13. Pinchinat jelszava

A bal parti kikötő kazánjai tehát levegőbe repültek, nem működhettek tovább, de a jobb partiak teljesen épek maradtak. Ezért Standard-Islandet most már csak ez az egy mozgató ereje vitte tovább. A jobb parti csavarokra szorítkozván, előre már tovább nem haladhatott, csak körbe forgott.

Ilyen rosszra fordult a helyzet. Míg Standard-Islandnek megvolt mind a két csavargőzöse, csak arra kellett törekedniük, hogy a torzsalkodókat megbékéltessék, és így a visszás helyzetet megszüntessék, akkor a két motor pótolta volna az úszó szigetnek ezt a pár napi késedelmét, s eljuthattak volna a kiszabott időben a Magdolna-öbölbe.

Erről most már szó sem lehetett. Tudták: a szigetet kormányozni most már képtelenség. Simcöe tengernagy nem rendelkezhetett elegendő hajtóerővel, hogy Standard-Islandet elmoz­dítsa erről a helyről.

Ha Standard-Island a múlt héten azon a ponton vesztegelt volna, ahova az élelmiszereket szállító gőzhajókat rendelték, talán lehetővé válna az északi félgömbre visszajutniuk.

Hanem az aznapi csillagászati megfigyelés szerint az úszó sziget a folytonos körforgás közben dél felé haladt a 12. szélességi foktól a 17-ig.

Ugyanis az Új-Hebridák és a Fidzsi-szigetek közt, minthogy e két szigetcsoport nem fekszik messze egymástól, vannak bizonyos áramlatok, amelyek délkeleti irányúak. Míg megvolt mind a két gép, Standard-Island ez áramok ellenében könnyen dolgozhatott, de mióta meg­kezdte a motollázást, ellenállhatatlanul a Baktérítő felé ragadta a tenger áramlata...

Simcöe tengernagy fölismerte a helyzetet, nem is titkolta el azok előtt a derék emberek előtt, akik egyik párthoz sem tartoztak, hogy milyen aggasztó a helyzet!

- Öt fokkal délre vetődtünk vissza! - magyarázta nekik. - A gőzhajó kapitánya, még ha meg is sérült a gépe, segíthet úgy-ahogy magán, de én nem tehetem még azt sem Standard-Island födélzetén!... A mi szigetünknek nincs vitorlája, hogy a szél jöhetne legalább segítségünkre. Az áramlások kényükre-kedvükre játszhatnak velünk. Hogy hova visznek?... Ma még nem mondhatnám meg. A Magdolna-öbölből elindított gőzhajók hiába keresnek minket, mert úgy tetszik nekem, hogy körülbelül nyolc-tíz mérföld sebességgel (óránként) a Csendes-óceán járatlan vidékeire ragad minket az ár...

Ethel Simcöe tengernagy röviden így festette le a helyzetet, amelyen már segíteni ő sem tudott. Az úszó sziget immár nem egyéb, mint a véletlen jó akaratára bízott rengeteg hajó­roncs!... Ha az áram déli, ragadja délre, ha északi, ragadja északra. Talán el egészen a Jeges-tengerig. És akkor...

A helyzet mivoltát a város lakói, valamint a kikötőkben levők elég jókor tudták meg. Minde­nütt iszonyú rémületet okozott, másrészt pedig, amint természetes is, ennek az új veszélynek a tudata lehűtötte a forrongó kedélyeket. Senki sem gondolt testvérharcra, és bár tovább is parázslott a kölcsönös gyűlölet, kitörésre nem került többé sor. Lassanként a lakók visszat­értek a városrészekbe, utcáikba, házaikba... Jem Tankerdon és Nat Coverley nem vetélkedett az elsőségért. A két kormányzó indítványára egyesült újra az előkelők tanácsa, és közakarattal ráruházták a korlátlan főhatalmat Simcöe tengernagyra, akiben még egyedül bíztak, hogy megmenti Standard-Islandet.

