4. A brit ultimátum

A karácsonyi és újévi ünnepek alatt számos mulatság került sorra: díszebédek, estélyek, fogadások. Cyrus Bikerstaff meghívta a sziget előkelőit, és a két városrész leggazdagabb családjai megjelentek nála. Ebből kitetszett, hogy a pártoskodás mégiscsak csökkenőfélben van.

Tankerdonék és Coverleyék újra egy asztalhoz ültek. Újév napján bizonyára gratuláló névjegyek mennek majd egyik családtól a másikhoz. Walter Tankerdon urat meghívták Coverleyné egyik házi hangversenyére is. A ház úrnője úgy fogadta, hogy abból csak jót magyarázhatott ki az ifjú. Való igaz, hogy a házasságtól mindez a szívesség messze áll, ámbátor Callistus Munbar példátlan vakságában úton-útfélen ezt hangoztatta:

- Rendben van a dolog, barátaim, egészen rendben van!...

Eközben Standard-Island csendesen haladt Tonga-Tabu felé. Úgy hitték, hogy baj nélkül érkeznek meg, midőn a december 30-ról 31-re virradó éjjel valamilyen váratlan meteorológiai jelenség tűnt föl.

Két és három óra közt távolról dörgések hallatszottak; az őrök nem tulajdonítottak ezeknek semmi fontosságot. Alig hihető, hogy valahol tengeri csata volna, legföljebb a dél-amerikai köztársaságok hajói közt törhet ki csetepaté, amelyek minduntalan hajba kapnak. Standard-Islanden, a két világ minden hatalmától független szigeten béke honol, nincs okuk ilyesmitől félni.

Különben is a nyugatról hallatszó dörgések napfölkeltéig szakadatlanul tartottak, nem téveszthették össze a mennydörgéshez hasonló ágyúbömböléssel.

Simcöe tengernagynak jelentették tisztjei, sietett tehát az obszervatórium tornyára, és onnan vizsgálta a szemhatárt. Sehol semmi fényt nem látott, a messze terjedő tenger síkján. Ámde az égbolton valami szokatlan tűnt föl. Lángok visszfénye verődött föl a zenitig. Dacára annak, hogy derült volt az ég, a levegő megtelt párázattal, jeléül annak, hogy a légkörben valami változás esett.

Virradatkor Milliard-Citynek azok a lakói, akik korán szoktak fölkelni, különös meglepe­tésben részesültek. A dörgés folyton hallatszott még, azonkívül a levegő úgy telt meg vöröses­fekete párázattal, mintha finom poreső hullana alá. Kormos molekulák záporesőjének nevez­hette az ember. Kevés idő múlva a város utcáit, a háztetőket finom réteg takarta, kármin, rőt és bíbor csíkokkal tarkázott fekete üledék.

Mindenki sietett ki az utcára, Athanase Dorémus kivételével, aki rendszerint éjfél után feküdt le, és tizenegy óra előtt nem szokott fölkelni. A kvartett tagjai is természetesen kiugráltak ágyaikból, s az obszervatórium tornyára siettek, ahol már együtt voltak Simcöe tengernagy és tisztjei, továbbá a csillagászok, a kilenc királyi hivatalnokról sem szabad megfeledkeznünk; mindnyájan találgatták, hogy mi lehet ennek a jelenségnek az oka...

- Kár, hogy ez a vörös holmi nem folyadék, s így nem Pomard vagy Chateau Lafitte eső hull az égből.

- Ó, te örökké kiszáradt muzsikus gége! - zsémbelődött Sébastien Zorn.

Ami a természet effajta jelenségeit illeti, meg kell jegyeznünk, hogy már gyakrabban fordult elő homokszem-eső, amely tudniillik kavicssavból, krómoxidból és vasoxidból áll. Jelen évszázad kezdetén is Calabriát és az Abruzzákat ilyenféle eső hintette be. A babonás nép rá­fogta a vörös homokszemekre, hogy tulajdonképpen vércseppek, holott például Blankenberg mellett 1819-ben kobalt-chlorürről volt szó. Nagyobb tűzvészek alkalmával is előfordult, hogy a szél nagyon messzire hordja a hamurészeket. Ilyen lecsapódás volt 1820-ban Fernambukóban, sárga eső esett 1824-ben Orleans-ban és az Alsó-Pirenneusok hegyei közt, 1836-ban, ez utóbbi színt a virágzásban levő hársfa porzószemei okozták.

