X.

Bármennyire ingadozott is a hajó, a társadalmi élet lassanként mégiscsak kifejlődött a födélzeten. És ez, angolokról lévén szó, nagyon is természetes. Mert az angolokra nézve a hajó is otthon: éppen olyan otthon, mint a lakása, azzal a csekély különbséggel, hogy a hajó mozog. A francián ellenben, amikor csak utazik, mindig meglátszik, hogy nincs otthon.

Ha az idő engedte, az utasok kint sétálgattak a födélzeten. Olyanok voltak ilyenkor, mint a tántorgó részegek, akik parancsszóra mindig egy irányban dülöngenek, már aszerint, amint a hajó ingása lökdöste őket. Ha nem voltak a födélzeten, akkor a szalonokban szórakoztak, zongoráztak, noha a zongorák is éppoly részegek voltak, mint ők. Maga Liszt sem tudott volna rajtuk játszani, mert ha a hajó balra dűlt, akkor a mély, ha pedig jobbra dűlt, akkor a magas húrok nem adtak hangot.

E furcsa hangverseny azonban nem minden utast szórakoztatott. Egyik-másik olvasgatott s ha valami érdekes fejezetre akadt, hangosan fölolvasta hallgatóinak, akik áhitatosan hallgatták, sőt néha meg is tapsolták. Voltak ott újságok is: természetesen angol és amerikai újságok, valóságos lepedők, amelyekre arról lehet ráismerni, hogy akármily régiek is soha sincsenek fölvágva. Pedig szörnyű kényelmetlen így összevissza hajtogatni őket mivel több négyzetmétert be lehetne velük takarni.

Az egész délutánt a nagy szalonban töltöttem, megfigyelve a társaságot és beszélgetve. A csevegés nem is volt unalmas, kivált mikor új barátom, Dean Pitferge mellém telepedett.

- Nos, meggyógyult már? - kérdeztem tőle, az elbukására célozva.

- Tökéletesen - felelte. - Hanem ez nem megy.

- Micsoda nem megy?

- Hát a hajónk. A katlanok, meg a csavar is rosszak. Nincs elég magas nyomásuk.

- Ön hát nagyon siet New-Yorkba?

- Szó sincs róla. Csak a gépész szempontjából beszélek. Nekem nagyon jól megy a sorom s már előre sajnálom az időt, amikor meg kell válnom ezektől az eredeti emberektől, akiket a véletlen az én mulattatásomra hozott össze a födélzeten.

- Miféle eredeti emberek? - kérdeztem csodálkozva; - hiszen ezek az utasok csaknem mind egyformák.

- Ugyan, ugyan! - szólt a doktor; - látszik, hogy ön még nem ismeri őket. Embernek ugyan mindnyájan emberek, de hányféle változatban! Nézze csak amott azokat a fesztelen modorú férfiakat, akik végigfekszenek a dívánon és szemükre vágják a kalapjukat: azok yankeek, telivér yankeek, Maine, Vermont vagy Connecticut államból; Új-Anglia igazi fiai, éles eszű, tevékeny fickók, akik talán kissé nagyon is hallgatnak a tiszteletes úrra s csak az a hibájuk, hogy ha tüsszentenek, nem tartják a zsebkendőjüket az orruk elé. Ah, uram! ezek az igazi angolszászok, ügyesek, élelmesek és törekvők! Zárjon össze egy szobába két yankeet és fél óra mulva mindegyik nyer a másiktól tíz dollárt.

- Hogy hogyan, azt már nem is kérdezem, - feleltem nevetve, - hanem azt mondja meg, kedves doktor, hogy ki az az alacsony férfiú, akit ott látok köztük: valóságos szélkakas, túlságosan hosszú fekete kabátban és fölötte rövid nadrágban. Ki ez az úr?

- Protestáns pap: igen jelentékeny férfiú Massachusetts államban. A feleségéhez utazik, aki nevelőnő volt s nagyon előnyösen keveredett bele egy hírhedt bűnpörbe.