Simcöe tengernagy vonakodás nélkül hozzálátott feladatának teljesítéséhez. Számított arra, hogy minden tisztje, barátai, az egész lakosság föltétlenül neki engedelmeskedik. Mit fog csinálni ezzel a rengeteg, huszonhét négyszögkilométer nagyságú szigettel, amely immár egyáltalán nem ép, hanem félig bénult?!...

Valóban, az ember csaknem kénytelen elítélni ilyen körülmények közt Standard-Islandet, a hajóépítésnek e páratlan remekművét!... Mert ilyen baleset, lám, a szelek és hullámok játékszerévé tehette...

Nem a természet erői ártottak neki ezúttal sem, mivel eddig a Csendes-óceán orkánjai, viha­rai, ciklonjai nem fogtak ki rajta; emberi gyarlóság, hiú gőg, feltűnési viszketegség, makacs­ság okozta a szerencsétlenségét!... A torzsalkodók mérhetetlen vaksága miatt kellett a bal parti kazánoknak fölrobbanniuk!...

No de mire valók most a szemrehányások? Mindenekelőtt magyarázatát kellett keresniük annak, hogy miért robbant föl a kazán. A túlságosan hevített gőzfejlesztő készülékek robba­nása mindent elpusztított, két gépész és hat fűtő esett azonkívül áldozatul!... A villanytelep is tönkrement ezen az oldalon. Még szerencse, hogy a jobb parton nem történt semmi baj.

Pinchinat megjegyezte:

- Fél szemmel kell boldogulnunk, ha muszáj!...

- Ez még hagyján, de odavan a fél lábunk is... - vágta rá Frascolin. - A meglevő pedig édes­keveset segít rajtunk...

Fél szem, fél láb... túl sok egyszerre a jóból!

A beható szemle alkalmával meggyőződtek arról, hogy tatarozásra gondolni sem lehetett, ezért tehát a délre ragadó áramlat ellen nem tehettek semmit. Nyugodtan be kellett várniuk, míg Standard-Island a sodró víztömegek hatalmából valahogyan kiszabadul, amely most a Baktérítő felé vitte...

Továbbá szükségesnek látszott megvizsgálni azt is, hogy milyen állapotba jutottak a fenék­kamrák, amelyek a hosszú ideig tartó körforgás miatt szintén károkat szenvedhettek. Egyik-másik fémlap belapulhatott, a csavarok meglazulhattak. De hát ha itt vagy ott lék támadt, hogyan segíthetnek azon?!...

A mérnökök megejtették e második vizsgálatot is. Jelentésük nem volt valami vigasztaló... Sok lemez meghasadt a hosszú forgás miatt, pántok töredeztek le; ezer meg ezer szög hullott ki, és nyílások, repedések támadtak. Egyik-másik kamra vízzel telt meg. Az érctörzs azonban még ellenállt a hullámoknak, az úszó sziget sem merült alább a kellő szintnél, s így Standard-Island tulajdonosainak egyelőre nem kellett félniük attól, hogy szigetüket elnyeli a tenger. A legtöbb repedés az ágyúütegeknél tátongott. A bal parti kikötő egyik oszlopköve elsüllyedt, de épen maradt a jobb parti kikötőé, és a töltésvédők is föltartóztatták a tenger hullámcsapásait.

A tengernagy sürgősen elrendelte, hogy ami kijavítható, múlhatatlanul javíttassék ki. A lakosság tehát abban megnyugodhatott, hogy egyelőre életveszélytől nem kell tartania. Elég baj volt az, hogy Standard-Island tetszése szerint nem folytathatta útját. No de ezen segíteni nem lehetett...

Hátravolt még, hogy hozzák rendbe az élelmiszerek ügyét. Az volt a kérdés, hogy a meglevő készlet egy vagy két hónapra szól-e?

A tengernagy által elrendelt vizsgálat eredménye a következő lett:

Víz van bőviben. Az egyik szűrőkészülék ugyan elpusztult, de ép a másik, ez a vízszükséglet fedezésére egymaga is elegendő.

Élelmiszer dolgában persze nem látszott ilyen kedvezőnek a helyzet. Legföljebb két hétre való van együtt, ha a tízezer lakó megelégszik az eddiginél kevesebbel. Főzeléket és gyümölcsöt nem számítva, a többit tudvalevőleg más helyről szállították Standard-Islandre... Más helyről?... De honnan most?... Hol lehet a legközelebbi szárazföld?... Hogyan juthatnak oda?

