14. Befejezés

Napfölkeltével néhány száz lábnyi magasságból a következő dolgokat láthatta volna az ember: Standard-Island három darabja - mindegyik két-három hektárnyi területű - s mintegy tíz-tizenkét kisebb töredék ide-oda úszkált céltalanul a tengeren.

Hajnalhasadtával a ciklon dühe kimerült, és a légköri zavarok szokott nagy gyorsaságával körülbelül harminc mérfölddel odább, keletre vonult. A rémítő haraggal fölkorbácsolt tenger most is csapkodta még toronymagasságú hullámait, és a szigetroncsok ide-oda hánykolódtak a tajtékos habtaréjokon.

Standard-Islandnek az a része pusztult el leginkább, ahol Milliard-City épült. A város, súlya miatt, mindenestül elmerült. Hiába keresnők azokat a pompás palotákat, amelyek a fő sugár­utat a sziget közepén annyira ékesítették... Soha úgy a jobb parti rész a bal partitól el nem szakadt, mint most!... Ilyen szakadásról a pártoskodók bizonyára nem is álmodtak!...

Alighanem attól is tarthattak, hogy a lakosok közül sokan estek áldozatul, noha már ideje­korán kimenekültek a mezőkre, amelyek alatt a szigetfenék szilárd maradt.

Tankerdon és Coverley most már bizonyára megelégelték áldatlan torzsalkodásukat! Most már egyikük sem lehet ott Standard-Island főembere! Milliard-City odalett, és vele együtt elveszett az az irtózatosan nagy összeg, amelyen megvásárolták. De azért ne búsuljunk, van az európai és amerikai bankok kasszáiban még elég milliójuk biztonságban elhelyezve; a betevő falat miatt nem kell aggódniuk...

A legnagyobb töredék abból a mezőből maradt meg, amely az obszervatóriumtól a jobb parti ágyúütegig nyúlt végig. Ezen a három hektárnyi területű szigetroncson körülbelül háromezer hajótörött szorongott. Avagy nem igazán hajótöröttek-e szegények?...

A másik, valamivel kisebb töredéken a bal parti kikötőnek néhány melléképülete még meg­maradt: egy-két élelmiszerraktár és az édesvízszűrő. A többi: a villanytelep, gépház és fűtőház a kazánrobbanás alkalmával légbe röpült. Ezen a roncson kétezer ember keresett menedéket. Talán érintkezést létesíthetnek még az első töredékkel, ha a csónakok közül egyik-másik megmaradt.

A jobb oldali kikötő, amint már említettük, reggel három óra tájban elszakadt a törzstől, való­színűleg alámerült, mert sehol nem látszott a szemhatáron.

E két töredéken kívül létezett még egy, a legnagyobb: négy-öt hektárnyi terület, a második ágyúüteg és környéke. Ezen négyezer hajótörött verődött össze.

A lakosság többi része a kisebb töredékdarabokon viaskodott a habokkal; néhány száz négy­zet­méter nagyságú roncsokon hányódtak.

Mindössze ez maradt meg Standard-Islandből.

A katasztrófa néhány száz ember életét oltotta ki. Hálát adhatnak az Istennek, hogy mind egy szálig oda nem vesztek!...

Minthogy a szárazföldtől olyan messzire eltévedtek, ki tudná megmondani: vajon partra ver­gődnek-e valaha? Talán az éhség öli majd meg a hajótörötteket?!... S kérdés, vajon marad-e közülük csak egyetlenegy is hírmondónak, hogy tanúságot tegyen erről a maga nemében páratlan katasztrófáról?...

De nem... kétségbe azért ne essünk! Ezeken a szigetroncsokon erélyes férfiak vannak; bizo­nyára mindent megtesznek, hogy megmeneküljenek a haláltól.

A jobb oldali ágyúüteg környékének töredékén van Simcöe tengernagy, a malecarliai király, az obszervatórium személyzete, Stewart ezredes, néhány tiszt, Milliard-City számos előkelő­sége, a papok és a lakosság jelentékeny része.

