VIII.

A szerdáról csütörtökre virradó éjszaka nagyon rossz volt. Az én kis szobám oly nagyon forgott, ingadozott, hogy a térdeimmel és könyökeimmel kellett magamat támogatnom, különben elbuktam volna. Az üvegek és poharak csörömpölve verődtek össze, az ajtók kinyiltak s megint nagy robajjal vágódtak be, a podgyász dübörögve hányódott-vetődött mindenfelé. Hallottam, amint a csavar és a kerekek rendetlenül csapdosták a vizet; majd lassan forogtak, amint a mélybe merültek, majd ismét hevesen, gyorsan kelepeltek, amint kiemelkedve a vízből, az üres levegőt paskolták.

Ebből azt következtettem, hogy a szél még jobban erősödött s hogy a gőzös, kijutva a Szent-György csatornából, már érezni kezdi a nyilt oceánon tornyosuló hullámok erősebb rohamát.

Az álmatlan éjszaka után úgy hat óra tájban fölmentem a fedélzetre. De előbb föl kellett öltöznöm s ez nem volt könnyű, mert ha nem kapaszkodtam, a hajó ingadozása menten ledöntött a lábamról. Nagy nehezen végre mégiscsak felöltöztem s aztán, kijutva a kabinomból, átvergődtem a szalonon, egész a lépcsőig; de itt már csak a térdeimen tudtam fölmászni s így értem a födélzetre is.

A szárazföldnek már nyoma sem volt. A Clear-fokot még az éjjel megkerültük és magunk mögött hagytuk. A szemhatáron körös-körül az ég ölelkezett a földdel. A tenger hosszú hullámokban ringott alattunk és éppen keresztben érte a hajót. A Great-Eastern, mivel nem volt vitorlája, amely egyensúlyban tartotta volna, ijesztően ingadozott; árbocai mint a körző lábai, roppant körszeleteket rajzoltak a levegőbe. A födélzeten lehetetlen volt egyenesen állni. A szolgálatot tevő hajóstiszt görcsösen kapaszkodott a híd karfájába.

Csudálatos bakugrásokkal és lódulásokkal közeledtem a szél alatt fekvő kerék dobjához. Minduntalan elcsúsztam a födélzeten, amely a sós páráktól nedves és sikamlós lett s mikor már célhoz értem, valaki odabukott a lábaim elé.

Ez a valaki Dean Pitferge doktor volt. Az eredeti ember rögtön térdeire emelkedett s rám nézve így szólt:

- Valóban dicső! Az a kör, amit a Great-Eastern kávája leír a levegőben, negyven fok kiterjedésű: vagyis húsz fok a vízszintes vonal alatt és ugyanannyi fölötte.

- Igazán? - kiáltottam föl kacagva, nem annyira a doktor szavain, mint inkább helyzetén, amelyben ezt a megjegyzést tette.

- Igazán - felelte a doktor. - És az ingadozás sebessége másodpercenként egy méter és hétszáznegyvennégy milliméter. Az a hajó, amely csak félig olyan széles, mint a Great-Eastern, ennyi idő alatt az ingadozásnak a fele útját sem teszi meg.

- De ha a Great-Eastern ily gyorsan visszatér a függőleges helyzetbe - feleltem én, - ez annak a jele, hogy nagyon is biztosan áll a lábán.

- Igen a hajó: de nem ám az utasok! - viszonozá a doktor vidáman; - mert, lássa, az utasok mindjárt elbuknak, mihelyt a hajó visszatér a függőleges helyzetbe.

Ezzel fölkelt s mind a ketten leültünk a padra. Én szerencsét kívántam neki, hogy semmi baj nem érte a bukásban.

- Oh! Még nagyon is korán kíván szerencsét, - felelt vígan; - még koránt sincs vége s nemsokára baj is ér bennünket.

- Minket?

- A gőzöst; következésképpen mindnyájunkat; önt is, engem is szóval minden utast.

- Ha komolyan beszél, - kérdeztem, - akkor miért utazik ezzel a hajóval?

- Hogy lássam, hogyan sülyed el, mert igazan örülnék, ha hajótörést szenvednénk!

- Először utazik a Great-Eastern-nel?

- Nem. Már többször átmentem vele az oceánon... csupa kiváncsiságból.

- Akkor nem szabadna panaszkodnia.

- Nem is panaszkodom. Csak megállapítom a tényeket és türelmesen várom a katasztrófát.

Tréfál ez az orvos? Nem tudtam, hogy mit gondoljak. Kis, apró szemei gúnyosan villogtak elő félig lehúnyt pillái alól.

- Doktor, - szóltam hozzá, - nem tudom, milyen tényekre alapítja ijesztő jóslatait; de engedje meg, hogy eszébe juttassam, hogy a Great-Eastern már vagy hússzor átment az Atlanti-oceánon s ezek az utazások általában elég simán folytak le.

- Nem tesz semmit! - felelte Pitferge. - Ennek a hajónak is megvan a maga «csillaga», amint mondani szokták. A sorsát nem kerülheti el. Ezt tudják is és ezért nem bíznak benne. Emlékezzék csak vissza, mennyi baj volt vele, míg vízre bocsáthatták. Éppen úgy nem akart a tengerbe menni, mint a greenwichi kórház. Azt hiszem, hogy maga Brunnel is, aki építette, azokba a «műtétekbe» halt bele, amelyek a vízre bocsátással jártak.

- Ugyan, doktor? Ön eszerint hát istentagadó?

- Mire való ez a kérdés?

