze, most e válságos kérdés megoldása nem járt volna ilyen nehézségekkel. A fiatal házaspár hathatósabban léphetett volna közbe. No de az izgatottság nem fog sokáig tartani, mert a választás napját március 15-ére tűzték ki.

Simcöe tengernagy mindent elkövetett, hogy a jó egyetértést helyreállítsa a két városrész közt, de feleletül azt adták neki, hogy ne elegyedjék olyan dolgokba, amikhez neki semmi köze sincs. A Standard-Island főkormányosa ő, nos hát irányítsa azt tengeri útján. Az a tiszte, hogy kikerülje a sziklákat... ne menjen neki a szikláknak!... A politika nem tartozik az ő hatás­körébe.

Simcöe tengernagynak elég volt ezt hallania egyszer is.

Vallási dolgokat is hánytorgattak, és Standard-Island papjai is - elég oktalanul - belevegyül­tek a politikai harcba. Pedig a katolikus püspök és protestáns lelkész különben jó viszonyban voltak egymással.

A helyi lapok szintén fölemelték a szavukat. A New-Herald Tankerdon, a Starboard Chronicle pedig Coverley mellett tört lándzsát. Patakokban folyt a tinta; sajna, attól lehet tartani, hogy majdan vér is folyik. Jóságos Isten, hát nem áztatta-e elég vér Standard-Island szűz földjét az Új-Hebridák vad lakóival vívott harcban?

A nagy tömeg e súrlódások közepette főleg a két szerelmes iránt érdeklődött, akiknek a regénye, íme, már az első fejezetnél megszakadt. De hát mit tehettek volna, hogy biztosítsák a szerelmesek boldogságát? A két városrész egymással most már sehogy sem érintkezett; szó sem esett többé estélyekről, házi hangversenyekről. Ha ez az állapot tovább is így tart, a kvartett tagjainak hangszerei teljesen megpenészedhetnek tokjaikban, s művészeink egy ujjukat sem mozgatják meg azért a rengeteg tiszteletdíjért!...

A főintendáns eltitkolta ugyan, de halálos aggodalom martaléka lett. Érezte, hogy milyen visszás helyzetben van; nem akarta a vetélkedők közül egyiket sem ellenségévé tenni, sem különösebb barátjává, mert ezzel a helyzettel még inkább kiélezné, a maga dolgát pedig csak annál inkább elrontaná.

Március 12-én Standard-Island már jókora utat tett meg az Egyenlítő felé, de annyira nem, hogy a Magdolna-öbölből elindított hajókkal találkozhatott volna. Nem tarthatott sokáig a késlekedés, de a választás valószínűleg előbb fog megtörténni.

A bal- és jobbpártiak szorgosan számba vették szavazataikat - ámde végül mégiscsak oda lyukadtak ki, hogy mindkét pártnak egyenlő számú szavazata lesz, ha ugyan egy-kettőt el nem kaparintanak az ellenféltől.

Ekkor zseniális ötlet merült föl, mégpedig, úgy látszik, hogy olyan embereknek az agyában, akiknek ez irányban a véleményét éppenséggel nem kérdezték meg. Oly egyszerű a megoldás, a féltékenykedés rögtön céltalanná válik. Ebbe a két kormányzójelölt is belenyugodnék.

Íme, az ötlet: bízzák meg az úszó sziget kormányzásával a malecarliai királyt.

A volt uralkodó igen bölcs, szakértő és tapasztalt ember. Türelmes és tapintatos, bizonyára elejét venné később is minden súrlódásnak. Jól ismeri az embereket, tudja, hogy az emberi szenvedéllyel és háládatlansággal le kell számolnunk. Uralkodási hajlam nincs benne, és így attól nem kell félni, hogy a demokráciából monarchiát csinálna, esetleg a maga javára. Nem volna egyéb, mint a „Tankerdon-Coverley and Co.”-nak az elnöke.

Milliard-City számos kereskedője, tisztviselője, katonája és tengerésze elment hozzá depu­tációba, és kérték őt, fogadja el a kormányzói tisztet.

Őfelségeik kisded lakásuk szalonjában fogadták a küldöttségeket. Szívesen meghallgatták a küldöttség beszédét, de kérésüket határozottan visszautasították. A trónja vesztett uralkodópár visszagondolt múltjára, és a király ezen emlékek hatása alatt így felelt a küldöttségnek:

- Köszönöm, uraim. Ajánlatuk hízelgő ugyan reánk nézve, de mi tökéletesen meg vagyunk elégedve jelen állapotunkkal, és kívánjuk, hogy ezentúl is csak azok maradjunk, amik ma vagyunk. Higgyék el, mi uralkodásról egyáltalában nem álmodozunk. Én a Standard-Island-i obszervatórium csillagásza vagyok, semmi egyéb, és egyéb lenni nem is akarok.