Itt van a Tankerdon és Coverley család is. Szemmel láthatólag lesújtotta őket az a felelősség, amely a családfők lelkiismeretét nyomta. Nem elég csapás-e rajtuk az is, hogy Walter és Dy eltűnt? Vajon menedéket találtak-e a hajóroncsok valamelyikén?... Remélhetik-e, hogy valaha látni fogják őket?...

A kvartett tagjai hangszereikkel együtt megmenekültek. Hogy a szokott frázissal éljünk: „Ásó-kapa választhatta el csak őket egymástól.” Frascolin higgadtan szemlélődött, mint mindig; ő még reménykedett. Yvernes a rendkívüli iránt való szeretetében így kiáltott föl:

- Hát lehetett volna ennél nagyszerűbbet csak gondolni is?!...

Sébastien Zorn, természetesen, magánkívül dúlt-fúlt. Az nem vigasztalta őt, hogy megjósolta Standard-Island pusztulását, amiképp hajdanában Jeremiás próféta megcselekvé Sionnal. Éhezett, fázott, náthás lett, folyvást szúrásokat érzett az oldalában. A javíthatatlan Pinchinat pedig megjegyezte:

- Ne légy igazságtalan, vén Zorn! Elvégre is ha minden tagodban viszketegséget és szúrást érzel, hát nem harmónia ez is?!...

A gordonkás legszívesebben megfojtotta volna „Őfelségét”, ám szerencsére eltekintett ettől, mert nagyon szaggatta ízületeit a csúz...

Hát Callistus Munbar?... Nos, hát valamennyien meggyőződhettek arról, hogy a főintendáns egyszerűen nagyszerű! Istenileg nagyszerű! Sem a tulajdon életéért, sem Standard-Island miatt nem esett kétségbe.

- Hazajutunk! - hajtogatta. - Újra fölépítjük az úszó szigetet!... Az egyes töredékek még használhatók, és azt nem mondhatja senki, hogy a hajóépítészet e remekét az elemek tették csúffá!...

Annyi bizonyos, hogy most egyelőre veszélytől nem kellett tartaniuk. Mindaz, amit a ciklon elsüllyeszthetett: Milliard-City monumentális épületeivel, szállodáival, házaival, a gépházak, az ágyúütegek, szóval a nehézsúlyú építkezések elmerültek. A megmaradt töredékek helyzete kedvezőbb, íme, kiemelkedtek a vízből, a hullámok nem csapkodtak többé át a felületükön.

Kissé szabadabban vehettek lélegzetet, a helyzet javult, és mert elmerüléstől egyelőre nem kellett félniük, a hajótöröttek kedélye is kissé földerült. Nyugalom szállta meg őket. Csak az asszonynép meg a gyermekek félelmét nem tudta legyőzni a józan belátás.

Ugyan mi történt Athanase Dorémus úrral?... Mindjárt a katasztrófa kezdetén egy szigettöre­dékre menekült az illemtan- és tánctanár az öreg szolgálójával. Az áramlat odahajtotta őket, ahol az a nagyobb darab úszott, amelyen a kvartett tagjai is tartózkodtak. Fölvették őket is oda.

Simcöe tengernagyot buzgón támogatták hűséges emberei, ő maga pedig olybá tekintette a helyzetet, mintha valamely hajótörést szenvedett hajónak a kapitánya volna: semmit el nem mu­lasztott, amivel segíthetne a helyzeten. Mindenekelőtt azon töprengett, vajon nem lehetne-e valahogyan összekapcsolni a szigetroncsokat. Ha ez lehetetlenség, akkor talán közlekedést kellene létesíteni a töredékek közt. A bal parti kikötőben épen maradt néhány csónak: nos, hát érintkezhetnek az egymástól elszakadt hajótöröttek. Ha emberei sorjában járják, megtudhat­ják, hogy hol mennyi élelmiszer és ivóvíz van még készletben.