Azt azonban egykönnyen megállapítani nem lehetett, hogy honnan jött e por- és iszapnemű része a Standard-Islandre hulló esőnek.

A malecarliai király úgy vélekedett, hogy valamely keletre eső vulkánnak a gyomrából került ki, az obszervatóriumbeli kollégái osztoztak véleményében. Néhány maradék lecsapódó iszapot gyűjtöttek, és azt tapasztalták, hogy melegebb a levegőnél. Valamely hatalmas vulkán kitörése okozhatta a meg-megújuló dörgésszerű hangokat is. Ez a környék tudvalevőleg tele van részint működésben levő, részint kiégett vulkánokkal, nem is említve azt, hogy néha ezek a kitörések a tenger alól jönnek, mégpedig irtózatos erővel.

Éppen a Tonga-szigetcsoport közepén levő Tufuában tört ki ezelőtt néhány évvel egy, és száz négyszögméternél nagyobb területet borított el, és a mennydörgésszerű zúgás néha kétszáz kilométernyire is elhallatszott.

1883 augusztus havában a Karakatoa kitörései elpusztították Jáva- és Szumátra-szigetek egy részét, falvak dőltek romba, és sok ember esett áldozatul; heves földrengéseket okoztak, szennyes réteggel vonták be a földet, fölháborgatták a tenger vizét, hullámhegyeket korbá­csoltak föl, kénköves gőzzel fertőztették meg a levegőt, s a közelben levő minden hajót össze­romboltak.

Vajon nem fenyegeti-e Standard-Islandet is ez a veszély?

Simcöe tengernagy erősen aggódott, mert a továbbhaladást szerfölött nehéznek tartotta; parancsot adott, hogy Standard-Island lassítsa futását.

A nábobokat rettegés szállta meg. Úgy látszott, mintha Sébastien Zorn balsejtelme csakugyan megvalósulna.

Délben az ég egészen elsötétült. Az emberek elhagyták lakásaikat, mert attól féltek, hogy a tenger mélyéből támadó robbanó erőnek a falak ellenállni nem bírnak. A város mindkét részébe tiszteket rendeltek ki, hogy mindent szemmel tartsanak; a gépészek készen álltak, hogy az adott jelre más irányba térítsék az úszó szigetet. A helyzet mind aggasztóbbá vált!

Este hat órakor már alig tízlépésnyire lehetett látni. A lecsapódó anyag olyan hatalmas tömeg­gé vált, hogy Standard-Island szemmel láthatólag alább süllyedt; márpedig ez nem olyan közönséges hajó, amelyből a tengerbe lehetne dobálni a túlsúlyt!...

Leszállt az est, beállt az éj, a sötétség tovább tartott, a lecsapódó koromfekete homokeső miatt a villamos holdak sem világíthattak, egyenként leszedték őket a póznákról, hanem azért a házakban és utcákon égtek a villanylámpák.

Az éj folyamán alig változott a helyzet, legföljebb a dörgések szüneteltek közbe-közbe hosszabb ideig; nem is olyan erősen szóltak már; erős szél kerekedett, és mérsékelte a délről jövő hamuesőt.

A nábobok hazamentek. Remélték, hogy reggelig kedvezőbbre fordul a helyzet, akkor majd elseprik a lecsapódó piszkot, és minden rendben lesz.

És mégis, milyen szerencsétlenül kezdődött ez az esztendő a Standard-Islanden!... Milyen közel járt ahhoz, hogy Herculanum és Pompeji sorsára jusson! Igaz, hogy nem feküdt Milliard-City a Vezúv tövében, de hát számos tűzhányó mellett vitt el az útja, járván a Csendes-óceán megmérhetetlen síkján!...

A kormányzó, titkárai, az előkelők tanácsa állandóan a városházán tartózkodtak. Az obszer­vatórium őrei szüntelenül a szemhatárt kémlelték; ezalatt Standard-Island a megszabott irányban haladt tovább, de nagyon mérsékelt sebességgel, alig tett meg óránként két-három mérföldet.

Mihelyt megvirradt, a Tonga-szigetek felé akartak tartani: ott majd megtudják, hogy melyik szigeten történt a rettenetes vulkánkitörés. Az éj folyamán általában véve megszűnt a jelenség borzalmassága.

