XXXVI.

A Saint-John és párja, a Dean-Richmond, igen szép folyami hajók, amelyek épületeknek is beillenének. Két-három emeletesek, van rajtuk több terasz, veranda, folyosó és sétatér. Természetesen kerekes hajók, de minden keréknek külön gőzgépe van s ez a gőzgép közvetlenül a kerekek mögött, a hajó testén kívül van, ami nagyon célszerű intézkedés, mivel ha a kazán fölrobban is, az utasokban kárt nem tehet.

Mint rendesen, most is igen sok utas volt a hajón. Dean Pitferge és én jegyet váltottunk a hálókabinra is és kis szobácskánk a gyönyörű szalonba nyilt, melyet karcsú korinthusi oszlopok díszítettek. Körös-körül pamlagok, kerevetek és párnás székek álltak az utasok kényelmére.

Nemsokára indultunk. Fölmentem a legmagasabb teraszra; nem messze előttem volt a kormányosház, ahol vén, markos hajóslegény kapaszkodott a kormánykerékbe és igazgatta a hajót. Mivel a sötét éjszakában a vidékből úgy sem láthattam semmit, lementem a födélzetre. Nemsokára oly sűrű köd szállt föl a folyóból, hogy vágni lehetett volna; a Saint-John bőgött, mint valami özönvízelőtti masztodon, hogy az összeütközést kikerülje.

Dean Pitferge bevezetett a bámulatos fényűzéssel berendezett ebédlőbe, ahol egész sereg néger pincér szolgált ki bennünket. Vacsorázás közben elbeszélte, hogy a hajón négyezer és néhányszáz utas van, köztük ezerötszáz kivándorló, akiket a födélzet alá helyeztek el. Vacsora után lefeküdtünk.

Tizenegy óra tájban hirtelen lökés ébresztett föl. A Saint-John megállt és horgonyt vetett, mert a kapitány a sűrű ködben és sötétségben nem tudott előre menni.

Csak hajnali négy órakor indultunk tovább. Fölkeltem és kimentem az első verandára. Az eső megállt és lassanként a köd is eltisztult. Nemsokára kivehettem a szakadozott, kanyargós jobbpartot, melyet magas százados fák szegélyeztek; távolabb kéklő dombok zárták el a szemhatárt. A baloldali part ellenben alacsony, lapos, mocsaras volt; itt-ott homokzátonyok, mély földnyelvek nyúltak be a folyam vizébe, melyet számos csónak, gőzös, hajó és bárka borított.

Fél óra mulva Dean Pitferge is utánam jött.

- Jó reggelt, barátom, - szólt, miután teleszívta tüdejét az üde levegővel. - Tudja-e, hogy ez átkozott köd miatt nem érünk elég korán Albanyba, elszalasztjuk a vonatot! Így hát a programunk is változást szenved.

- Annál rosszabb, doktor, mert nem sok az időnk.

- Helyes! Így hát este helyett majd csak éjjel érünk a Niagarához.

Ez ugyan nem nagyon volt ínyemre, de bele kellett nyugodnom, mert úgysem változtathattam rajta.

Csakugyan, a Saint-John nyolc órakor kötött ki Albanyban, amikor a mi vonatunk már régen elment. Be kellett hát várnunk a két órai vonatot s ezalatt kényelmesen megnézhettük a várost. De nem volt rajta sok nézni való: csak éppen olyan volt, mintha New-York valamelyik kerületét hozták volna ide a hegy aljába, a folyó jobb partjára, ahol amfiteátrum-alakban terjedt fölfelé.

Villásreggeli után kihajtattunk a vasúti pályaházhoz, amelynek sem kerítése, sem korlátai nem voltak. A vonat éppen úgy állt az út közepén, mint akármelyik omnibusz; mindenki akkor ülhet föl a hosszú kocsikba, amikor neki tetszik. Ezeket a kocsikat hidak kötik össze egymással, úgyhogy elejétől végig lehet járni az egész vonaton. A kitűzött órában, a nélkül, hogy állomásfőnököt vagy vasúti hivatalnokot, kalauzt, vonatvezetőt láttunk volna, csöngetés, kürtjel, vagy bármi más figyelmeztetés nélkül, a vonat megindult és óránként kilencven kilométernyi sebességgel röpített tova.

Mi pedig szabadon járhattunk-kelhettünk az egész vonaton, ahol újságárulók, pincérek, cukrászok, stb. velünk utaztak, hogy bármire volna szükségünk, mindjárt kéznél legyen. A vonat ezalatt száguldott a téres síkságon soha föl nem tört, eke alá nem fogott szűz területeken, őserdőkön, pusztaságokon át s ha megállt, sehol sem volt korlát, kerítés, sehol az alkalmatlankodó, goromba vonatvezetők: mert az utasok maguk ellenőrzik magukat és egymást.

Így szeltük át ezt a gyönyörű szép vidéket, a Mohawk regényes völgyét, amelynek Cooper örök nevet szerzett kalandos regényeivel. A távoli szemhatáron föl-fölcsillant az Ontario-tó egy-egy csücske, ahol az amerikai regényíró remek művének legszebb részei lefolynak. A Bőrharisnya nagy eposzának gyönyörű színtere, az egykor vad, félelmes vidék ma már jól művelt, termékeny terület; itt épültek a történelmi nevezetességű városok: Róma, Syracusa, Palmyra; de nevezetességüket nem az Egyesült-Államok, hanem az ókor történetének köszönhetik.

A doktor magánkívül volt örömében; engem állandóan Sólyomszemnek szólított s nem is akart felelni, ha én meg viszont nem Nagy-Kígyónak szólítottam őt.

Este tizenegy órakor átszálltunk Rochesterben, keresztülvágtunk a Tennessee folyón, mely számos zuhatagban omlott alá a vasúti híd alatt. Hajnali két órakor pár mérföldnyire megkerültük a Niagara-zuhatagot, amelyet azonban még nem láttunk; aztán nemsokára megérkeztünk Niagara-Fallsba, ahol kiszálltunk és a Cataract-House fogadóba mentünk.