Hátha esetleg azt mégis meghatározhatnák, hogy a Csendes-óceán melyik részén tévelyegnek ez idő szerint?

Nem. Hiányoztak a Nap magasságának megméréséhez szükséges eszközök. Senki sem tud­hatta, hogy a szigetroncsokat sziget vagy szárazföld irányába viszi-e a tengeráramlat. Délelőtt kilenc óra tájban Simcöe tengernagy két tisztjével együtt csónakba szállt. Rendre sorra járták a hajóroncsokat, tudakozódtak, és a következő eredményt állapították meg:

A bal parti kikötő szűrőkészüléke elromlott, az egyik víztartóban mindazonáltal van két hétre való ivóvíz, ha nagyon takarékoskodnak vele. Ugyanennyi ideig eltart az élelmiszerkészletük is.

Így tehát föltétlenül szükséges, hogy két hét alatt eljussanak a Csendes-óceán valamely szigetéig...

Sajnos, azt is megtudták, hogy az éjjeli orkán elragadta néhány száz ember életét. A Tanker­don és Coverley család kétségbeesését szó ki nem mondhatja, toll le nem írhatja. Sem Waltert, sem Dyt nem találták meg egyik hajótöredéken sem. A katasztrófa pillanatában Walter eszméletén kívül levő jegyesét a jobb parti kikötő felé vitte; és Standard-Islandnek ezt a részét sehol sem látták a Csendes-óceán hullámain...

Délután a szél lassanként elcsitult, a hullámok nem háborogtak, és a szigetroncsok nyugodtan úsztak tovább a tenger hátán. Simcöe tengernagy élelmiszert és ivóvizet küldött mindenüvé, s így éhség vagy szomjúság miatt nem fenyegette veszély a hajótörötteket.

A szigetroncsok közt mind könnyebbé és gyorsabbá vált a közlekedés. A vonzóerő törvénye szerint a sziget töredékei mind közelebb verődtek egymáshoz. A bizalmát és reménységét el nem vesztő Callistus Munbar jó jelnek tekintette ezt, és már-már bizakodott abban, hogy a Csendes-óceán gyöngye újra összeforrad.

Koromsötét éj szakadt alá... Hová tűnt az az idő, amikor Milliard-City utcáit, a kereskedő­negyedet, a park gyepszőnyegét villanyfény árasztotta el, és az alumíniumholdak nappallá varázsolták Standard-Islanden az éjjelt?...

A vak sötétségben itt is, ott is összeütköztek a szigetroncsok. No de ezt nem akadályozhatták meg, nem kocódtak nagyon hevesen, kárt sem okoztak.

Napfölkeltekor újra látták, hogy az egyes töredékek még közelebb kerültek egymáshoz. Nyu­god­tan tovább úsztak a tenger síkján, összeütközéstől félniük nem kellett. Néhány evező­csapás egyiktől a másikhoz hajtotta a csónakokat. Simcöe tengernagy könnyen intézkedhetett az élelmiszerek és ivóvíz kiosztásának szabályozásában. Végre is ez volt a fődolog, a hajó­töröttek belátták, és szó nélkül alkalmazkodtak a rendeletekhez.

A csónakokat az egyes családok is fölhasználták arra, hogy keressék családjuk egyik vagy másik tagját, akiknek a katasztrófa alkalmával nyoma veszett. Milyen boldogok azok, akik rátaláltak szeretteikre, és milyen gyötrő azoknak az aggodalma, akik hiába keresik!...

Határozottan szerencsével jártak a hajótöröttek, hogy a tenger egészen elcsöndesült. Leg­följebb az a sajnálatos, hogy a délkeleti szél is elállt, mert ez csak fokozta volna a tenger­áramlatot, amely az ausztráliai szigetcsoportok felé sodorta a szigetroncsokat.