Simcöe tengernagy elrendelte, hogy az élelmiszerek kiosztásában nagyon kell takarékos­kodniuk, habár tudta, hogy ez nagyon kellemetlenül fog hatni a lakókra. Még aznap közhírré tették táviratilag és telefon útján ezt az ijesztő rendeletet.

Milliard-Cityben és a kikötőkben a legnagyobb megütközéssel fogadták a hírt... Nehéz katasztrófák balsejtelme szállta meg mindnyájukat.

Az éhség ijesztő réme kísértett - hogy ezzel az útszéli, de találó metaforával éljünk -, mert azt tudták, hogy újabb szállítmányra nem számíthatnak. Szerencsétlenségükre egyetlenegy gőz­hajó sem vesztegelt a kikötőkben, hogy Simcöe tengernagy Amerikába indíthatta volna. Balvégzetük intézte úgy, hogy az utolsót ezelőtt három héttel indították útnak Erromangónál Cyrus Bikerstaff és a többi áldozat holttestével. Akkor persze senki sem sejtette, hogy Standard-Islandet a hiúság még komolyabb veszélybe fogja sodorni, mint a vad új-hebridaiak orvtámadása!...

Mit ér az, ha az ember olyan dúsgazdag, mint Rothschild, Mackay, Astor, Vanderbilt vagy Gould, ha a világ minden kincse sem menthet meg az éhenhalástól?!... Igaz, ugyan, hogy e nábobok vagyonának legnagyobb része az Ó- és Újvilág bankjaiban fiadzott, de ki tudja, maholnap akár egymillióért is kaphatnak-e egy font húst vagy kenyeret?

Úgy van, úgy, oktalan torzsalkodásuk, balgatag vetélkedésük és hatalomra való éhezésük volt mindennek az oka. Mindenki tudta: Tankerdon és Coverley e nyomorúság forrása! Vigyáz­za­nak! Féljenek a számadástól, jaj nekik, ha kérdőre vonják őket a tisztek, az előkelő és alsóbb rendű hivatalnokok, a kereskedők, a város összes lakói, akiket ilyen örvénybe sodortak!... Mire vetemedhetnek még ezek a szegény emberek, ha az éhség kínjai fogják gyötörni őket?!...

Ámde ezek a szemrehányások nem illették Walter Tankerdont és Dy Coverley kisasszonyt. Az apák bűnében teljesen ártatlan szerelmespárt felelőssé tenni mindezért nem lehetett, hiszen ők lettek volna a két városrész békés egyetértésének szilárd kapcsai, és nem ők tépték szét a kötelékeket.

Két álló nap telt el, az eget folyton sűrű felhők borították, Standard-Island helyzetét meg­határozni még mindig nem lehetett.

Március 31-én reggel a zenit elég tisztának látszott, és a finom ködréteg is lassan oszladozni kezdett. Remélhették, hogy megmérhetik a Nap állásának magasságát.

Mindenki lázas kíváncsisággal várta. Néhány száz ember az ágyúütegnél gyülekezett össze. Walter Tankerdon is hozzájuk csatlakozott. De sem apja, sem Nat Coverley, sem az előkelők tanácsának egyetlen tagja sem merészkedett elhagyni lakását; oda száműzte őket a lakosság jogos méltatlankodása és nyilvánvaló haragja azért, mert Milliard-Cityt ilyen nyomorba süllyesztették.

Valamivel déli tizenkettő óra előtt, amikor a Nap éppen a tetőpontra hágott, módját ejtették a magasság mérésének. Két szextánsot irányoztak az égre, egyiket a malecarliai király, másikat Simcöe tengernagy A Nap-magasságot felvéve, leszámítják a szükséges korrekciókat, és eszközlik a kellő felmérést. Az eredmény:

29° 17’ déli szélesség.

Két órával utóbb éppen ilyen szerencsés körülmény közt kiszámították a hosszúságot:

179° 32’ keleti hosszúság, Párizstól számítva.

