7. Hajtóvadászatok

Úgy döntöttek tehát, hogy a Standard-Islandre betörő fenevadakat mind egy szálig kiirtják. Ha csak egy pár marad is a szigeten, állandó veszély fenyegeti a lakók békességét. A vadak idővel elszaporodnának, és a nábobok akár Indiába vagy Afrikába költözhetnének, ott is élhet­nének ily nyugodtan. Mégiscsak borzasztó gondolat az, hogy megteremtenek ilyen csoda­hajót, rábocsátják a Csendes-óceánra, anélkül, hogy félniük kellene zátonytól, vihartól; gon­dos­kodnak bölcsen arról, hogy ragályos betegség ne pusztítsa a lakókat, ellenség meg ne támadhassa őket... és íme, egyetlen éjszaka mi történik?!... A Standard-Island Company méltán perbe foghatja Angliát, és irtózatos kártérítést követelhet tőle. A nemzetközi jognak nem égbekiáltó megsértése-e ez? Az, és ha meglesznek a kellő bizonyítékok, akkor...

No de mindenekelőtt a fenevadakat kell kiirtaniuk.

Arról szó sem lehetett, amit a halálos rettegés sugallt egy-két családnak, tudniillik hogy a város lakossága szálljon fel a két kikötőben veszteglő gőzhajókra, és meneküljön el Standard-Islandről. A hajókon nem is férnének el valamennyien!...

Nem, az angol fenevadakat kell üldözniük, ki kell irtaniuk s a Csendes-óceán gyöngyén újra elárad a békesség aranyló napsugara...

A nábobok nyomban hozzáfogtak. Akadtak olyanok, akik azt tanácsolták, hogy a tenger vizét kell végigzúdítaniuk a szigeten, mások megint a parkot és mezőt akarták felgyújtani, hogy az egész rablóbanda tűzben vagy vízben pusztuljon el. No de a krokodilusok így is, úgy is meg­maradtak volna. Így hát a hajtóvadászat mellett kellett maradniuk.

Tehát hajtóvadászat.

Mellesleg megemlítjük: Szárol kapitány a maga és a malájok nevében ajánlkozott, hogy szintén segíteni fog. A kormányzó köszönettel fogadta. A derék malájok nyilván hálájukat akarták leróni. Pedig Szárol kapitány tulajdonképpen csak attól félt, hogy a nábobok a félelem hatása alatt egyet gondolnak: elhagyják a szigetet, vagy rögtön visszatérnek a Magdolna-öbölbe, és meghiúsítják az ő gaz tervét.

A kvartett tagjai most adták legfényesebb bizonyságát annak, hogy méltók a francia névre. Ne mondhassa senki, hogy a művészek a fenyegető veszély idején féltették a bőrüket!... Ők is részt akartak venni a hajtóvadászatban Callistus Munbar vezetése alatt, aki nem nagy fontos­ságot tulajdonított ennek az egész hajcihőnek; azt mondta, vállát vonogatva, hogy különb dolgokat is megért már. Lehet, hogy Barnumnak ez a híres unokája hajdanában állatszelídítő vagy állatsereglet-tulajdonos volt?...

A hajtóvadászat még aznap reggel megkezdődött, mégpedig szép eredménnyel.

Az első nap két krokodilus azt a meggondolatlanságot követte el, hogy kimászott a műfolyó­ból... márpedig köztudomásúlag a krokodilus jól tudja a járást a vízben, de annál ügyetlenebb a szárazföldön. Szárol kapitány és emberei rajtuk ütöttek, és rövid küzdelem után ártalmat­lanokká tették az óriáshüllőket. Néhány maláj jelentéktelenül megsebesült.

E kettőn kívül még vagy tízet láttak; úgy rémlett, ennél több nincs is, nagy példányok, négy-öt méter hosszúak, és bizony elég veszedelmesek. A vízbe menekültek. A tengerészek olyan bombákat tartottak a kezük ügyében, amelyek a legerősebb páncélos hajót is összezúzzák.

Ezalatt a vadászok csoportokba verődve a mezőség különböző részeit vizsgálták meg. Jem Tankerdon leterített egy oroszlánt; ezzel bizonyítottá vált, hogy hajdani vadászügyessége és hidegvére nem hagyta egészen cserben... Ennek a bestiának öt-hatezer frank lehetett volna az ára Hamburgban! Az acélgolyó éppen a szívébe fúródott abban a pillanatban, amikor a kvar­tett tagjaira akart ugrani! Pinchinat váltig erősítette, hogy farkával éppen arcának legyintette a szellőt.