- Hát az a másik, az a hosszú, komor tekintetű férfiú, aki úgy látszik, egyre számol?

- Valóban számol is, - felelte a doktor. - Mindig számol, örökké számol.

- Talán valami föltaláló?

- Ah, nem! csak a vagyonát számolgatja. Ez is tekintélyes ember. Minden pillanatban meg tudja mondani, mennyije van. Nagyon gazdag. New-Yorknak egy egész városrésze az ő telkein épült. Egy negyed órával azelőtt még egy millió hatszázhuszonötezer háromszázhatvanhét és fél dollárja volt, de most már egy negyed dollárral kevesebbje van.

- És ugyan miért?

- Mert azóta elszítt egy félfrankos szivart.

Dean Pitferge doktor oly váratlan és meglepő feleleteket adott, hogy én egyre jobban belelovaltam őt a beszélgetésbe. A feleletei nagyon mulattattak. Most a szalon túlsó végében ülő csoportra hívtam föl a figyelmét.

- Azok, - magyarázta - a «Far-West» népe. A legnagyobbik köztük, aki olyan, mint egy tagbaszakadt mészáros, igen tekintélyes személyiség: a chicagói bank igazgatója. Mindig a hóna alatt hordja azt az albumot, melyben szeretett szülővárosa legszebb képeit őrzi. Büszke rá, de van is miért: 1836-ban, valóságos pusztában alapították ezt a várost, amelynek most négyszázezer lakosa van, természetesen őt is beleértve. Mindjárt mellette van egy kaliforniai házaspár. A fiatalasszony gyönyörű szép, elegáns és kedves; a férje is sokat csiszolódott: valamikor csordás volt, aki elvetődött Kaliforniába s ott az aranybányákban dolgozott. Ez a személyiség...

- Szintén nagyon tekintélyes, - vágtam közbe.

- Kétségkívül, - viszonzá a doktor, - mivel a vagyonát milliókban számítja.

- Hát az a magas alak ott, aki egyre bólogat a fejével, mint a néger az órák tetején?

- Ah! - felelte a doktor; - az a híres Cokburn, Rochesterből, a nagy statisztikus, aki mindent megmért, kiszámított, összevetett. Kérdezze ki ezt a csöndes őrültet. Megmondja önnek, hogy egy ötvenéves férfiú mennyi kenyeret evett meg s hány köbméter levegőt fogyasztott el. Meg fogja mondani, hány kötet könyvbe férnének bele egy védőügyvéd összes beszédei s hány mérföldet tesz meg a levélhordó minden nap, csupán csak azért, hogy a szerelmes leveleket kézbesítse. Megmondja, hogy óránként hány özvegy megy át a londoni hídon s mily nagy tornyot lehetne építeni azokból a szandwichokból, amelyeket az Egyesült Államokban évenként elfogyasztanak. Sőt azt is megmondja...

A doktor talán meg sem állt volna, ha figyelmünket újra más és más csoportok nem kötik le. Mennyi mindenféle alak! Hány különböző jellem és egyéniség! Legtöbbjük kétségkívül szerencsét próbálni megy az Újvilágba, feledve, hogy a yankee már húsz esztendős korában megalapította a jövőjét s huszonötéves korában már kivénült a létért való küzdelemből.

A sok iparlovag, föltaláló és szerencsevadász közt Dean Pitferge mutatott egy-két valóban érdekes alakot is. Volt köztük egy tudós vegyész, a híres Liebig vetélytársa, aki föltalálta, hogyan lehet egy egész ökör tápláló elemeit akkora pogácsába sűríteni, mint az ötfrankos tallér; ezzel ment szerencsét próbálni az amerikai mezőségekre. Az a másik föltalálta a hordozható motort: az egy lóerejű gépet óratokban s ezt a találmányát Amerikában akarta értékesíteni. A harmadik párizsi babakereskedő volt, aki harmincezer karton babát vitt magával, amelyek mind tudták azt a szót mondani: - «papa» - és szentül hitte, hogy óriási vagyont szerez.

