XXXVIII.

Másnap, április 12-én, a doktor programja szerint át kellett mennünk a kanadai partra. Ez a kirándulás igen kellemes séta; két mérföldnyire kell csak fölfelé mennünk a Niagara jobb partján s aztán a függőhídhoz érünk.

Reggel hét órakor indultuk el s fél nyolckor már ott voltunk a Suspension-Bridge előtt. Ezen a hídon közlekedik az egyetlen vasút Kanada és az Egyesült-Államok közt. Maga a függőhíd két részből áll; a felső síkján mennek át a vonatok, az alsón, mely huszonhárom lábbal mélyebben fekszik, a kocsik és gyalogosok. A képzelet szinte visszariad attól, hogy leírja a mérnöki tudomány e remek, de vakmerő alkotását. Építője, John A. Roebling, valóban gigászi munkát végzett, mikor lerakta ezt a «függő hidat», melyen át kétszázötven lábnyi magasságban vasutak száguldanak át a szédületesen rohanó Niagara fölött! A híd nyolcszáz láb hosszú és huszonnégy láb széles és nyolcszáz tonna nehéz; 1855-ben építették és félmillió dollárba került. Abban a pillanatban, mikor éppen a közepén voltunk, egy vonat robogott el a fejünk fölött s éreztük, hogy a híd egy méternyivel lejjebb süllyedt a lábaink alatt!

Valamivel a hídon fölül, tehát nem a zuhatag fölött, ment át a híres Blondin a Niagarán, egy szál kifeszített kötélen. A vállalkozás mindamellett életveszéllyel járt, mert a folyam sodra ezen a helyen már ellenállhatatlan. De ha Blondin merészsége is megdöbbent: mit szóljunk annak a fickónak a vakmerőségéhez, aki fölült a kötéltáncos hátára s úgy tette meg a nyaktörő utat?

- Lehet, hogy a fickó nagyon torkos volt, - mondta a doktor, - mert Blondin fölséges omletteket szokott sütni a kötélen.

Kanadai területre érve, fölfelé mentünk a bal parton, hogy más oldalról nézhessük meg a zuhatagot. Fél óra mulva kis angol fogadóba értünk, ahol illendően megreggeliztünk. Közben megnéztem az idegenek albumát, melyben több ezer név van s köztük nem egy világhírű is, mint például: Robert Peel, Lady Franklin, a párizsi gróf, a chartresi herceg, Joinville herceg, Louis Napóleon (1846), Napoleon herceg és hercegné, Barnum (természetesen a lakása és címe is), Maurice Sand (1865), Agassis, Almonte, Hohenlohe herceg, Rothschild, Bertin, Lady Elgin, Burckhardt (1832), stb.

- Most pedig a vízeséshez! - szólt a doktor, miután megreggeliztünk.

Egy néger inas az öltözőbe vezetett bennünket, ahol vízmentes nadrágot, köpönyeget és kalapot kaptunk. Aztán a vezetőnk levezetett bennünket a hegyes, meredek sziklás úton a Niagara vízszintjéig; onnan, sűrű vízpárában mentünk a nagy vízesés mögé. A zuhatag ott zuhant le előttünk, mint valami óriási vízfüggöny, mialatt a helyéből erőszakosan kitolt levegő, mint viharos szélroham süvöltözött körülöttünk. Megvakulva, megsüketülve, bőrig ázva sem nem láthattuk, sem nem hallhattuk egymást ebben a barlangban, melyet az eléje boruló vízfüggöny éppen olyan áttörhetetlen páncéllal zár el, mintha gránitsziklák állnának előtte.

Kilenc órakor már ismét ott voltunk a kis fogadóban és levetettük a kölcsönzött ruhákat. Mikor fölmentünk a partra, örömteljes meglepetéssel kiáltottam föl:

- Corsican kapitány!

A kapitány meghallotta hangomat s azonnal hozzám sietett.

- Ön itt van! - kiáltott föl; - mennyire örülök, hogy láthatom!

- Hát Fabian? És Ellen? - kérdeztem, melegen megszorítva a kapitány kezét.

- Ők is itt vannak. Fabian boldog, mert remél; Ellen pedig lassanként lábadozik lelki betegségéből.

- De miért jöttek ide a Niagarához?

- Mert a Niagara az angolok és amerikaiak nyári találkozó helye. Aztán meg Ellennek nagyon megtetszett ez a vidék s azért maradunk itt. Nézze csak azt a villát, ott a fák között: az a Clifton-House, ott lakunk Mrs. R... társaságában, aki, mint ön is tudja, Fabian huga és nagy szeretettel ápolja Ellent.

- Meggyógyul-e hát Ellen? Megismerte már Fabiant?

- Még nem, - felelte a kapitány. - De azt ön is tudja, hogy akkor, midőn Harry Drake holtan roskadt össze, Ellen egy pillanatra visszanyerte az eszét. De ezt a pillanatnyi világosságot megint a tévelygés sötétsége váltotta föl. A doktor mindamellett bízik s az bizonyos, hogy mióta e nyugodt, gondos környezetben van, Ellen állapota határozottan javult. Csöndes, mélyen alszik és szemeiben időnkint föl-fölcsillan az emlékezet, az értelem sugára.

