XXXVII.

A Niagara nem folyó, csak egyszerű csatorna, harminchat mérföld hosszú csatorna, mely a Felső-tó, a Michigan, a Huron és az Erie tavak fölösleges vizét levezeti az Ontario-tóba. A szintvonal vagy talajmagasság különbsége e két utóbbi tó között háromszáznegyven angol láb; ha ez a különbség egyenletesen volna elosztva a csatorna egész hosszában szó sem lehetne a vízesésről; de a talaj lépcsőzetesen esik alá s éppen ez adja meg a vízesésnek szörnyű erejét.

A Niagara-csatorna választja el az Egyesült-Államokat Kanadától; jobb partja amerikai, bal partja angol terület.

Április 12-én már kora reggel lent jártunk Niagara-Falls tágas utcáin. Ezt a kis várost közvetlenül a vízesés mellé építették s nyáron át kedvenc üdülőhelye az amerikaiaknak. Gyönyörű derült, bár kissé hűvös nap volt s távolról valami tompa robaj hangzott felénk.

- Az a vízesés? - kérdeztem a doktortól.

- Türelem! - felelte a derék Dean Pitferge.

Pár perc mulva a Niagara-csatorna partjaihoz értünk; a víz aránylag csöndesen folyt, de nem volt mély s a folyamágyból itt-ott hegyes sziklák emelkedtek ki. Vasívektől emelt fahíd vezetett a csatorna közepén fekvő kis szigetre. Fölmentünk rá.

A folyamon fölfelé, ameddig a szem látott, mindenütt csak vizet láttunk; lefelé vagy fél mérföldnyire, a víz egyszerre csak eltünt, s helyette sűrű párafelhők gomolyogtak a szemhatáron. Ott volt az «amerikai-zuhatag», amelyet nem láthattunk; szemközt, a túlsó parton terült el a csöndes, barátságos kanadai part.

- Ne nézzen oda! - kiáltott rám a doktor. - Ne nézzen semerre sem! Kimélje magát! Hunyja be a szemeit és csak akkor nyissa föl, ha én mondom.

Természetes, hogy rá sem hallgattam a doktorra, hanem körültekintettem. A sziget, Goat-Island, nem nagy; területe mindössze hetven acre s olyan, mint a két vízesés közé ültetett bokréta: egészen erdős, gyönyörű fasorokkal, melyeken kocsikkal is lehet hajtani. Futva mentünk át a szigeten, a százados faóriások alatt, miközben a zuhatag robaja egyre hangosabb lett.

- Most nézzen! - kiáltott rám a doktor.

Éppen fölértünk a meredek sziklatetőre s előttünk állt a Niagara-zuhatag, hatalma megdöbbentő teljességében. E helyen a csatorna hirtelen kanyarodott s itt volt a «kanadai vízesés», a «horseshoe-fall», a lópatkó-zuhatag, melynek vize két mérföldnyi szélességben és százötvennyolc láb magasról zuhant alá.

A természet, mintha minden pompáját ki akarta volna fejteni ezen a helyen szépségre vetekedik a világ legvadregényesebb vidékeivel. A nap sugarai száz ágra törnek a nyugtalanul habzó, tajtékzó hullámokon, melyek viszont a szivárvány legragyogóbb színeiben tündöklenek. Közvetlenül a Goat-Island közelében a víz tajtékja fehér, mint a frissen hullott hó, a csatorna közepe felé lassanként átmegy csodaszép tengerzöldbe, annak jeléül, hogy a víz nagyon mély; s valóban, a Détroit, a húsz lábnyi mélyen járó hajó, melyet ott a csatornára eresztettek, épen lejutott a vízesésen, a nélkül, hogy a feneke megsérült vagy szilárd talajt érintett volna. A kanadai partok közelében a habok úgy csillognak a napsugárban, mint az olvasztott arany, mely szemvakítva zuhog a mélybe.

- Most menjünk a zuhatag közepébe! - kiáltott föl a doktor.

S oda mutatott arra a kis toronyra, mely a szigettől pár száz lábnyira, közvetlenül a zuhatag szélén, meredek sziklaszirten emelkedik. Ezt a «vakmerő» épületet valami Judge Porter építette 1833-ban és «Terrapin-Tower» a neve.

Lemenvén a sziget oldallépcsőin, kis keskeny hidat pillantottam meg; azaz, hogy néhány szál deszkát, mely a kiálló szirtekre fektetve, a szigettől a toronyig vezetett. Ez a híd csak pár lépésnyire volt az örvény párkányától és a zuhatag csaknem közvetlenül a lábaink alatt forrott és tombolt. Óvatosan végigmentünk a nyaktörő hídon s pár pillanat mulva fönt voltunk a toronyban.