Simcöe tengernagy úgy állította föl az őrszemeket, hogy körös-körül megfigyelhessék a szemhatárt. Mihelyt hajót pillantottak meg, vészjellel kellett figyelmeztetniük. Csakhogy a Csendes-óceánnak ezt a messze eső részét hajók nemigen járták, és főleg ebben az évszakban nem, mert a napéjegyenlőség viharai ilyenkor dühöngtek javában.

Édeskevés reményük lehetett tehát, hogy füstoszlopot vagy vitorlát vegyenek észre a szem­határon. És mégis, Simcöe tengernagynak délután két óra tájban jelentette az egyik őrszem:

- Északkelet felől mozgó pont bukkant elő!... Nem lehet látni hajótörzset, de kétségtelen, hogy Standard-Island irányában vízi jármű közeledik!

Ez a hír roppant izgatottságot szült. A malecarliai király, Simcöe tengernagy, a tisztek és mérnökök mind arra az oldalra siettek, ahonnan a közeledő hajót észrevették. Elhatározták, hogy bármi úton-módon zászlót vonnak föl, és a megmaradt fegyverekkel vészlövéseket adnak, hogy Standard-Islandre figyelmeztessék a közeledőket. Ha pedig előbb leszáll az éj, hogysem az adott jeleket a jövevények észrevehetnék, a szigetroncsok egyikén tüzet gyújta­nak. Az bizonyára feltűnik majd az éj sötétjében.

Nem kellett estig várniuk. Az a mozgó tömeg szemmel láthatólag közeledett, füst gomolygott fölötte, és éppen Standard-Island felé tartott.

Folyvást szemmel tartották. A hajó törzséből nagyon kis rész emelkedett ki a vízből, árbocai és vitorlái sem látszottak.

- Kedves barátaim! - kiáltott föl Simcöe tengernagy. - Én már bizonyosan tudom, hogy mi légyen az!... Nem egyéb, mint Standard-Island egyik leszakadt része, mégpedig a jobb parti fele. Somwah bizonyára módját ejtette annak, hogy a gépet működésbe hozza, és lám csak, felénk tartanak.

Csaknem őrjöngő örömrivalgással fogadták ezeket a szavakat. Most már szentül hitték, hogy biztos a menekvés. Úgy tűnt föl a dolog, mintha ezzel a darabbal újra visszatérne az élet Standard-Islandre.

Simcöe tengernagy nem tévedett. A katasztrófa pillanatában a jobb parti rész leszakadt Standard-Islandtől, s egy ellenáram északkelet felé sodorta. Napfölkeltével Somwah rév­ka­pi­tány kijavíttatta sebtében a csekély sérüléseket szenvedő gépet, és elindult, hogy vissza­tér­jen a szerencsétlenség színhelyére. Néhány száz menekülő szorongott a hajóroncs födélze­tén.

Három órával utóbb a jobb parti rész már alig lebegett egy kábelnyire a Standard-Island ron­csaitól. Örömujjongással, lelkesült kiáltásokkal fogadták. Walter Tankerdon és Dy Coverley karon fogva állt a födélzeten... ide menekültek a katasztrófa alkalmával...

Most már biztos remény éledett a szerencsétlenekben, hogy megmenekültek. Élelmiszer, víz elegendő volt az érkezőknél. A raktárhelyiségekben megmaradt sok fűtőanyag, a gépek üzem­ben tartása miatt sem kellett tehát aggódniuk: a csavargőzös még jó ideig nem mondja föl a szolgálatot. Az ötmillió lóerő bizonyára segíti őket annyira, hogy valamelyik közel eső száraz­földig eljussanak. Az egyik hajóstiszt úgy vélte, hogy Új-Zélandba jutnak.

Csupán az ejtette gondolkozóba őket, hogy miképp helyezhetik el a sok ezer menekülőt a jobb parti részen, amely mindössze nem nagyobb hat-hétezer négyzetméternél!... Vajon nem kellene-e mintegy ötven mérföldnyire előre meneszteni, hogy segítséget hozzon a többieknek?