Ilyen határozott visszautasítás ellenében nem tehettek semmit. A küldöttség eltávozott.

A választás előtt való napokon még inkább fokozódott az izgatottság. Békés kiegyenlítésről szó sem lehetett. A jobb- és balpárt hívei még az utcán is kitértek egymás elől. Egyik város­részből a másikba senki sem tette a lábát, sőt még az első sugárutat is elkerülték az ellenfelek. Milliard-City két ellentáborra szakadt. Az egyetlen, aki szüntelenül járt ide-oda, aki vért izzadott, aki törte magát, hogy az ellenfeleket megbékéltesse, s akit innen is, onnan is elutasí­tottak: a kétségbeesett Callistus Munbar, a főintendáns volt. Napjában háromszor-négyszer vetődött föl a kaszinó termébe a kvartett tagjaihoz, miként afféle „zátonyra jutott” hajó. Hasztalan igyekeztek vigasztalni őt.

Simcöe tengernagy teljesítette a kötelességét, azontúl nem avatkozott semmibe. Irányította Standard-Islandet a megszabott menetrend szerint.

Borzadott a politikától, és nem bánta, akárki lesz a kormányzó.

Az ő tengerészei, valamint Stewart ezredes katonái, no meg a tisztek szintén kevés érdek­lődést tanúsítottak a kérdés megoldása iránt.

Standard-Islanden nem kellett kormányválságtól félniük.

Az előkelők tanácsa napról napra ott ült a városháza termében, ide-oda vitatkozott. Még személyes támadások, sőt verekedések is előfordultak. Rendőri intézkedésekre is sor került, mert kora reggeltől késő estig óriási néptömeg hullámzott a városháztéren.

Azonkívül még egy elszomorító hír is szájról szájra járt: Walter Tankerdon látogatóba ment a Coverley-palotába, és - nem fogadták!...

A két szerelmesnek megtiltották, hogy egymással találkozzanak, s minthogy az esküvő annak idején nem történt meg, kérdés, hogy egyáltalán lesz-e még belőle valami?!

Végre elérkezett március 15-e. A városháza nagytermében lesz a választás. Zúgó tömeg szo­rongott a városháztéren, miként Rómában a Vatikán előtt, ha a bíbornokok konklávéja együtt ült, hogy megválassza Szent Péter utódját.

Kinek a nevét húzzák ki, mint győztesét, az urnából? Végül is mi fog történni, ha a jobbpárt Coverley mellől, a balpárt Tankerdon mellől nem tágít?

A nagy nap beköszöntött. Egy és három óra közt úgy festett a város, mintha lakói kihaltak volna. Öt-hatezer ember nyüzsgött a városháztéren, várták az előkelők tanácsának szavazását. Az eredményt telefon útján közölték a két városrésszel és a két kikötővel.

Egy óra harmincöt perckor befejezték az első szavazást.

A két jelöltre egyforma számú szavazat esett.

Egy órával utóbb kezdődött a második szavazás.

Az eredmény ugyanaz lett.

Három óra harmincöt perckor kezdődött a harmadik, végső szavazás.

Ekkor sem kapott egyik jelölt még csak egy szavazattal sem többet.

A tanácsülés feloszlott, mégpedig nagy okosan, mert hisz egyebet nem tehetett.

Ha még tovább is együtt maradt volna, a tanácstagok bizonyosan ökölre mennek egymással. Amint a térre kiértek, s egyik a jobb parti, másik a bal parti városrész felé haladt, haragos morgással fogadta a tömeg.

Ez a zűrzavaros helyzet így nem maradhatott, mert ugyancsak kárát vallaná Standard-Island.

- Köztünk maradjon a szó - jegyezte meg Pinchinat, amikor a főintendáns megvitte a hírt a hármas választás eredményéről -, az én véleményem szerint nagyon könnyen nyélbe lehetne ütni ezt a dolgot...

- Hogyan? - kérdezte Callistus Munbar, kétségbeesetten az ég felé nyújtva mindkét karját. - Beszéljen!... Hogyan, mi módon?

- Nos hát, kétfelé kell választani a szigetet, amint a kétszersültet ketté szokták repeszteni, és aztán a két sziget menjen, amerre neki tetszik, a maga kormányzójával.