Hajnali három óra tájban újabb tünemény riasztotta meg a sziget lakóit. Standard-Island rettentő rázkódást szenvedett valamilyen lökéstől, amelyet a szigeten mindenütt megéreztek, bár a házak szilárdan kiállták, a gépekben sem esett kár, tovább működtek. Hanem a sziget orrán kellett történnie valaminek...

Vajon mi lehetett? Csak nem ment neki valamely kiálló sziklahegynek?!... Avagy a sötétben hajóval talált összeütközni?!... A sötétben ki láthatná a jelzőlámpásokat?... S ha úgy történt, nem rongálódott-e meg az úszó sziget?! Ez esetleg javításokat tesz majd szükségessé?!...

Cyrus Bikerstaff és Simcöe tengernagy nagy üggyel-bajjal törtetett az ágyúüteghez.

Itt megtudták, hogy csakugyan hajóval ütköztek össze!... Nyugatról délnek tartó hatalmas gőzhajóval csaptak össze, amelyet pedig a közelből megláthattak volna. Hallottak is segély­kiáltásokat, de mindez csak egy pillanatig tartott, mire a hajóstiszt embereivel a sziget felső végére szaladt, se nem láttak, se nem hallottak semmit. Sajnos, de minden jel arra mutatott, hogy a gőzhajó nyomban elsüllyedt.

Azonban Standard-Island nem sérült meg komolyan. Az efféle rengeteg tömeg még a leg­hatalmasabb páncélos hajót is a szó szoros értelmében keresztülfúrná; úgy látszik, most ilyesmi történt.

Hogy milyen hajó lehetett, erről csak annyit mondott a tiszt, hogy nyers hangon osztott parancsszavak hangzottak, amilyenek az angol tengerészek közt szokásosak. Biztosat azonban ő sem állíthatott.

Ennek a komoly esetnek komoly következményei is lehettek. Mit szól majd ehhez az Egyesült Királyság? Egy angol hajó: egy darab Anglia; az pedig tudvalevő dolog, hogy Anglia nem könnyen amputáltatja magát. Standard-Islandet bizonyosan felelősségre vonják majd, és kártérítést követelnek tőle.

Így kezdődött az újév. Délelőtt tíz óráig Simcöe tengernagy nem láthatott semmit tisztán. A levegő telides-tele volt párákkal, bár a szél minduntalan hajtotta a pászmákat. Elvégre is tudták: ez az út-bizottság dolga, pénz és idő kérdése az egész; ez is, az is bőven van.

Megvizsgálták az ágyúüteget, meg az úszó szigetet körös-körül, sehol semmi baj... Az érc hajótörzs éppoly kevéssé sérült meg, mint ahogy fejsze fokán nem ejthet csorbát a tuskó.

A tengeren hajóroncs nem úszkált, az obszervatórium tornyáról sem láthattak semmit, még a legkitűnőbb látcsövekkel sem, körös-körül a tengeren, pedig Standard-Island alig haladt két mérföldnyire a katasztrófa színhelyétől.

No de emberi dolog, hogy nem érik be ennyi kutatással.

A kormányzó értekezett ebben az ügyben a tengernaggyal. A gépészek megállították a gépek működését, villamos csónakok indultak mindkét kikötőből, hogy kutassanak különböző irányban.

Öt-hat mérföldnyi területet is megvizsgáltak, de nem bukkantak sehol semmi nyomra, s ezért mindinkább megerősödtek abban a hitben, hogy a gőzhajó mindenestül elmerült.

Simcöe tengernagy rögtön kiadta a parancsot, hogy Standard-Island a rendes gyorsasággal haladjon tovább. Délben jelentették, hogy az úszó sziget százötven mérföldnyivel távolodott el Szamoától.

Az őröknek szigorúan megparancsolták, hogy mindent szemmel tartsanak.

Este öt óra tájban jelentették, hogy délkeletre füstoszlopot látnak. Nem lehetett holmi mérgét kiontó vulkán végső erőlködése, mert a térképek szerint sehol a közelben sziget nincsen... Talán valamelyik tenger alatt levő vulkán működött?...

Mégsem! Íme, a füstoszlop mindinkább közeledett Standard-Islandhez. Egy órával utóbb három gőzhajót vettek észre, amelyek egymás nyomában teljes gőzerővel közeledtek.

Félóra múlva fölismerték, hogy hadihajók. Azt is megtudták, mifélék: az a bizonyos angol hajóraj, amellyel öt héttel ezelőtt találkoztak, s amelynek esze ágában sem volt, hogy Standard-Islandet üdvözölje. Mire az éjjel beállt, a három hajót csak négy mérföld választotta el Standard-Islandtől. Nos, vajon elhaladnak-e az úszó sziget mellett, vagy sem?!...