Délután a kormányzó lőtte le a szép nőstény oroszlánt; az egyik katonának a vállába harapott a vadállat. John Bull tehát fölsült, ha arra számított, hogy az oroszlánokat meghonosítja Standard-Islanden.

Ugyanaznap Simcöe tengernagy is lepuffantott néhány tigrist. A Simcöe vezetése alatt álló tengerészek közül egyet úgy képen karmolt az egyik nagymacska, hogy a jobb parti kikötőbe kellett szállítani őt.

Úgy látszik, tigrisből került legtöbb Standard-Islandre.

Az éj beálltával a fenevadak az ágyúüteg mellett levő erdőbe húzódtak; holnap majd ott ütnek rajtuk.

Egész éjjel ordítottak, bőgtek irtózatosan, és a városban az asszonyok és gyermekek resz­kettek a félelemtől. Standard-Islanden mindaddig nem lehetett békesség, míg a vadállatokat utolsó szálig ki nem irtották! Hogy a galád Albiont nemigen emlegették áldó fohásszal, azt bízvást elhihetjük.

Másnap kora hajnalban újra kezdődött a hajsza. A kormányzó megbeszélte a dolgot Simcöe tengernaggyal, s közösen elhatározták, hogy az ágyúkat is igénybe veszik, kizavarják rejtek­helyeikről a fenevadakat. Két olyan ágyút vontattak elő, amelyek kartácstüzeléssel pusztít­hatták a ragadozókat.

Ezen a helyen sűrű csalánbokrok egész kis erdőt alkottak; középen kettészelte a villamos vasút sínpárja. A törpe cserjék nem fedhették el egészen az éjjelre oda menekült vadak fejeit. Itt is, ott is kikukkant egy-egy oroszlán- meg tigrisfej, szemük félelmetesen csillogott. A tengerészek, a katonák s Jem Tankerdon, Nat Coverley és Hubley Harcourt vezetése alatt álló vadászok a kis erdőtől balra sorakoztak, hogy puskavégre vegyék azokat a fenevadakat, amelyeket a kartácstűz el nem söpör.

Simcöe tengernagy jelt adott, s abban a pillanatban eldördült a két ágyú. Iszonyatos ordítás harsant föl erre válasz gyanánt. Bizonyára több vad sebesült meg. A többiek, vagy húszan, előugrottak, éppen a kvartett tagjai mellett rohantak el. Kettőt halálos golyó leterített. Ebben a pillanatban még egy óriási tigris rontott elő a sűrűből, és Frascolint úgy leteremtette a földre, hogy tíz lépésre gurult tova.

Társai hozzásiettek. Fölemelték. A vidám fiú elvesztette az eszméletét, de nemsokára föl­ocsúdott... Kissé megütötte magát... Oda se neki...

A vízben ólálkodó aligátorokat is üldözték már mindenfelé. Eleinte nem tudták, miképpen győződjenek meg arról, vajon megölték-e a víz alatt őket, míg Hubley Harcourtnak az a szerencsés ötlete támadt, hogy a folyó zsilipjeit fel kell húzatni, akkor majd könnyűszerrel kiirtják ezeket a falánk szörnyetegeket.

Nat Coverley egyik szép kutyája esett ez alkalommal áldozatul. Egy aligátor bekapta, és azon­mód kettéharapta; no de immár tizenkét krokodilus hevert a csata színhelyén, élő aligha maradt egy is közülük Standard-Islanden.

Aznap a következő vadakat ejtették el: hat oroszlánt, hét tigrist, öt jaguárt, kilenc párducot, hímet és nőstényt együtt.

Este a kvartett tagjai együtt ültek a kaszinóban. Vacsoráztak. Frascolin sem hiányzott közülük; azt mondta, nincs már kutya baja sem...

- Azt hiszem, nagyjából rendben vagyunk már... - kezdte a szót Yvernes.

- Ha ugyan az angol Noé bárkája a világ minden állatfaját nyakunk közé nem öntötte... - felelte mérgesen Pinchinat.

Ez nemigen volt hihető, s ezért Athanase Dorémus is hazamerészkedett menni a harminc­ötödik sugárúton levő lakására. A takarítónéját halálos félelemben találta, mert az öreg jószág szentül meg volt győződve, hogy öreg gazdájának talán már csak véres, összeszaggatott hulláját fogja meglátni.

Az éjszaka elég csendesen telt el. A bal parti kikötő tájáról már csak héba-hóba hallatszott egy-egy ordítás; úgyhogy valószínűleg a holnapi hajtóvadászat végképp megtisztítja a fene­vadaktól Standard-Islandet.