Ez a negyvenöt láb magas, gömbölyű torony egészen kőből épült; belsejében csigalépcső vezet föl arra az erkélyre, amely egészen körülveszi a tetejét. Fölérve, egyenesen a mélység, a szédítő örvény torkába lehet látni; éreztük, hogy a torony inog, remeg a lábaink alatt. Egymás beszédjét már nem halljuk, mert a víznek szörnyű mennydörgése minden más hangot túlharsog. A felfröccsenő tajték a torony tetejét is benedvesíti s a mélyből fölszálló vízpárák gyönyörű szivárványokat alkotnak.

Optikai csalódás folytán úgy rémlik, hogy a torony szörnyű sebességgel rohan a vízen, - szerencsére a vízeséssel ellenkező irányban, mert különben a szédülés elkerülhetetlen lenne és senki sem bírna lenézni a feneketlen örvénybe.

Lihegve, bőrig ázva és elképedve vonultam be a torony párkányáról a felső szobába, ahová a doktor is rögtön követett.

- Ez a Terrapin-Tower, - így szólt a doktor, - előbb-utóbb le fog zuhanni az örvénybe.

- Azt hiszi? - kérdeztem önkénytelenül is megrázkódva.

- Mindenesetre. A kanadai vízesés észrevétlenül ugyan, de állandóan visszacsúszik. A torony, mikor 1833-ban fölépítették, jóval távolabb volt az örvény szélétől, mint most. A geológusok azt állítják, hogy harmincötezer esztendővel ezelőtt a zuhatag Queenstown városa mellett volt, tehát két mérföldnyivel előbbre, mint most. M. Bakewell szerint évenként egy méterrel, sir Charles Lyell szerint csak egy lábbal állandóan visszacsúszik: világos tehát, hogy jön idő; mikor azt a sziklát, melyen ez a torony áll, a víz szintén magával rántja.

Megint kimentünk az erkélyre és jobb kéz felől, a sziget déli csúcsának irányában, megpillantottuk az «amerikai vízesést» is, amely kisebb, mert szélessége csak száz láb, de a víz magasabbról százhatvannégy lábról esik és nem ívben, mint a kanadai, hanem egyenesen, függőlegesen. Hogy jobban láthassuk, át kellett volna mennünk a kanadai partra s ezt holnapra halasztottuk.

Ezen az egész napon ott jártunk a Niagara partjain s minduntalan visszatértünk abba a toronyba, mely a veszedelem kísértő erejével vonzott bennünket. Lelkesedésünk sohasem csökkent, sőt mindig fokozódott s alig győztünk betelni e fölséges természeti csodával, mely mindig más és más megkapó szépségét tárta föl nekünk. A doktor el akart vezetni a «Szelek barlangjába» is, ahova külön lépcső vezet le a szigetről; az a barlang a vízesés mögött, közvetlen a szörnyű vízfüggöny mögött van, de nem mehettünk oda, mert egy idő óta veszedelmes földomlások történtek benne s félni lehetett, hogy aki bemegy, nem kerül ki többé élve a barlangból.

Öt órakor hazamentünk a Cataract-Houseba, ahol gyorsan megebédeltünk s aztán ismét visszatértünk a kis szigetre.

A nap lassanként aláhanyatlott s mikor végső sugarai is eltűntek a sötét hegyek mögött, fölkelt a hold, melynek ezüst tányérja csak felében volt megvilágítva. A torony messzire előre vetette sötét árnyékát az örvény fölött. Lent a mélységben, melyet a homály végtelennek, feneketlennek tűntetett föl, forrott, tajtékzott a szörnyű zuhatag.

Micsoda kép volt ez! Nincs toll, sem ecset, amely csak megközelítőleg is vázolhatná a kép borzalmas szépségeit! Egy pillanatra valami imbolygó, mozgó fény jelent meg a szemhatáron: a vonat lámpása volt, mely éppen akkor röpült át a Niagara-hídon, két mérfölddel följebb. Egész éjfélig maradtunk ott a torony erkélyén, odaszögezve a varázsos bűbájtól, mely elömlött az egész vidéken. Most a hold fénykévéje egész ferdén esett alá a porfelhőként fölszálló vízre s ekkor gyönyörű, tejes szalagot, átlátszó, opálszerű ívet pillantottunk meg a zuhatag fölött: a holdszivárvány volt, melynek gyöngéd szinte légies színpompáját leírni meg sem kísérthetem.