- A szigetet kettéválasztani?! - kiáltott föl fájdalmában a főintendáns, mintha valaki azt mondaná, hogy vágassa le a féllábát.

- Miért ne?... Van feszítőrúd, kalapács, csavarkulcs... - magyarázgatta Őfelsége. - Nem is kerül az olyan nagy munkába, és lesz egy úszó szigetből kettő a Csendes-óceán hátán.

„Ez a Pinchinat mindig olyan bolondos fickó marad, mint volt! Még a legkétségbeejtőbb helyzet sem változtatja meg!” - gondolta magában Callistus Munbar.

S lám, habár az ő tanácsát nem fogadták is meg, ha a Standard-Islandet a szó szoros értel­mében nem is repesztették kétfelé: mégis kétfelé vált az, tökéletesen két részre szakadt, más értelemben! Az előkelők tanácsa is két részre vált, egyik fél megválasztotta a sziget felének kormányzójává Tankerdont, a másik fél Coverleyt a sziget másik felének kormányzójául. Ki-ki a maga fele szigetét függetlenül kormányozta.

Meglesz ennek is, annak is a maga kikötője, katonasága, tengerészete, gépészei, motorjai, mechanikusai, fűtői, villamostelepe, és nem szorul semmi tekintetben a másik félre.

Helyes... nagyon helyes; de vajon Simcöe tengernagy és Callistus Munbar szintén kétfelé szakadnak-e, hogy Standard-Island mindkét felének a javára teljesítsék kötelességeiket?...

A főintendáns állása végül is nem oly föltétlenül szükséges, ezentúl meg sine curává válik, hiszen nyilvános ünnepségekről mindaddig nem is álmodozhatnak, míg Standard-Islanden a polgárháború dühöng. Békés kiegyezésről ugyan ki beszélne?

Kitetszett ez egy hírlapi nyilatkozatból is, amelyet március 17-én közöltek a helyi lapok: Walter Tankerdon és Dy Coverley eljegyzése végképp felbomlott...

Hiába kértek, esdekeltek a szerelmesek - felbontották az apák. Lám, Callistus Munbar úrnak mégsem volt igaza, amikor azt mondta, hogy a tiszta szerelmet nem győzheti le a hiúság! De mégis, talán igaza volt!... Walter és Dy nem mondtak le egymásról... inkább elszakadtak a családjuktól... idegen földre menekültek... egybekeltek... csak találtak a földön egy talpalatnyi helyet, ahol az ember boldog lehet, és nem fullad meg a milliókban.

Mióta Tankerdont és Coverleyt kormányzókká választották, a menetrendben nem történt semmi változás. Simcöe tengernagy tovább irányította északkelet felé. Majd ha a Magdolna-öbölbe érnek, bizonyára sok milliomos torkig lesz az áldatlan helyzettel, a szárazföldön keres békességet, amelyet még Standard-Islanden sem élvezhettek zavartalanul. Meglehet, hogy az úszó szigetet minden lakója elhagyja?... Akkor majd csődbe jut... elkótyavetyélik, mint holmi ódon vasholmit: megmérik, eladják és a kohókban beolvasztják.

Hanem addig még ötezer mérföldnyi utat kellett Standard-Islandnek megtennie, ami eltart legalább öt hónapig. Ez alatt a két kormányzó szeszélye meg makacssága sok galibát okozhat; főleg mivel az elmék már amúgy is telve vannak ellenséges szándékkal. Annyira jutottak, hogy a jobb- és balpárt akár ökölre is kelt volna egymással, vagy puskacsövet szegeztek volna egymás fejének... és vérük piroslott volna az acéllemezzel borított utcákon.

No, hát ennyire mégsem vetemedhettek! Azt senki sem akarhatta, hogy a két városrész közt valóságos háború üssön ki. Eközben valami történt, ami végpusztulással fenyegette az egész úszó szigetet.

Március 19-én reggel hivatalos helyiségében ült Simcöe tengernagy, az obszervatóriumban, és várta, hogy jelezzék az első magasságot. Számítása szerint nem lehetett már messze Standard-Island a tengernek attól a pontjától, ahova az élelmiszerszállító hajókat rendelték. A vámőrök feszült figyelemmel kémlelték körös-körül a szemhatárt, hogy a gőzhajó érkezését rögtön hírül adják. A tengernagy szobájában a következők gyűltek össze: a malecarliai király, Stewart ezredes, Sébastien Zorn, Pinchinat, Yvernes, Frascolin, néhány tiszt és hivatalnok, szóval mind olyanok, akik nem vegyültek bele a politikai pártoskodásba. Mindnyájan azt kívánták, hogy minél előbb érkezzenek meg a Magdolna-öbölbe, ahol majd vége fog szakadni a mostani siralmas helyzetnek...