Míg ezt a sok eredeti alakot néztem, amint föl s alá hullámzott előttünk, egyszerre csak egy házaspár lépett be az ajtón; meglátszott rajtuk, hogy nem régen kelhettek egybe s hogy már is megunták egymást.

- Ezek peruiak, - mondta a doktor; - egy éves házasok, akik mézesheteiket a világot összebarangolva töltötték el. Esküvőjük estéjén elutaztak Limából; Japánban imádták egymást, Ausztráliában szerették, Franciaországban tűrték egymást, Angliában már civakodtak, Amerikában pedig el fognak válni.

- Hát az a magas termetű, büszke tartású úr, aki épp most lép be? - kérdeztem: - a fekete bajuszáról azt hinném, hogy katona.

- Pedig nem az, hanem mormon: Mr. Hatch a neve és a Szent-Város egyik legjelesebb prédikátora. Mily szép férfi! Nézze csak villogó szemét, méltósággal teli arcát, előkelő tartását, mennyire kiválik a többi yankee közül. Mr. Hatch Németországból és Angliából jön, ahol a mormon erkölcsökről prédikált, még pedig sikerrel, mert ennek a felekezetnek Európában is igen sok híve van.

- De én úgy tudom, hogy Európában törvények tiltják a soknejűséget.

- Ez igaz, barátom, - felelte a doktor; - de ne higyje ám, hogy a többnejűség a mormonok vallásának az alapja. Sőt a többnejűség még az amerikai mormonokra sem kötelező. Brigham Youngnak, a prófétának ugyan egész háreme van, de csak azért, mert neki úgy tetszik; de nem minden híve követi ám a példáját a Nagy-Sóstó partjain.

- Igazán? Hát Mr. Hatch?

- Neki például csak egy felesége van s azt hiszi, hogy ez az egy is nagyon elég. Egyébként majd meghalljuk az egész mormon erkölcstant tőle magától, mert fölolvasást fog tartani a hajón.

- No, akkor bizonyára tele lesz a szalon.

- Mindenestre, - felelte a doktor: - hacsak a játék el nem vonja a hallgatók nagyobb részét. Hiszen ön is tudja, hogy az első szalonban veszettül kártyáznak. Van ott egy kellemetlen külsejű, gonosz angol, aki egész játékbarlangot alapított. Észrevette-e már? Nagyon rossz hírű, kaján fickó.

A doktor néhány megjegyzéséből rögtön ráismertem arra a fiatalemberre, akit már a reggeli fogadások alkalmával oly visszataszítónak találtam s most azt is megtudtam, hogy Harry Drake a neve. Egy calcuttai kereskedő fia volt, romlott, szenvedélyes játékos, veszedelmes párbajozó, aki valószínűleg kalandok után indult Amerikába.

- Az ily elvetemült fickók rendesen találnak cimborákra, - folytatta a doktor - s akkor aztán övék a világ. A társai közt láttam egyet: alacsony, kövér emberke, vastag nagy orral, duzzadt ajkakkal, aki aranyozott szemüveget visel; bizonyára csődbe került német zsidó, noha azt mondja, hogy orvos és Quebecbe utazik.

E pillanatban Dean Pitferge gyöngéden meglökte a könyökömet. Az ajtóra tekintettem: egy huszonkétéves fiatalember lépett be a szalonba és karöltve vezetett egy tizenhét éves lányt.

- Új házaspár? - kérdeztem halkan.

- Nem, - felelt a doktor, kissé elérzékenyülve; - két régi jegyes, aki csak azt várja, hogy New-Yorkba érjen és megesküdhessék. Beutazták Európát - természetesen a szüleik engedelmével - s tudják, hogy egymáséi lesznek. Igazán derék, becsületes teremtések! Öröm rájuk nézni! Sokszor megfigyeltem őket, amint a gépház fölé hajolva számlálták a kerekek forgását, amelyek nagyon lassan járnak az ő vágyaikhoz képest. Ah, uram! ha a katlanok alatt is úgy lángolna a tűz, mint az ő szíveikben, akkor elég gőzünk is volna és gyorsabban haladnánk!