- Jelzőlámpásaikról ítélve, úgy látszik, érintkezni akarnak velünk... - mondta Simcöe tenger­nagy a kormányzónak.

- Nos, hát várjuk be őket... - felelte Cyrus Bikerstaff.

Vajon mit fog felelni a kormányzó az angoloknak, ha az összeütközésért felelősségre vonják Standard-Islandet? Pedig ez lehet a céljuk, főleg, ha az elmerült hajó személyzetét megmen­tették. No de előbb hadd lássuk, hányadán áll a dolog!...

Másnap korán reggel megtudták, mi járatban vannak.

Napfölkeltekor már ott lengett a vezérhajó árbocán az ellentengernagy zászlója. Alig lehetett két mérföldnyire a bal parti kikötőtől. Éppen ebben a pillanatban indítottak el egy csónakot, amely a kikötőnek tartott.

Negyedóra múlva a következő sürgönyt kapta Simcöe tengernagy:

„Turner, a Herald kapitánya és Sir Edward Collinson admirális vezérkari főnök rögtön beszélni akar Standard-Island kormányzójával.”

Cyrus Bikerstaff amint tudomást szerzett erről, utasította a révkapitányt, hogy engedje meg a partraszállást, és vezettesse hozzá Turner kapitányt a városházába.

Tíz perccel utóbb a város kocsiján megérkezett Turner kapitány egy sorhajó-hadnaggyal.

A kormányzó az irodája mellett levő társalgószobában fogadta őket.

Hideg udvariassággal köszöntek egymásnak.

- Van szerencsém Standard-Island kormányzója őnagyméltóságának e helyütt, 117° és 13’ alatt nyugatra a greenwich-i délkörtől és 16° 54’ déli szélesség alatt becses tudomására juttatni, hogy a december 31-től január 1-jére virradó éjjel a glasgow-i kikötőbe tartozó Glen nevű háromezer-ötszáz tonnás, gabonát, indigót, rizst és bort szállító gőzhajónak a Standard-Island nevű hajó, amely a Standard-Island Company (székhelye Magdolna-öböl, Dél-Kalifornia, Egyesült Államok, Amerikában) tulajdonát képezi, nekiment (bár a főárbocon fehér jelzőlámpás volt kitéve, a jobb oldali árbocon zöld, a bal oldalin piros), minek követ­keztében a hajó léket kapott, elsüllyedt; szerencsére a hajó kapitánya, tisztjei és legénysége a Herald födélzetére menekülhetett, amely az angol király őfelségének flottájából való, első­ran­gú, Sir Edward Collinson admirális vezetése alatt, aki általam nagyméltóságodnak tudomására juttatja a szenvedett kárt, és kérdezteti, hogy hajlandó-e elvállalni a felelősséget a vállalat nevében, és hajlandó-e a kárt, amely árukban, a hajótörzset és a gépeket is beleszámítva, ezerkétszáz font sterling (30 millió frank), vagyis hatmillió dollár, amely összeg Sir Edward Collinson kezéhez juttatandó, ellenkező esetben kénytelen volna nevezett Standard-Island ellen erőszakhoz nyúlni!...

Micsoda rémületes egy mondat! S milyen agyafúrtan van kicirkalmazva benne a dolog mivolta, sehol még csak nyoma se az egérútnak. A kormányzó első pillanatban nem tudta, mitévő legyen, vajon teljesítse-e az angol admirális követelését, és ezért egyelőre a szokott válaszra szorítkozott:

- A vulkánkitörés miatt roppant sötétség uralkodott. Amint a Glen kitette jelzőlámpásait, éppúgy künn lógtak a Standard-Islandé is. Egyik sem láthatta a másikét. Így hát a vis maior-ral kell számolniuk. A tengerészeti törvények értelmében kártérítésről szó sem lehet, ki-ki viselje a maga kárát. Se reklamáció, se felelősség szóba itt nem jöhet...