Nem, az túl sok időbe kerülne, márpedig minden perc drága! Egyetlen napot sem szabad elvesztegetniük, mert máskülönben a hajótöröttek áldozatul esnek az éhhalálnak!...

- Okosabban segíthetünk magunkon... - tanácsolta a malecarliai király - A két ágyúüteget s a jobb parti rész gépeit könnyen fölhasználhatjuk: Standard-Island minden menekültjét tovább szállíthatják... Ha ezt a hármat összekötjük egymás végtében, és hozzájuk csatoljuk a többi roncsot, mint valami teherhajó uszályait, akkor az ötmillió lóerejű jobb parti rész elvontat mindnyájunkat Új-Zélandba.

Ez a pompás, megvalósítható ötlet a legtöbb biztosítékkal kecsegtetett, hogy célhoz juttassa a hajótörötteket. Olyan bizalom szállta meg a lakosság kebelét, mintha már a biztos révbe jutottak volna.

A nap hátralevő részét arra fordították, hogy a raktárakból elővonszolt nehéz vasláncokkal összekapcsolták az egyes roncsokat. Simcöe tengernagy úgy vélekedett, hogy ez az uszályos hajó huszonnégy óra alatt körülbelül nyolc-tíz mérföldet tehet meg. Ha tehát az áramlat is kedvező lesz, öt nap alatt megtehetik az ötven mérföldnyi utat, amely elválasztja őket Új-Zélandtól. Élelmiszer dolgában addig meg nem szorulnak. Előre nem látható akadályokat és balesetet tekintetbe véve, tovább is a legnagyobb takarékosság mellett maradtak. Amikor mindent elvégeztek, este hét óra felé a csavargőzös élére állott az uszályoknak, a gép műkö­désbe jött, és lassan elindultak.

Másnap hajnalhasadtakor az őrszemek Standard Island apró töredékei közül egyetlenegyet sem láttak már ide-oda úszkálni a tengeren.

Április 4-től 8-ig nem történt semmilyen különös esemény. Az időjárás kedvezett, a párázat csekély volt; szerencsésen haladtak előre.

Április 9-én reggel nyolc óra tájban jelentették az őrszemek, hogy szárazföldet pillantottak meg, nyilván magas hegyet, mert észrevehették már nagy távolságból is.

Afelől sem lehetett kétség, hogy milyen föld, mert az épségben maradt mérőeszközök és térképek segítségével megállapíthatták.

Ika-Na-Mawi hegyfokát látták meg, Új-Zéland nagy északi szigetéét.

Még egy nap és egy éj telt el, és április 10-én reggel az uszályvezető propeller horgonyt vetett egy kábelnyi távolságra a Ravaraki-öböltől.

Milyen boldogság és a biztonságnak milyen jóleső érzése töltötte el a hajótörötteket, midőn végre nem műtalajt, hanem igazi földet éreztek a talpuk alatt! És mégis elgondolták, milyen sokáig fennmaradt volna az a szilárd, hatalmas úszó sziget, ha a tenger viharánál, orkánoknál rombolóbb emberi szenvedély kora pusztulásra nem juttatta volna!...

Az új-zélandiak nagyon szívesen fogadták a hajótörötteket, és nyomban gondoskodtak min­denről, amire szükségük volt.

Mihelyt Aucklandba, Ika-Na-Mawi fővárosába érkeztek, végre-valahára egybekelt Walter Tankerdon és Dy Coverley kisasszony, mégpedig a körülményekhez képest nagy ünnepies­ség­gel. Meg kell jegyeznünk, hogy a kvartett tagjai ez alkalommal gyönyörködtették utoljára művészetükkel a milliomosokat. Bizonyára boldog frigy lesz ez, csak az a kár, hogy a közjó szempontjából nem létesült régebben. Igaz, no, az új párnak alig van több vagyona fejenként néhány rongyos milliónál...

