XIII.

Másnap, március 31-én, vasárnap volt. - Hogy fogjuk tölteni ezt a napot? Angolos vagy amerikai vasárnap lesz-e, mikor minden korcsma és csapszék zárva van az istentisztelet alatt? Mikor minden munka szórakozás, foglalkozás, mintegy varázsütésre félbeszakad? - Úgy látszott, hogy ilyen lesz a vasárnap a födélzeten.

A vasárnap kedvéért, bár az idő szép s a szél kedvező volt, a kapitány nem huzatta föl a vitorlákat; ezzel ugyan pár mérföldnyi utat elvesztettünk, de az «illendőség» nem szenvedett csorbát. Én boldog voltam s beértem azzal, hogy legalább a kerekeknek meg a csavarnak megengedték, hogy foroghassanak.

Mikor a dolog mivoltáról kérdést intéztem egy szívvel-lélekkel puritán úrhoz, ezt a kenetes választ kaptam:

- Uram, tisztelnünk kell mindazt, ami egyenesen Istentől jön. A szél az ő kezében van: ne bántsuk tehát; a gőz ellenben az emberek kezében van: használjuk föl tetszésünk szerint.

Én hát szintén beértem ezzel a felelettel és mindent megfigyeltem, ami a hajó födélzetén történik.

A hajóslegénység tiszta, ünneplő gúnyába öltözött s még az sem lepett volna meg, ha látom, hogy a fűtők fekete kabátban élesztik a tüzet. A tisztek és a gépészek legszebb aranygombos és paszomántos egyenruhájukat öltötték föl, lakk-cipőket húztak és keztyűkben sétálgattak, várva az istentisztelet óráját.

A tenger gyönyörű volt és vakítóan ragyogott a tavaszi nap sugaraiban. A szemhatáron egyetlen vitorla sem látszott s a Great-Eastern egyedül járt a végtelen oceánon. Tíz órakor megcsendült a födélzet harangja: s a kormányos, aki kongatott, oly áhitattal végezte a dolgát, hogy szinte a falusi templom kis harangjának hívó szavát véltük hallani.

A harangszóra a födélzet is rögtön benépesedett ünnepi köntösbe öltözött utasokkal. Férfiak, nők és gyermekek mosolyogva, de halkan köszöntötték egymást! Mindenki hozta az imádságos könyvét is és úgy ment a nagy ebédlőbe, melyet erre az alkalomra templommá avattak. Minden asztalra került néhány biblia, melyet az ájtatos hívők barátságosan felosztottak egymás közt.

Magam is beléptem. Akkor már mély csönd uralkodott a tágas teremben. Az ajtóval szemben, magas emelvényen ült a tisztikar s köztük az első helyen Anderson kapitány, mint lelkipásztor. Dean Pitferge barátom mellém telepedett és hiúz szemeit fürkészve jártatta körül a tömegen. Azt hiszem, hogy nem annyira az áhitat, mint inkább a kiváncsiság hozta őt ide.

Féltizenegykor a parancsnok fölkelt és megkezdődött az istentisztelet. Angol nyelven fölolvasta az Ó-Testamentom egyik fejezetét: a tizediket az Exodusból. A hallgatók minden vers után halkan folytatták az imát, elmondván a következő verset. Ez a bibliai párbeszéd, melyben férfiak, nők és gyermekek egyaránt résztvettek, körülbelül félóráig tartott.

Az áhitatnak ez a nyilatkozása valóban megható volt: Anderson kapitány, aki Isten után a legnagyobb úr volt a hajón, ünnepélyes komolysággal végezte teendőit s minden jó lett volna, ha az istentisztelet ezzel az imával véget is ér. De utána egy pap lépett az emelvényre, aki izgatott, bujtogatott ott, ahol csak a békének és türelemnek lehet szava.

Ez a pap az a kis, tömzsi yankee volt, akiről már megemlékeztem: egyike azoknak a cselszövő, ravasz protestáns pásztoroknak, akiknek az Egyesült Államokban és Új-Angliában szinte hihetetlen tekintélyük, befolyásuk van. A beszédje már készen volt: csodálható-e, ha értékesíteni akarta?

Ünnepélyesen begombolta hosszú, fekete kabátját, letette selymesszőrű kalapját az asztalra, elővette a zsebkendőjét, megtörülte vele az ajkait, körültekintett a hallgatóságon s aztán kenetes, behízelgő hangon kezdte:

- Kezdetben teremté Isten Amerikát hat nap alatt, a hetediken megpihent.

Ezt hallva szótlanul menekültem.