- Csak azért kérdezem, mert azt tapasztaltam, hogy azok, akik nem hisznek Istenben, minden más cudar babonát készségesen elhisznek.

- Nem bánom, csak gúnyolódjék, - viszonzá a doktor; - majd mindjárt elveszem a kedvét a tréfától. A Great-Eastern már több részvénytársaságot tönkre tett. Azért építették, hogy a kivándorlókat szállítsa Ausztráliába s annak a forgalmát közvetítse. S lám, a gőzös sohasem volt Ausztráliában. Úgy építették a gépeit, hogy gyorsaságban túltegyen minden eddigi hajón; s kisült, hogy a legtöbb tengerjáróval nem mérkőzhetik.

- De ebből még nem következik...

- Csak lassan - vágott közbe a doktor. - A Great-Eastern egyik kapitánya már a tengerbe fúlt, pedig nagyon ügyes és okos tengerész volt, mert a gőzöst mindig szembe fordította a hullámokkal s így elkerülte a szörnyű ingadozást.

- Nos - szóltam vállat vonva, - akkor hát sajnáljuk ezt a derék embert s azzal vége.

- Aztán, - folytatta Dean Pitferge, mit sem törődve az én hitetlenségemmel, - különös dolgokat mesélnek erről a hajóról. Azt mondják, hogy volt egy utasa, aki eltévedt benne, mint a farmerek Amerika őserdőiben és soha többé meg nem került.

- Ah! - szóltam gúnyosan; - ez már valami.

- Azt is mondják, - beszélt tovább a doktor, - hogy építése közben az egyik mérnök véletlenül bent maradt a katlanban és ott elevenen megfőzték.

- Brávó! - kiáltottam föl; - éljen a főtt mérnök! No, ezt jól kitalálták. S ön elhiszi doktor?

- Én csak azt hiszem, - viszonozta a doktor - s ezt komolyan hiszem, hogy az utazásunk rosszul kezdődött s rosszul is fog végződni.

- De a Great-Eastern nagyon szilárd és erős hajó, - feleltem; - oly szilárdan megépítették, hogy sziklaként dacolhat a legdühösebb orkánnal is.

- Kétségkívül szilárd és erős, - hagyta helyben a doktor; - de ha belekerül a hullámvölgybe, majd meglátjuk, hogy kijut-e onnan? Igaz, hogy óriás, de az ereje nincsen arányban a tömegével. A gépei gyöngék. Hallott-e valamit a tizenkilencedik útjáról, Liverpool és New-York között?

- Nem, doktor.

- Nos, én a hajón voltam akkor is. December 10-én, kedden hagytuk el Liverpoolt. Nagyon sok utas volt a hajón s mindnyájan vígak voltak. Jól is ment minden, egészen addig, míg a part mentén védve voltunk az erősebb hullámveréstől. Szó sem volt az ingadozásról, meg a tengeri betegségről. Másnap, mikor kiértünk a nyilt oceánra, a tenger csöndes volt s az utasok már azt sem tudták, hová legyenek elbizakodottságukban. Hanem 12-én reggel föltámadt a szél, fölkorbácsolta a tengert és a Great-Eastern ingadozni kezdett. Az utasok letisztultak a fedélzetről. Négy óra tájban a szél már valóságos orkánná fajult. A bútorok megindultak és táncolni kezdtek; a nagy szalon egyik tükrét én magam, az ön alázatos szolgája törtem be a fejemmel. Az egész hajó recsegett-ropogott. Szörnyű zavar és kétségbeesés mindenütt! Egyetlen hullám nyolc csónakot tépett le a hajó orráról s ugyanekkor meg kellett állítani a kerekeket is, mert a hajó ingása letépett egy darab ólmot, amely minden pillanatban a lapátok közé eshetett és össze törhette az egész gépezetet. Nemsokára eltávolították az ólmot, de ekkor meg a hullámok elgörbítették az egyik kerék tengelyét, úgyhogy a lapátok a hajó oldalát horzsolták és nem forogtak. Be kellett hát érni a puszta csavarral s így hánytorogtunk a hullámok tetején. Éjszaka a vihar még szörnyűbb lett: a Great-Eastern lesiklott a hullámvölgybe és nem tudott többé fölvergődni. Reggelre nem volt egyetlen csónakja sem, lapátjait mind pozdorjává törte és elnyelte a tenger. Néhány vitorlát akartak kifeszíteni: de alig húzták föl, a szél rögtön letépte és elragadta. Iszonyú fejetlenség! Az egyik istállót a hullámok betörték s a hölgyek szalonjába egy tehén zuhant le. Aztán elszakadt a kormány lánca: a hajót nem lehetett vezetni. Egyidejűleg szörnyű dübörgés hallatszik a hajó belsejéből: az olajtartó, melynek súlya háromezer kilogramm volt, levált a helyéről és ide s tova hányódott a hajó belsejében, mialatt mindenki remegett, hogy a roppant vastömeg kidönti a gőzös oldalát és elmerülünk! A szombat a legiszonyúbb kétségbeesés napja volt; még mindig lent hányódtunk-vetődtünk a hullám-völgyben. A szél csak vasárnap kezdett alább hagyni. Egy amerikai mérnök, aki a hajón utazott, roppant életveszéllyel megtudta kötözni a kormányt. Így lassankint kormányozni lehetett a hajót s a nagy Great-Eastern fölmászott a hullámok tetejére; nyolc napra rá, hogy elhagytuk Liverpoolt, bevánszorogtunk Queens-Townba. S ki tudja, uram, hogy mi is hol leszünk nyolc nap mulva!