IX.

Meg kell vallani, hogy Dean Pitferge doktor elbeszélése éppen nem volt megnyugtató. Az utasok bizonyára borzadozva hallgatták volna végig. Tréfált-e vagy komolyan beszélt? Igaz-e, hogy azért utazik mindig a Great-Eastern-nel, mert meg akarja érni az elpusztulását? Ez nem volt lehetetlen, mert az angolok a világ legkülönösebb ízlésű emberei.

A hajó ezalatt folytatta az útját és úgy táncolt a hullámokon, mint valami kis csónak. De azért útjának irányától egy vonalnyira sem tért el, pedig, ha orrát a hullámok irányával szemben fordítja, a szörnyű ingadozásnak vége lett volna.

Ennélfogva a tengeri betegség kitört és rohamosan terjedt az utasok között. Az utasok egy része halványan, beesett arccal, bágyadtan hevert a födélzeten, hogy legalább friss levegőt szívhasson. Legtöbbjük elátkozta a francia szállító társulatot, mely a programjában azt hirdette, hogy a Great-Eastern sziklaszilárdan jár a tengeren s födélzetén a tengeri betegség ismeretlen.

Kilenc óra felé, három-négy mérföldnyire a szél alatt, valami alaktalan tömeget pillantottunk meg. Mi lehetett az? Csónak, döglött bálna vagy sülyedő hajó? A még egészséges utasok kiváncsian könyököltek a hajó párkányára s nézték azt a bizonytalan valamit, ami a legközelebbi parthoz is háromszáz mérföldnyi távolságban úszott.

A Great-Eastern közeledett a rejtélyes tömeghez. A födélzeten azonnal fogadásokat tettek rá, hogy mi lehet, mert az angolok és amerikaiak a világ legszenvedélyesebb fogadói és mindenre készek fogadni. E játékosok közt volt egy magas termetű férfiú, akinek visszataszító arca rögtön fölkeltette a figyelmemet; homlokát függőleges, mély ránc szelte át, a szemöldökei egészen összeértek szúrós szeme kihívóan s egyúttal megvetően nézett: szóval arca visszatükrözte szemtelen, vakmerő s egyúttal ravasz lelkét.

Ki volt ez? Nem tudtam, de annyi bizonyos, hogy az első pillanattól kezdve ki nem állhattam. Hangosan beszélt, olyan hangon, amely már magában véve is sértés. Néhány, hozzá méltó cimborája kacagott éretlen és durva tréfáin. Ez az ember azt állította, hogy az alaktalan tömeg döglött cethal s nagy fogadásokat ajánlott föl, amelyekre rögtön találkozott is ellenfele.

A több száz dollárra rúgó fogadásokat azonban mind elvesztette, mert az a valami fölborult hajó volt. A gőzös gyorsan közeledett feléje s már látni lehetett a hajó fenekét, melyet zöld-rozsdás rézburkolat födött. Háromárbocos vitorlás volt, amelynek árbocait a hullámok letörték, a hajót magát pedig oldalt döntötték; öt-hatszáz tonnás lehetett.

Vajjon a legénysége cserbenhagyta-e? Ez volt most a legfontosabb, legérdekesebb kérdés. De a födélzeten s az egész hajón egyetlen lélek sem mutatkozott. Lehet, hogy a szerencsétlenek a hajó belsejébe menekültek! Amint a messzelátóval vizsgáltam észrevettem, hogy a födélzeten mozog valami: de nem ember volt, hanem az első vitorlának egyik foszlánya, melyet a szél libegtetett.

Mikor fél mérföldnyire értünk hozzá, már egészen jól láthattuk: új vagy csaknem új, jókarban tartott hajó volt, melyet bizonyára a féloldalra csúszott teher döntött meg: s ebben a végzetes pillanatban kellett föláldoznia az árbocait is.

A Great-Eastern megkerülte a hajót és eközben folyton sípolt, kürtölt: de a hajón nem mutatkozott élő lény. A legénység bizonyára elmenekült róla. - De partra jutott-e, mikor háromszáz mérföldnyire volt a parttól? És olyan viharban, amely még a Great-Eastern-t is megtáncoltatta? S mikor történhetett a hajótörés? Nem valahol messze történt-e s a szél és habok ki tudja honnan hajtották ide a hajót? - Ezekre a kérdésekre természetesen senki sem tudott megfelelni.

Mikor a mi gőzösünk megkerülte a hajó farát, egész tisztán leolvastam a nevét: «Lérida»; - de a kikötőnek, ahonnan indult nem volt ott a neve. Mindamellett az alakjáról, magas bordáiról és hegyes karcsú orráról ítélve amerikai lehetett.

Minden kereskedelmi vagy hadihajó azonnal biztos révbe vontatta volna a hajót, amelynek terhe kétségtelenül értékes volt. Mert az ilyen esetekben a hajóteher értékének egyharmadrésze törvény szerint a mentőhajót illeti meg. De a Great-Eastern, mivel utasszállító hajó volt, amelynek útja, ideje szorosan meg volt szabva, nem tehette ezt s kénytelen volt otthagyni a hajót a legénység nagy sajnálkozására.

Az utasok megint visszaültek helyeikre vagy lementek a szalonba. Nem sokkal később villásreggelire kürtöltek, de még ez a csalogató szózat sem bírta talpraállítani az utasoknak azt a nagyobbik felét, mely a tengeri betegségben nyögött.

Anderson kapitány dél felé a két első árboc vitorláit fölhúzatta. A Great-Eastern nemsokára kevesebbet ingadozott, mert a vitorlák jobban egyensúlyban tartották. A vitorlamester ki akarta feszíteni az utolsó árboc vitorláját is, amelynek egészen új szerkezete volt: de az «új szerkezet» nem vált be s a vitorlát sem akkor sem az egész utazás alatt nem lehetett fölhúzni.