Eszerint, mióta Standard-Island annak az őrült körforgásnak esett áldozatul, az áramok ezer mérföldre hajtották délkeleti irányban.

A talált eredményeket a térképen pontosan föltüntetve, a következőket állapították meg:

A legközelebbi szigetek - bár még mindig száz mérföldre estek -, a Kermadeck-szigetek... Kopár, lakatlan sziklatömegek, ott ugyan élelmiszert hiába keresnének - különben ide sem juthatnának el a maguk jószántából!... Háromszáz mérföldnyire délen van Új-Zéland... De hogy is számíthatnának arra, hogy az áramlat oda hajtsa, holott onnan jön?... Ezerötszáz mér­földre nyugaton van Ausztrália, és néhány ezer mérföldre keleten Dél-Amerika, pontosabban számítva, talán Chile.

Új-Zélandon túl terjed el jégmezeje az antarktikus sarktengernek. Avagy Standard-Islandre az a sors várt, hogy e zord partokon törjék darabokká? S majdan a sarkutazók ott lelik meg földi maradványait a nyomorúság és éhség áldozatául eső lakosságnak?...

Simcöe tengernagy behatóan igyekezett tanulmányozni e tenger sodrásának mivoltát. Mi lesz velük, ha ez az áramlat állandóan ilyen marad, és nem változik meg? Hátha pusztító orkán kerekedik, amilyenek a sarktengereken olyan gyakoriak?

E kérdések még inkább fokozták a nyugtalanságot. E kedélyek izgalma mindinkább nőtt, s azok ellen a nábobok ellen ingerelte a lakosokat, akik felelősek voltak Milliard-City nyomo­rúságáért. A malecarliai királynak minden tekintélyét, Simcöe tengernagynak és Stewart ezredesnek minden energiáját, a tiszteknek minden bátorságukat latba kellett vetniük, hogy valamiképp megakadályozzák a lázadás kitörését.

A napok teltek-múltak, a helyzet nem változott. Táplálkozás dolgában mindenkinek - akár dúsgazdag volt, akár nem - csak a feltétlenül szükségesre kellett szorítkoznia.

Az őrök ezenközben a legéberebb figyelemmel kémlelték a szemhatárt, ha valahonnan hajó közeledését vennék észre, rögtön jelt adhassanak, és talán lehetővé tegyék, hogy a világgal megszakított összeköttetésük helyreálljon. Csakhogy sajnos, a tengernek ezen a részén, ahol most tévelygett a Standard-Island, nemigen jártak hajók. És dél felé iszonyatos rém gyanánt föltűnt a Jeges-tenger, szívük vérét megfagyasztván.

Április 3-ról 4-re virradó éjjel végre-valahára örvendetes jelenség mutatkozott.

A napok óta hevesen nyargaló északi szél lassanként elült, egy ideig szélcsend támadt, aztán a légkör szeszélye úgy kívánta hogy délkelet felől induljanak meg a légtömegek. Az éj-nap-egyenlőség tájékán gyakori az effajta tünemény.

Simcöe tengernagy reménye föléledt. Elégedett lett volna azzal is, ha legalább száz mér­föld­del vetődik az úszó sziget nyugat felé, ahonnan majd valamilyen ellenkező áramlat esetleg Ausztráliába vagy Új-Zélandba hajtaná. Attól valószínűleg nem kellett már tartaniuk, hogy a sarktenger felé viszi az áramlat... Sőt abban is bizakodhatott, hogy Ausztrália felől talán szárazföldre is bukkannak.

Napfölkeltével észrevehetőleg megújult a délkeleti szél, és Standard-Island nemsokára érezte is jótékony hatását. Magasabb épületei: a városháza, az obszervatórium, a két templom némi­leg szélfogókul szolgáltak. Az óriási, négyszázharminckét millió tonnájú hajónak némiképp pótolták a vitorláit...

Az égen felhők száguldottak keresztül; a Nap ugyan csak néha-néha tört át a felhőkön, de talán így is tájékozódhattak a helyzetről.