- Ah, kedves barátom! - kiáltottam föl; - akkor bizonyára meg is gyógyul. De hol van Fabian, hol van Ellen?

- Nézzen oda! - viszonzá Corsican kapitány, és a Niagara felé mutatott.

Odanéztem s megláttam Fabiant, aki még nem vett észre bennünket. Állt a sziklás parton, előtte pedig Ellen ült, mozdulatlanul. A balpartnak ezt a helyét «Table-Rocknak», szikla-asztalnak nevezik, mert egészen kiugrik a Niagara fölé, mely kétszáz lábnyi mélyben tajtékzik alatta. Valamikor sokkal nagyobb volt, de az idők folyamán hatalmas szikladarabok törtek le belőle s hullottak alá a folyóba, úgy hogy ma már alig néhány négyszögméter a területe.

Ellent, úgy látszik, egészen megragadta a vidék borzalmas szépsége. Erről a helyről egyszerre lehet látni mind a két vízesést; jobbra a kanadait, melynek fölporladozó vízpárái ködfátyolként zárják el a szemhatárt; balról az egész folyót, mely rohanva közeledik a zuhatag felé s végre alant az amerikai zuhatagot, mely szörnyű robajjal hull alá a sziklás örvénybe.

Nem akartam Fabiant zavarni. Corsican, a doktor, meg én lassan közeledtünk a Table-Rock felé. Ellen még mindig oly mozdulatlanul ült, mint a szobor. Egyszerre csak Fabian feléje lépett. Ellen hirtelen fölugrott, odasietett az örvény széléhez, karjait kiterjesztette a mélység felé... de aztán hirtelen visszadöbbent s kezével végig simította a homlokát, mintha valami rémes képet akarna emlékezetéből kitörölni. Fabian, halványan, mint a halál, melléje ugrott s közéje s az örvény közé lépett. Ellen megrázta szőke fejét, s egész teste megremegett.

Látta-e Fabiant?

Nem. Olyan volt, mint a halott, aki új életre ébred és emlékezni kezd, hogy egyszer már élt.

Corsican kapitány meg én nem mertünk egy lépést sem tenni, noha remegtünk, hogy ily közel az örvényhez valami baleset érheti őket. De Pitferge doktor visszatartott és megnyugtatott bennünket:

- Csak hagyják ott Fabiant, - szólt, - ne aggódjanak.

Hallottam, hogy a fiatal asszony görcsösen zokogni kezd; majd érthetetlen szavak röppentek el ajkairól, mintha beszélni akarna, de elfeledte volna a szavakat. Végre kezeivel eltakarta az arcát s révedezve kiáltott föl:

- Istenem! Én Istenem! Mindenható Isten! Hol vagyok? Hol vagyok hát?

Csak most látszott észrevenni, hogy valaki van mellette s amint hirtelen lekapta kezeit az arcáról, láttuk, hogy egészen megváltozott. Szemeiben az értelem fénye villant föl és ezeket a látni kezdő szemeket Fabianra függesztette. Fabian remegve, némán, kitárt karokkal állt előtte.

- Fabian! Fabian! - kiáltott föl Ellen.

S élettelenül roskadt volna a földre, ha Fabian melléje nem ugrik és föl nem fogja. A szerencsétlen kétségbeesett sikoltásban tört ki: azt hitte, hogy Ellen meghalt. De a doktor rögtön megnyugtatta:

- Ne aggódjék, - szólt Fabianhoz; - sőt örüljön, mert ez a válság megmentette őt.

Ellent rögtön hazavittük Clifton-Houseba, ahol Fabian húga azonnal ágyba fektette. Csakhamar fölocsudott ájulásából s mindjárt aztán mélyen elaludt.

Fabian, akit a doktor is bátorított, örömtől ragyogó arccal reménnyel telve jött vissza hozzánk. Most már semmi kétség sem foroghatott fönn, hogy Ellen meggyógyul, hiszen őt is megismerte!

- Megmentjük őt, - szólt a kezemet szorongatva; - megmentjük! Én napról-napra őrködni fogok és lesem értelmének újjáébredését. Holnap, talán holnapután Ellen ismét az enyém lesz. Ah, légy áldva, Istenem! Itt maradunk, ameddig csak meg nem gyógyul! Úgy-e, Archibald?

Corsican kapitány gyöngéden megölelte barátját. Fabian aztán hozzánk fordult, hozzám meg a doktorhoz és minket is elhalmozott hálás köszönetével. Mi pedig vele együtt örültünk és reméltünk, mert most már csakugyan volt okunk a reményre: Ellen meggyógyulása csak idő kérdése volt...

De nekünk vissza kellett térnünk New-Yorkba, hogy el ne szalasszuk a Great-Eastern-t. Alig volt egy óránk, hogy Niagara-Fallsba érjünk. Mikor elbúcsúztunk kedves barátainktól, Ellen még aludt. Fabian megölelt bennünket, Corsican kapitány pedig megigérte, hogy távirattal tudósít engem Ellen állapotáról. Délben elhagytuk Clifton-House-t.