Hajnalhasadtakor már gyülekeztek a vadászok. A hajó ezalatt, aminthogy természetes dolog is, nem mozdult a helyéről, mert hiszen a gépészek is részt vettek a fenevadirtó hajszában.

Húsz-húsz ember egy rajban, ismétlőpuskákkal a vállukon, bejárták az egész szigetet. Stewart ezredes úgy vélekedett, hogy ágyúra ezúttal nem lesz szükség, mert a vadak elszéledtek. Tizenhárom bestiát terítettek le, egy tigris meg egy nőstény párduc súlyosan megsebesített egy vámhivatalnokot.

Ezzel együtt ötvenháromra rúgott a kiirtott fenevadak száma. Reggeli négy óra felé járt az idő. Cyrus Bikerstaff, Simcöe tengernagy, Jem Tankerdon és fia, Nat Coverley és a két kor­mányzói titkár egy szakasz katona kíséretében a városházára ment, ahol az előkelők tanácsa bekérte a hivatalos jelentéseket az ágyúütegektől és a két kikötőből.

Alig lehettek száz lépésnyire a városházától, amikor jajveszékelés hallatszott. Asszonyok, gyermekek tömegesen menekültek halálos félelem közepette a kilencedik sugárút hosszában.

A kormányzó, a tengernagy és kísérete a városháztérre szaladtak. Hát akkor látják, hogy vala­ki a vasrácsos kaput megfoghatatlan hanyagságból vagy nem zárta be, vagy nyitva felejtette, és a nyitott kapun át könnyen beronthatott a fenevadak közül egy, talán éppen legeslegutolsó.

A városházára futók közt elsőként Nat Coverley és mellette Walter Tankerdon igyekezett.

Waltert, alig három lépésnyire Nat Coverley úrtól, hatalmas tigris rohanta meg, és leteperte a földhöz.

Nat Coverley, mivel nem maradt arra ideje, hogy megtöltse a puskáját, előrántotta övéből vadászkését, és segítségére sietett Walternek. Éppen akkor ért oda, amikor a tigris az ifjú vállába akarta vágni irtóztató körmeit.

Walter megmenekült, de helyette a tigris Nat Coverley úrnak rontott. Coverley beledöfte oldalába markolatig a kést, de nem találta szíven, ő maga pedig egyensúlyát veszítve, hátra­hanyatlott.

A tigris egy futó pillanatig visszahőkölt, hörögve kitátotta a száját, mintha ugrásra készü­lődnék.

Lövés dördült el.

Jem Tankerdon lőtt a vadra.

Újra durranás hallatszott...

A tigris testében robbant szét a golyó.

Waltert fölemelték a földről, a tigris karma valamelyest a vállába hasított. Nat Coverley úrnak nem történt ugyan komolyabb baja, de soha ilyen rémítően közel a halálhoz nem állt.

Fölemelkedett a földről, Jem Tankerdonhoz ment, és így szólt hozzá komoly hangon:

- Megmentette az életemet!... Köszönöm!

Kezet szorítottak, jeléül annak, hogy hálával tartoznak egymásnak... Ez a hálaérzet idővel benső barátsággá változhat majd.

Waltert rögtön a tizenkilencedik sugárúti palotába szállították, ahová a veszély idején maga a család is menekült. Tankerdon pedig Cyrus Bikerstaff úrral karonfogva ment haza.

Az elejtett tigrist a főintendáns vette gondjaiba. Pompásan ki fogja tömetni, Milliard-City múzeumában közszemlére téteti, s egy kis címtáblácskán így fogja jellemezni:

„Nagy-Britannia és Írország Egyesült Királyság ajándékozta Standard-Islandnek.”

Ha a fenevadakat csakugyan az angolok menesztették a szigetre, akkor Pinchinat szerint ennél méltóbban nem bosszulhatják meg Standard-Island lakói az ángliusoknak ezt a galád tettét.

Az előzmények után nem csodálkozhatunk, hogy másnap Tankerdonné meglátogatta Cover­ley­nét, és megköszönte azt a szívességet, amelyet szegény Walter iránt tanúsított; Coverleyné pedig viszonozta a látogatást, hogy megköszönje, amit Tankerdon úr tett a férjéért. Dy kis­asszony is el akarta kísérni anyját, mert nagyon szerette volna tudni, hogy miként van az ő kedves sebesültje.

Így hát minden jóra fordult, Standard-Island megszabadult az iszonyú vendégektől, foly­tathatta nyugodtan útját a Fidzsi-szigetek felé.