Kétszer sikerült is megmérni a Nap magasságát.

A számítások szerint Standard-Island két fokkal újra észak felé sodródott.

Ezt nehezen lehetett volna arra magyarázni, hogy Standard-Island csak a szél irányában haladt tova; hihetőbb, hogy a forgószelek valamelyikének hatalmába került, és így remél­hetőleg újabb áramlat északnyugat felé ragadhatja, ahol remélhették kínos helyzetük jobbra fordulását. Ideje is lett volna már, mert az élelmiszerek kiosztásában újabb megszorító rendeleteket kellett kiadniuk. Kétségbeejtően ürült a raktár, és tekintetbe véve, hogy tízezer ember megélhetése forgott kockán, a helyzet nagyon aggasztó lett!...

A kedélyek ide-oda hullámzottak. Tudjuk, hogy a tömeg a remény és kétségbeesés közt minden átmenet nélkül szokott váltakozni. Standard-Island lakossága is csak olyan volt, mint a szárazföldi nagyvárosok ínséggel küzdő csőcseléke, holott elvárhatnánk, hogy okosabb és türelmesebb legyen... Eddigelé az volt, de hát az éhség kiforgatja a dúsgazdagokat is emberi mivoltukból!...

Délelőtt a szél mintha egyre erősebben fújt volna; a barométer fokonként alább szállt. A tenger hátán hosszú, hatalmas hullámtaréjok verődtek föl, bizonyságául annak, hogy dél­ke­leten veszedelmes légköri zavaroknak kellett történniük. Az eleddig rendíthetetlen Standard-Island most erősen megérezte a tenger hánykolódását. Egyik-másik ház félelmetesen meg­in­gott, a szobák falaira függesztett tárgyak elmozdultak helyükről, amint földrengés alkalmával szokott történni. A nábobok előtt ez az eddig ismeretlen jelenség újabb szorongások forrásává lett.

Simcöe tengernagy és emberei szüntelenül az obszervatóriumban időztek; innen kormányoz­ták a sziget minden ügyét. Ők is gonosz jelnek tartották a földrengésszerű rázkódásokat, nem titkolták, hogy a helyzet nagyon aggasztó.

- Több mint bizonyos, hogy Standard-Island fenékrésze súlyosan megsérült!... - mondta komo­ran a tengernagy - A kamrák oldalfalain rések támadtak, a törzsnek nincs immár meg a régi ellenálló képessége...

- Adja Isten, hogy hevesebb vihar ne támadjon ránk - jegyezte meg a malecarliai király -, mert az tönkretenné Standard-Islandet!...

Most immár nem bíztak többé a milliomosok műszigetük talajában!... Érezték, hogy lábuk alatt inog a föld... százszorta jobb volna, ha valamely sziget szikláin járnának!... Minden pillanatban attól kell félniük, hogy a tenger mérhetetlen keble megnyílik alattuk, és elnyeli Standard-Islandet mindenestül... Van-e szív, amely el ne szorulna ettől a gondolattól?!...

Kétségtelen, hogy a fenékkamrák újabb sérüléseket szenvedtek, az oldalfalak szétváltak egy­mástól, szegek hullottak ki...

A park hosszában és a műfolyó mentén, valamint a város két végén valami határozatlan fel- és alá ringást lehetett érezni. Ennek az oka nyilván nem lehetett egyéb, mint az, hogy rések támadtak a hajó alján. Egyik-másik ház lassanként süllyedni kezdett! Ha esetleg be találna omlani, megrendíti az alapjaikat is. Arra nem is gondolhattak, hogy a lékeket betömjék. Több a bizonyosnál, hogy a hajófenék egyes részei megteltek már vízzel, mert az úszó sziget észrevehetőleg alább merült a tengerbe. Körülbelül egylábnyi volt a süllyedés; ha ez tovább folytatódik - a tenger el fogja önteni a födélzetet, ha pedig Standard-Island elveszti az egyensúlyát, akkor csak idő kérdése, hogy mikor fog végleg elmerülni...