E pillanatban villamos berregés hallatszott kétszer: sürgöny érkezett a városházából, még­pedig kettő: egyik Jem Tankerdontól, a másik Nat Coverleytől; mindkettő a városházának egyik szárnyában tartotta hivatalos óráit pártfelei közt. Innen igazgatták a felemás Standard-Islandet. Nem csoda, ha olykor-olykor egészen ellentétes rendeleteket osztogattak.

Az említett nap reggelén a két utasítás éppen a menetrendre vonatkozott - pedig hát legalább ebben egyetértés lehetett volna közöttük -, mégpedig ellenkező értelemben. Nat Coverley azt rendelte, hogy Standard-Island folytassa az útját északkelet felé, és a Gilbert-szigetcsoportnál vessen horgonyt; Jem Tankerdon, aki erősen megmakacsolta magát, hogy üzleti összekötte­tések után lát, azt rendelte, hogy délnyugatnak tartsanak, Ausztrália felé.

Ennyire jutott a két vetélytárs, párthíveik pedig megesküdtek, hogy körömszakadtáig támo­gatni fogják őket.

- Mindig ettől féltem!... - mondta Simcöe tengernagy, megtudva az obszervatóriumba egy­szerre érkező két sürgöny tartalmát.

- Ennek így tovább tartania nem lehet, a közjólét tesz óvást ellene! - jegyezte meg a malecar­liai király.

- Mit fog ön tenni? Melyik parancsot teljesíti? - kérdezte Frascolin.

- Teringettét!... Magam is kíváncsi vagyok, hogy vágja ki magát ebből a hínárból?! - kiáltott föl Pinchinat.

- Bizonyára rosszul! - jegyezte meg Sébastien Zorn.

- Mindenekelőtt értesítem a két kormányzót, hogy parancsaikat nem teljesíthetem, mert egymásnak ellentmondók. Különben is legokosabb, ha Standard-Island itt veszteg áll addig, amíg az élelemszállító hajók megérkeznek.

Ezt az okos feleletet rögtön megsürgönyözték a kormányzónak.

Hirtelen Standard-Island törzsén valami sajátságos mozgást vettek észre... Mi lehet az oka?... Úgy látszott, Jem Tankerdon és Nat Coverley makacssága nem ismer határt!...

A jelenlevők nézték... nézték... Arcuk mind megannyi kérdőjel.

- Mi ez?... Mi lehet ez?

- Hogy mit jelent? - vetette közbe kedvetlenül Simcöe tengernagy - Azt jelenti, hogy Jem Tankerdon egyenesen Watson úrnak adott parancsot a bal parti, és Nat Coverley Somwah úrnak a jobb parti kikötőben! Az megparancsolta, hogy délnyugat felé, ez elrendelte, hogy északkelet felé haladjon Standard-Island!... Így aztán Standard-Island álló helyében forog, és forogni fog mindaddig, míg a kormányzók fejében a bogarak motoszkálnak.

- No lám, még utoljára keringőt jár Standard-Island!... - jegyezte meg Pinchinat. - A vastag­nyakúak keringőjét... Athanase Dorémus urat bátran nyugdíjazhatják, a nábobok nem szorultak az ő táncleckéire.

Ez az oktalan, s bizonyos szempontból tekintve komikus helyzet valóban nevetséges volt. Csakhogy, sajnos, Simcöe tengernagy azt mondta, hogy ebből még komoly veszély is lehet.

Ha a tízmillió lóerejű gépek ellenkező irányban működnek, megtörténhetik, hogy Standard-Islandet kétfelé szakítják.

Csakugyan, a gépek teljes gőzerővel működtek, a hajó ércfedélzete, alja meg-megreszketett belé. Az ember képzelje csak el, hogy két lovat ellenkező felére fognak be a kocsiba, s azok húzzák kétfelé a kocsit... Nos hát, ilyen volt itt is a helyzet.

Fokozódó sebesség mellett Standard-Island körben forgott a saját függőleges tengelye körül, a park és mező koncentrikus körökben, s a sziget partjának a vidéke óránként tíz-tizenkét mérföldnyi sebességgel táncolt a tenger hátán.

