IV.

Fabian elment, hogy berendezkedjék a 73-ik számú kabinban, mely mindjárt a nagy szalon közelében volt. E pillanatban a gőzös kéményéből sűrű, fekete füstfelhők kavarogtak fölfelé, a gépházban pedig már hallani lehetett a magas feszültségű gőz dübörgését. Tehát minden készen volt az indulásra.

Mindenekelőtt a vasmacskát kellett fölhúzni. A tenger árja fölfelé nyomult a Mersey tölcsérében és visszafelé nyomta a Great-Eastern-t, mely orrával a folyam mentén horgonyzott. Ez az időpont és ez a helyzet volt a legkedvezőbb az indulásra, mert a Great-Eastern könnyen mozoghatott, mivel nem kellett a folyam sodrának erejével is küzdenie.

Azonban a vasmacska fölhúzása igen nagy nehézségekkel járt. A tengerdagály szinte a megpattanásig megfeszítette a vasmacska láncait s ezenfölül a heves délnyugati szél is nekifeküdt a gőzös kolosszális testének. Először a kis «anchor-boat», a horgonyfölhúzó gőzös kísértette meg a vasmacska fölhúzását, de még csak megmozdítani sem bírta; erre aztán maga a Great-Eastern fogott hozzá a nehéz munkához.

A gőzös orrában a hetven lóerejű kis gőzgépet szánták a vasmacskák fölhúzására. Működésbe is hozták, de ez sem bírta fölhúzni a vasmacskát; segítségére kellett menni és embererővel kellett pótolni a gőzgép fogyatékos lóerejét.

Anderson parancsnok fölszereltette a hajócsigát, a legénység nekifeküdt a hosszú rudaknak és a csiga meg a gőzgép egyesült ereje lassankint mozgásba hozta a Great-Eastern-t, mely nyomról-nyomra közeledett a horgony felé.

Ekkor már kissé előrementem, a hajó orrán levő hídra, ahol már több utas állt és érdeklődve nézte a munkát. Közvetlenül mellettem kis, alacsony sovány, ideges férfi állt, akit valószínűleg bosszantott ez a lassú, késedelmes munka, mert időnkint türelmetlenül vonogatta a vállait és félhangosan gúnyolta szidta a tehetetlen gépet. Mindjárt látni lehetett rajta, hogy vidám, tréfás kedélyű ember, aki az életnek mindig csak a jobbik, derültebb oldalát látja; egyébként amint később tapasztaltam, igen kellemes, mulattató útitárs volt.

- Uram, - szólt hozzám, - mindeddig azt hittem, hogy a gépeket azért készítik, hogy az embereknek segítsenek; de most látom, hogy az emberek kénytelenek a gépeket gyámolítani.

Éppen felelni akartam, mikor rémes ordítás rázta meg a levegőt. Előre rohantunk; a csigát hajtó emberek mind a földön hevertek; a legtöbb fölkelt, de néhányan élettelenül fekve maradtak. A csigának egyik foga kitört s a henger visszaugrott, leütve a hajóslegényeket, akik egész testükkel reánehezedtek a hajtóküllőkre. Négy legény rögtön szörnyethalt s egy tucat súlyosan megsebesült; ezek közt volt az első vitorlamester is.

A sebesülteket rögtön a betegszobába vitték, mely a hajó hátulján volt, a holtakat pedig azonnal a partra küldték. Különben az angolszászok általában oly keveset törődnek a szegény emberek életével, hogy ez a baleset sem okozott nagyobb fölindulást a hajón. Ezek a szerencsétlenek oly jelentéktelen szögek vagy effélék voltak a nagy gépezetben, hogy nagyon is könnyen lehetett őket helyettesíteni.

Odaintették hát a már távozóban levő helyi hajót s a négy, pokrócokkal letakart hullát lebocsátották a födélzetére. Velük ment a Great-Eastern egyik orvosa is, akit azzal eresztettek útnak, hogy mihelyt a halottakat átadta a hatóságnak, rögtön lóhalálában siessen vissza. A helyi hajó azonnal távozott, a matrózok pedig visszamentek a Great-Eastern orrába és fölmosták a födélzetről a vérnyomokat.

Az egyik utas, aki szintén megsérült, bár csak jelentéktelenül, kinyilatkoztatta, hogy neki már elég a Great-Eastern-ből; fölhozatta a podgyászát és menten partra szállt. Mialatt a távozó utas után néztem, gúnyolódó útitársam félhangosan dörmögte:

- No, ez az utazás jól kezdődik!

- Sőt nagyon is rosszul, uram, - feleltem megfordulva. - Kihez van szerencsém?

- Dean Pitferge doktor vagyok.