Simcöe tengernagy szívesen eltitkolta volna a dolgok állását, mert tudta, hogy a bizonyosság páni rettegést fog szülni. Ki tudja, mire vetemedhetnek ezek az emberek a baj okozói ellen? Hiszen az a reménységük sincsen, hogy a mentőcsónakokon vagy hevenyében összerótt kom­pokon menekülnek, mint a zátonyra jutott hajók utasai szokták tenni abban a vak reményben, hátha véletlenül hajóval találkoznak, s az fölveszi őket!... Itt maga a komp, Standard-Island, volt süllyedőfélben.

Simcöe tengernagy óráról órára följegyeztette a süllyedés fokát. Standard-Island mind mélyebbre merült a tengerbe. A fenékkamrákba tehát lassan, de folytonosan hatolt be a víz.

Az időjárás is határozottan rosszabbra fordult. Az égen halvány rőt és rézvörös színek váltakoztak. A barométer alább szállt, és mindez arra mutatott, hogy vihar van készülőben. A párázatok alább-alább ereszkedtek, olybá tűnt föl, mintha a szemhatár a hajó széleivel akarna ölelkezni...

Estefelé irtózatos szélvihar süvöltött végig a habokon. A tenger árja recsegtette-ropogtatta a fenékkamrák oldallemezeit, széttörte a vaspántokat, megrepesztette a falakat. A pusztulás műve elkezdődött; a város körútjai, a parkok pázsitjai mintha ketté akarnának válni. Éjjelre a város minden lakója a mezőségre menekült, hátha az a terület több biztonságot nyújt, mivel ott nem álltak nehéz épületek. A két kikötő és az ágyúütegek tájékára siettek...

Kilenc óra felé iszonyú lökés rendítette meg tetőtől talpig Standard-Islandet. A jobb oldali villanytelep elsüllyedt. Olyan vaksötétség támadt, hogy sem az eget, sem a tengert látni nem lehetett!...

Az újabb rázkódás halomra döntötte a házakat, mintha kártyából épültek volna. Néhány óra múlva egyetlen ház sem maradt épen Standard-Islanden.

- Uraim - mondta Simcöe tengernagy -, nem maradhatunk tovább az obszervatóriumban, mert bármely pillanatban romba dőlhet!... Menjünk a mezőre, várjuk be ott, amíg az orkán ki­tombolja dühét fölöttünk...

- Ciklonnal van dolgunk - jegyezte meg a malecarliai király -, különben nem szállott volna alá a barométer hétszáztizenhárom milliméterig...

Csakugyan ciklon támadta meg Standard-Islandet; ez az iszonyatos erejű forgószél, amely a déli földgömbön gyakori, és nyugatról déli irányba halad, aztán keletnek kanyarodik. Ez a legpusztítóbb vihar. Egyedüli menedéke az lehet ilyenkor a hajónak, ha a közepébe kerül, ahol aránylag a legcsendesebb. Standard-Island azonban önmagával tehetetlen lévén, erre nem is gondolhattak... Nemcsak az emberi botorság, esztelen torzsalkodás, hanem az elemek rémítő haragja is áldozatul szemelte ki Standard-Islandet.

A malecarliai király, Simcöe tengernagy, Stewart ezredes, Sébastien Zorn és társai, valamint a csillagászok és tisztek elhagyták a biztonságot többé nem nyújtó obszervatóriumot. Ideje is volt már, mert alighogy kétszáz lépésre jutottak tőle, a torony mennydörgésszerű robajjal le­omlott, áttörte alapját, és eltűnt a mélységes tengerben.

Egy pillanat múlva a többi hozzá tartozó melléképület is összedőlt.

A kvartett tagjai a kaszinóba rohantak a hangszereikért. A kaszinó még épen állt, oda is jutottak szerencsésen, fölsiettek szobáikba, ki-ki fogta a maga hangszerét és futott a parkba.

Néhány ezer ember tipródott már itt egyrakáson, köztük a Tankerdon és Coverley család is. Szerencséjükre oly vak sötétség uralkodott, hogy nem ismert rájuk senki sem...

Walter mégis olyan szerencsés volt, hogy rátalált Dyra. A végső veszély pillanatában mellette állt, mindent elkövetett, hogy megmentse az életét...

