XXXIX.

Néhány perccel később lefelé mentünk a kanadai parton a folyam szintjéhez, ahol már készen várt a csónak, melyen Amerikába igyekeztünk. Már volt is benne egy utas. Mindjárt bemutatta magát, megjegyezvén, hogy mérnök és Kentuckyben lakik. Rögtön beszálltunk a csónakba s aztán gyorsan eveztünk az amerikai part felé; a folyam közepén még egy utolsó pillantást vetettünk a fönséges zuhatagra. Láttam, hogy a mérnök is nagyon érdeklődve nézi a vízesést.

- Gyönyörű szép, uram! - szóltam hozzá; - valósággal csodálatos.

- Úgy van, - felelte a mérnök; - de mily roppant hajtóerő vész itt kárba! Mily óriási malmot lehetne hajtani ezzel az eséssel!

Sohasem volt olyan szörnyű kedvem mérnököt vízbe hajítani, mint akkor.

Az amerikai parton egy kis gőzsikló, mely csaknem függélyes pályán mozgott, pár másodperc alatt fölvitt bennünket a magaslatra. Fél kettőkor fölültünk az express-vonatra, mely negyed háromkor Buffalóba ért. Megnéztük ezt a fiatal várost, megkóstoltuk az Erie-tó világhírű vizét és este hat órakor fölültünk a newyorki vonatra. Az éjszakát a «sleeping-car», a hálókocsi kényelmes ágyában töltöttük és reggel Albanyban voltunk, ahonnan pár óra alatt New-Yorkba értünk, a Hudson bal partján utazva.

Másnap, április 15-én, a soha el nem fáradó Dean Pitferge társaságában még egyszer bejártam New-Yorkot, az East-Rivert, a Broadwayt és Brooklynt; estére kelve elbúcsúztam a derék doktortól, aki most már igaz barátom volt.

Kedden, április 16-án kellett indulnia a Great-Eastern-nek; tizenegy órakor tehát odahajtattam a harminchetedik «hajó-kiállóhoz», ahol már várt a kis helyi gőzös, mely az utasokat a nagy úszó városra szállította. Mikor én a födélzetre léptem, az már zsúfolva volt utasokkal és podgyásszal. Éppen amint a helyi hajó eltávozott a parttól, valaki megfogta a karomat. Visszafordultam: Dean Pitferge doktor volt.

- Ön az! - kiáltottam föl álmélkodva. - Hát visszamegy Európába?

- Vissza, kedves barátom.

- A Great-Eastern födélzetén?

- Mindenesetre, - felelte mosolyogva az eredeti ember; - meggondoltam a dolgot és visszautazom. Hátha ez lesz a Great-Eastern legutolsó útja: az tudniillik, amelyben elpusztul!

Éppen csöngettek, mikor a Fifth-Avenue-Hôtel egyik inasa fölrohant a födélzetre s átadta azt a sürgönyt, mely éppen akkor érkezett Niagara-Fallsból. Corsican kapitány sürgönyzött, de csak ennyit:

«Ellen eszméletre tért, tökéletesen meggyógyult; az orvos felel érte.»

Megmutattam a sürgönyt Dean Pitferge doktornak is.

- Felel érte! Felel érte! - dörmögte bosszúsan a barátom. - Ő érte akár én is felelek! De hát mit ér az? Ki felel én értem, önért, mindnyájunkért, akik a Great-Eastern-nel utazunk? Azt hiszem senki és jól is tenné, ha nem felelne!...

Tizenkét nap mulva Brestbe érkeztünk s rá következő napon Párizsban voltunk. A hazautazás minden baj és viszontagság nélkül ment végbe, Dean Pitferge doktor nagy bosszúságára, aki napról-napra várta a hajótörést.

Mikor Párizsba érve leültem az asztalomhoz, ha nem lett volna kezemben a naplóm, amelybe gondosan följegyeztem minden nap eseményeit, azt hittem volna, hogy csak álmodtam azt a Great-Eastern-t, melyen csaknem egy hónapig laktam és Ellen meg Fabian találkozását, a gyönyörű Niagarát; azt hittem volna, hogy mindezt csak álmodtam!

Ah, mégis szép az utazás, még akkor is, ha az ember «nem hagyja ott a fogát», mint a doktor óhajtaná!

Nyolc hónapig semmit sem hallottam a derék Dean Pitferge doktorról. Egyszer azonban sokszínű bélyegekkel teleragasztott levelet kaptam, mely így kezdődött:

«A Coringny födélzetén, Auckland közelében. Végre-valahára hajótörést szenvedtünk...»

És így végződött:

«Sohasem voltam vígabb és egészségesebb!

Igaz szívből barátja,
Dean Pitferge.»