A gépészek dolgába beleszólni nem volt szabad Simcöe tengernagynak, hogy okos szóval rábeszélhette volna őket a gépek működtetésére. Ők is a két párt egyikéhez tartoztak, mint a város lakói. Watson és Somwah, ameddig törik-szakad, gépet-gépre, dinamót dinamóra uszítottak.

Azonkívül történt még valami egyéb is, ami a fejeket nyugodtabbá, a szíveket lágyabbá változtathatta volna.

Standard-Island körforgásának következtében a nábobokat és hölgyeiket főleg a városnak ama részein, amelyek a középpontból távolabbra, a sziget széleihez közelebb estek, sajátságos szédülés fogta el: fölkavarodott a gyomruk, hányinger gyötörte őket.

Yvernes, Pinchinat és Frascolin nem állhatták meg, hogy ne nevessenek, pedig a helyzet kezdett határozottan válságossá válni. Standard-Islandet az a veszély fenyegette, hogy tényleg kettészakad, ez pedig méltán fölért a szellemi kettészakadással.

Szegény Sébastien Zorn, a folytonos körforgás miatt sápadt... nagyon sápadt lett. „Levonta a zászlót” - amint Pinchinat fejezte ki barátja állapotát. Őneki, tudvalevőleg ami a szívén, az a száján... Hát ennek az átkozott gonosz tréfának nem lesz soha vége?!... Örökké ezen a forgó deszkán szédeleg, és még annyi haszna sincs belőle, hogy lássa a jövendő titkait...

Egy hétig tartott Standard-Island boszorkánytánca, egész örökkévalóságnak tetszett. A város közepén jókora tömeg ember keresett menedéket a szédülés meg émelygés ellen, mert itt kevésbé szenvedtek e baj miatt. A malecarliai király, Simcöe tengernagy és Stewart ezredes megkérték a két hatalmas vetélytársat, hogy szüntessék be a körforgást...

Egyik sem akart tágítani.

Még Cyrus Bikerstaff sem boldogult volna, ha hirtelen feltámad halottaiból, ezzel a hagyo­mányos amerikai ős-makacssággal!...

Hogy a nyomorúság betetőződjék, az eget is egy hét óta sötét felhők borították. Teljes lehe­tetl­enség volt megmérni a nap magasságát. Simcöe tengernagy nem bírt tájékozódni az úszó sziget helyzete felől. A rengeteg szigetet a két csavargőzös, ellentétes irányban működvén, forgatta... forgatta... a sziget alja folyton rezgett... Az emberek nem mertek hazamenni. A part zsúfolásig megtelt néppel, ott tanyáztak, Isten szabad ege alatt. Egyik, csoport ezt zúgta:

- Éljen Tankerdon!

A másik:

- Éljen Coverley!...

A szemek villámokat lövelltek. Ökleikkel fenyegették egymást... Vajon ez a végsőkig fel­izgatott tömeg egymásra ront-e, és a polgárháború iszonyai kerülnek napirendre?

Bármiként történnék is, az elvakultak nem mérlegelték, hogy milyen veszély küszöbén állnak mindnyájan. És ha millió szilánkká törik is a Csendes-óceán gyöngye - engedni egyik fél sem akart... Forogni fog mindaddig, amíg kifogy a gépekből az üzemanyag, és akkor szépen meg­áll...

Közepette ennek az általános izgatottságnak, Walter Tankerdont kimondhatatlan aggódás szállta meg. Mit törődött ő a mások bajával! Ő nem magáért, hanem Dyért remegett. Hátha Milliard-City kettészakad, és az ő drága kincse odavész?! Már egy hete nem látta azt a leányt, aki neki menyasszonya volt, és majdnem hitvese lett. Kétségbeesésében legalább hússzor könyörgött apjának, hogy ne folytassa tovább az áldatlan harcot...

Jem Tankerdon egyetlen árva szóra sem méltatta... Kivezette az ajtón... Nem akart hallani semmit...

A március 27-ről 28-ra virradó éjjel Walter fel akarta használni a sötétséget, hogy találkozzék a leánnyal. Mellette akart lenni, ha a katasztrófa bekövetkezik. Az első sugárúton hemzsegő nép közé vegyült, átmerészkedett az ellenpárti városrészbe, hogy a Coverley-palotába jusson.

Már-már pitymallott, amikor a levegőt - föl a legmagasabb rétegekig - iszonyatos robbanás reszkettette meg. A balpárti gépházak kazánjait ellenálló képességük határán túl megerőltették - s azok a gépházakkal együtt a levegőbe repültek, és mivel az elektromos erő ezen a részen hirtelen kiszivárgott, Standard-Island bal parti része a vak homályba süllyedt.