- Eh, no!... - jegyezte meg Pinchinat. - Ők ilyen szűkös anyagi viszonyok közt is boldogok lesznek... Mibe fogadjunk?...

A Tankerdonok, Coverleyk és a többi milliomosok sietősen igyekeztek vissza Amerikába, ahol bizonyára nem kell vetélkedniük, hogy melyikük legyen az úszó sziget kormányzója.

Ugyancsak hazautazott Simcöe tengernagy, Stewart ezredes és tisztikara, az obszervatórium hivatalnokcsoportja, sőt Callistus Munbar is, aki a maga részéről szentül hitte, hogy maholnap újabb műszigetet fognak csinálni.

A malecarliai király és felesége őszintén bevallotta, hogy fáj nekik Standard-Island pusztu­lása, mert úgy remélték, hogy életük végéig ott fognak éldegélni csendesen. Reméljük, hogy a trónja vesztett pár talál valahol egy darabka földet, ahol politikai villongásoktól mentesen töltheti el hátralévő napjait.

És a kvartett-társaság?

Nos, hát a kvartett tagjainak sincs oka megbánni - már mondjon akármit Sébastien Zorn -, bi­zony, nincs oka megbánni, hogy Callistus Munbar akaratuk ellenére Standard-Islandre hozta őket. Csúnya hálátlanság volna tőlük, ha Callistus Munbar úrra haragudnának ezért a csínyért.

Múlt év május 25-től ez év április 10-ig nem is egészen tizenegy hónap telt el; ezalatt ők pompásan, gondtalanul éltek. A tiszteletdíj mind a négy részletét pontosan megkapták. A pénz háromnegyed része ott fekszik a San Franciscó-i és New York-i bankokban, nyugta ellenében bármikor megkapják...

Az Aucklanden tartott menyegző után Sébastien Zorn, Yvernes, Frascolin és Pinchinat el­bú­csúztak barátaiktól - természetesen Athanase Dorémus úrtól is, és útra keltek San Diego felé.

Május 3-án megérkeztek Dél-Kalifornia székvárosába, és ott a lapokban tüstént közhírré tették, hogy miért nem tarthatták meg ígéretüket, amelyet ezelőtt egy évvel tettek a hang­ver­seny­re vonatkozólag. Őszinte sajnálatuknak adtak kifejezést, hogy olyan sokáig megvárakoz­tatták a nagyérdemű közönséget.

- Uraim, húsz esztendeig is szíves-örömest vártunk volna önökre!...

Ezt a feleletet a San Diegó-i zeneestélyek szeretetreméltó igazgatója adta nekik.

Képzelhetni-e ennél hízelgőbb és kedvesebb elismerést? Ilyen udvariasságért az lehetett csak az egyetlen hálás köszönet, hogy a régóta hirdetett hangversenyt mos igazán megtartsák.

Az éppoly számos, mint tüzes lelkesedésű hallgatóság előtt a hajótörött Standard-Islandről megmenekült művészek Mozart F-dúr kvartettjét, op. 9. játszották, és olyan viharos tetszést arattak, mint még soha eddigelé.

Így végződött a világ kilencedik csodájának, a Csendes-óceán páratlan gyöngyének története. Azt szokták mondani: ha jó a vége valaminek, jó az egész; vajon Standard-Islandre vonatko­zólag nem volna-e helyesebb így fogalmazni: ha a vége rossz, rossz az egész?...

No de vajon vége van-e valóban?... Nem! Előbb-utóbb új Standard-Island keletkezik!... Legalábbis Callistus Munbar úrnak ez a szent meggyőződése.

És mégis - minduntalan ezt hangoztatjuk -, vajon nem istenkísértés-e olyan szigetet építeni, amely tetszése szerint járja a végtelen tengert? Vajon a szelek és hullámok fölött uralkodni nem tudó embernek szabad-e versenyre kelni a világ Alkotójával?...

-&-