A leány megismerte, hogy ki bukkant föl mellette.

- Ó, Walter!... - kiáltotta.

- Dy!... Lelkem, édes Dy!... El nem hagylak téged!... Melletted maradok!...

Művészeink sem akartak elszakadni egymástól, Frascolin nem vesztette el nyugalmát, Yvernes szörnyen ideges, Pinchinat gúnyosan belenyugodott a helyzetbe; Sébastien Zorn, aki Athanase Dorémus mellé került, így szólt hozzá:

- Ugye, megjövendöltem, hogy szerencsétlen vége lesz a komédiának?!... Tudtam én előre!...

- Elég a moll-tremolóból, vén Izsaiás próféta! - ripakodott rá „Őfelsége”. - Most a bűnbánati zsolozsmát fújjad!...

Éjféltájban már kétszeres haraggal dühöngött a ciklon. A vihar irtózatos hullámokat korbá­csolt föl, és Standard-Islandre zúdította a víztömegeket... Mi lesz a vége az elemek e harcá­nak?... Valamely szirthez csapja Standard-Islandet?... Avagy a nyílt tengeren fog darabokra törni?...

A hajótörzsön már ezer meg ezer rés támadt. Mindenütt recsegett-ropogott. A város monu­mentális épületei: a városháza, a két templom lehullottak a tátongó nyílásokba. Híre-nyoma sem maradt a nagyszerű épületeknek!... Mennyi szobor, remek festmény, kincseket érő mű­tárgy pusztult itt el! Ha majd kisüt a nap, a milliomosok nem látják majd a büszke Milliard-Cityt... Ha egyáltalán megérik a nap világát, és nem nyeli el őket is az örvény!...

Íme, már végigzúdult az ár parkon és mezőn; ahol a hajófenék még ellenállt a viharnak, a süllyedés még nagyobb lett, a tenger színe és a hajó födélzete egy síkot képezett, és a ciklon végighömpölygette az úszó szigeten rémítő hullámait.

És menedék, oltalom sehol!... Sehol!...

Az ágyúüteg éppen a szél irányában feküdt, sem a tenger árja, sem az orkán ellen meg nem védhetett senkit. A fenékkamrák falai mennydörgésszerű ropogással összetörtek, minden szétszakadt, lehullott, mállott...

Ütött a boldogtalanok végórája!

Hajnali három óra felé a folyó mentében kétfelé vált a park is, mintegy két mérföldnyi hosszú­ságban, és a nyíláson át örvénylett föl a tenger vize. Menekülniük kellett, mégpedig rögtön!... A lakosság elszéledt a mezőkön: egyik része a kikötők, másik része az ágyúütegek irányába menekült. Családok tagjai elszakadtak egymástól, az anyák hiába keresték gyerme­keiket... Űzte, hajtotta őket a rohanó ár.

Walter Tankerdon ottmaradt Dy mellett, a jobb parti kikötő felé vonszolta, ölébe vette a félig elalélt leányt, vitte a vaksötétségben, ügyet sem vetett a menekülő tömeg jajveszékelésére.

Reggel öt órakor újra recsegés-ropogás hallatszott kelet felől.

Mintegy fél négyzetmérföldnyi darab szakadt le Standard-Islandtől: a jobb oldali kikötő vált el összes melléképületeivel, gépeivel. A ciklon most érte el tetőpontját!... Ide-oda dobálta tajtékzó hullámai hátán a hajóronccsá vált Standard-Islandet. Törzse meg kisebb részekre esett szét, a fenékkamrák megteltek vízzel, és alámerültek az óceán mélységes kebelébe.

- - - -  - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

- Megbukott a részvénytársaság, követte példáját az úszó sziget!... - kiáltott föl Pinchinat.

Ezzel igazán találóan jellemezte a helyzetet.

A csodaszámba menő Standard-Islandnek immár csak ide-oda úszkáló romjai maradtak meg, miként valamilyen szétrobbant üstökös darabkái, csakhogy ezek a roncsok nem a levegőégen, hanem a Csendes-óceán mérhetetlen hátán úszkáltak.