XVIII.

Másnap, április 3-án, már kora hajnalban olyan volt a szemhatár, amelyet az angolok «blinck» néven ismernek. Fehéres, szemvakító fény borult az oceánra, annak jeléül, hogy nem messze úszó jéghegyek vannak. A Great-Eastern azon a vidéken hajózott, ahova legelőször jutnak el a jéghegyek, ha elszakadnak azoktól a jégmezőktől, amelyek a Davis-szorosból ereszkednek alá. Külön őrséget rendeltek arra, hogy fölügyeljenek, nem jön-e a gőzös közelébe ily veszedelmes jéghegy.

A szél hevesen fújt nyugat felől. A nehéz, viharral terhes fellegek lomhán úsztak a tenger fölött és szinte lenyúltak a vízig. Itt-ott, ahol a felhők keble meghasadt, látni lehetett a kék eget. A szél fölbodrozta, vágta a nyugtalan habokat, melyek tompa loccsanással verődtek a Great-Eastern bordáihoz.

Sem Fabian, sem Corsican kapitány, sem Dean Pitferge nem voltak még a födélzeten. Én a hajó orrába mentem, ahol a szűk csúcsban összefutó falak valóságos kis házikót alkottak, mely védve volt a szél ellen. Onnan végig láthattam az egész hajót. Az első árboc második keresztvitorla rúdján két hajóslegény dolgozott; álltak a vitorlarúdon s egyik kezükkel tartották magukat, a másikkal meg gyorsan és ügyesen kötözték össze a begöngyölt vitorlát. Fölöttem, a hajó orrában sétált föl s alá az őrt álló matróz, éles szemekkel vizsgálva a tengert köröskörül. A hajó hídján szétvetett lábakkal, a nyakát behúzva, állt a kapitány, tetőtől-talpig vízmentes kaucsukruhában, melynek a csuklyáját is a fejére borította.

A tengerből semmit sem láttam, csak azt a kis vékony, elmosódó sötétkék vonalat, mely a kerekek mögött elveszett a háttérben. A gőzös, melyet hatalmas gépezete hajtott, zúgva szelte a nyugtalan hullámokat s meg sem érezte a tenger háborgását, mely pedig a legnagyobb hajót is ingadozásba hozta volna.

Fél egykor megtudtam, hogy tegnap dél óta csak százhuszonhét mérföldet haladtunk. Az a szegény fiatal jegyespár bizonyára megátkozta a kerekeket, melyek nem forogtak, a csavart, amely lustán végezte dolgát, s a gőzt, amely nem tudott elég nyomást kifejteni.

Három óra felé a szél elzavarta a felhőket s az ég kiderült. Lassankint a szél is elült, de azért még sokáig hullámzott és szinte azt lehetett volna mondani, hogy az Atlanti-oceán forr, oly gyorsan követték egymást a tajtékzó habok. Félnégy tájban egy háromárbocos vitorlást pillantottam meg, mely kérdezésünkre jelekkel küldte meg a számát. Amerikai hajó volt: az Illinois, mely Angliába tartott.

A francia hadnagy megmondta, hogy épp e pillanatban megyünk át a new-foundlandi zátony végső kiágazása fölött. Ezek a vizek halban fölötte gazdagok s itt fogják a legtöbb tőkehalat is, amelyből három elég volna egész Angliát s Amerikát jól tartani, - ha mind a háromnak az ikrái kikelnének.

A nap események nélkül telt el. Harry Drake egész a mai napig nem került érintkezésbe Fabiannal, akire Archibald kapitány meg én féltékenyen vigyáztunk. Este a szalonban a szokott szórakozás: ének és zene, meg fölolvasás, a kevésigényű angolok nagy örömére. Ezen a napon heves politikai vita fejlődött ki egy északi meg egy texasi közt; ez az utóbbi «császárt» követelt a déli államok számára, amit az északi méltatlankodva utasított vissza. Szerencsére a higgadtabbak közbeléptek s a vita következmények nélkül ért véget.