Erre így felelt Turner kapitány:

- A kormányzó úr őnagyméltóságának kétségen kívül igaza volna, ha két olyan hajóról volna szó, mint amilyen a Glen, ámde Standard-Island a szó igazi értelmében nem hajó, hanem rettentő tömege miatt állandó veszélye a tengerjáró hajóknak, hasonló holmi szigethez vagy szirthez, amely szüntelenül változtatja a helyét s így a térképen nem lehet feltüntetni. Anglia mindenkor tiltakozott ez ellen a sziget ellen, mert meg nem határozhatósága miatt akadálynak tekintette, Standard-Island ezért minden kárért felelős, amelynek sajátságos mivolta az oka..., stb.,... stb....

Hiszen no, volt valami igazsága Turner kapitánynak a szavaiban, Cyrus Bikerstaff is elis­merte, de ő egymaga nem intézkedhetett ebben az ügyben. Előbb tárgyalnia kell az előkelők tanácsában, egyelőre tehát azt válaszolta Sir Edward Collinsonnak, hogy tudomásul vette a reklamációját. Szerencsére, emberélet nem esett áldozatul...

- Igaz, nagy szerencse, hogy nem esett - vágta rá Turner kapitány -, de a hajót és a sok millió értékű árut mégiscsak elnyelte a tenger, ebben pedig Standard-Island a hibás. Kötelezi-e magát a kormányzó, hogy a Glenért és rakományáért fizetendő összeget eljuttatja az admirá­lishoz?

Hogyan ígérhette volna meg ezt a kormányzó? Különben is Standard-Island maga elegendő biztosíték. Ha a törvényszék az általa okozott kár megtérítésére ítéli, bármely pillanatban fizet, csak azt kell megállapítani, hogy mennyi a kár.

- Ez méltóságodnak az utolsó szava? - kérdezte Turner kapitány.

- Ez az utolsó szavam... - jelentette ki Cyrus Bikerstaff úr -, mert a felelősséget a vállalat igazgatóságának tudta nélkül magamra nem vehetem.

A kormányzó és az angol kapitány újra hideg udvariassággal, sőt talán még hidegebben, mint előbb, üdvözölte egymást. A kapitány és kísérője a város kocsiján visszahajtott a kikötőbe, leszálltak a csónakba, amely a Herald felé vette útját.

Az előkelők tanácsa tudomásul vette és föltétlenül helyeselte a kormányzó válaszát, majd közhírré tétette: egyetértett vele az úszó sziget összes lakója is. Egyetlenegy utas sem akadt, aki ajánlotta volna az arcátlan, parancsoló követelés teljesítését.

Simcöe tengernagy tehát kiadta a parancsot, hogy Standard-Island a lehető legnagyobb sebességgel folytassa útját.

De vajon megmenekülhetnek-e az angol hajórajtól, ha esetleg Collinson tengernagy üldözőbe veszi, tudva azt, hogy az angol hajók sebessége jóval nagyobb Standard-Islandénál? És mi történik akkor, ha egynéhány melinit löveg röpül az úszó szigetre? Igaz, hogy az úszó sziget nagy célpont... Könnyűszerrel eltalálható... Milyen sorsra jutnak az asszonyok, a gyermekek, ha nem lesz hova meneküljenek?... Az ellenség minden golyója talál, míg a szigetbeli két üteg ágyúja oly csekély célpontnál legfeljebb minden ötven lövésre találhat?...

Mindenekelőtt az angol tengernagy feleletét kellett megvárniuk. No, ez nem sokáig késett...

Kilenc óra negyvenöt perckor a Herald középső tornyából vaklövés dördült el, ugyanekkor az angol zászlót felhúzták a főárbocra.

A kormányzó elnöklete alatt az előkelők tanácsa még együtt ülésezett a városházán. Tankerdon úrnak és Coverley úrnak most már ugyanaz a véleménye: a praktikus amerikaiak megfontolták, hogy ez az ujjhúzás Standard-Island romlását okozhatná, azért nem gondoltak semmi ellenállásra.

Eldördült a második ágyú is. Nagy löveg hasította át a levegőt, és félkábelnyire az innenső parttól a tengerbe csapott le, ott irtózatos robajjal szétrobbant, és iszonyú víztömeget zúdított a magasba.

A kormányzó rendeletére levonták Standard-Island zászlóját. Turner kapitány még egyszer kikötött a bal parti kikötőben. Itt átvette Cyrus Bikerstaff úrtól az 1200 font sterlingre szóló utalványokat; az úszó sziget leggazdagabb nábobjai írták alá.

Három órával utóbb híre-hamva sem volt a szemhatáron az angol hajóknak, Standard-Island pedig folytatta útját a Tonga-szigetek felé.