XIX.

Otthagyva a fényesen világított szalont, Corsican kapitánnyal fölmentem a födélzetre. Már sötét éjszaka volt. Fönt az égen egyetlen csillag sem ragyogott. A hajó körül is a legmélyebb sötétség uralkodott, csak a kivilágított ablakok égtek, mint a kemencék izzó torkai. A koromsötétben még a legénységet sem lehetett látni: de mindezért bőven kárpótolt bennünket a friss üde levegő, melyet tele tüdővel szívtunk be.

- Majd megfultam a szalonban, - szólt Corsican kapitány. - Itt legalább szabad levegőben úszunk.

- Élvezzük hát vígan, - feleltem tréfásan. - Van itt levegő az egész világ számára, még pedig olyan fölséges levegő, aminőt a londoniak meg a párizsiak csak hírből ismernek.

- Úgy van! - viszonzá a kapitány; - de ki tehet róla, ha a városiak jobb szeretik a szénsavat, mint az oxigént? Én részemről a szénsavat még a pezsgőben sem szeretem.

Beszélgetés közben lassan mentünk a hajó orra felé. A kéményekből szikrákkal vegyest szállt föl a fekete füst és a gép tompa, dübörgő zakatolásába belévegyült a drótkötelek süvöltő búgása, melyet a szél okozott. Néha-néha fölharsant az őrálló matróz hangos szava: «All right!» - Minden rendben! - «All right!»

S valóban, mindenféle óvintézkedést megtettek, hogy baj ne történhessék. A kapitány félóránként vizet meríttetett a tengerből s gondosan megmérte a melegségi fokát s ha csak egy fokkal is süllyedt volna, bizonyára rögtön délnek fordítja a hajó orrát. Még pedig nagyon is helyesen, mert alig két hete történt, hogy a Pereire gőzös ugyanezen a vidéken jéghegyek közé került és a szó szoros értelmében befagyott. Egyébként is mindenütt kettőzött őrség ügyelt föl a hajó biztonságára, úgyhogy az utasok egész nyugodtan alhattak.

A hátulsó széles folyosó, ahol sétálgattunk, egészen néptelennek látszott. Már éppen meg akartunk fordulni, hogy aludni menjünk, midőn egy mozdulatlan alakot vettünk észre, amint a hajó párkányára könyökölve, a sötét folyosó hátterébe nézett. Corsican kapitány merően nézte a magányos alakot s aztán habozva közelebb lépett hozzá.

- Fabian? - szólt halkan.

Fabian, mert csakugyan ő volt, nem felelt; talán nem is hallotta a hívást. Corsican most még egyszer hangosabban megszólította. Erre Fabian összerezzent, arra fordította a fejét, de csak egy percre és visszafelelt.

- Csitt!

Aztán ujjával a sötét háttérbe mutatott, ahol valami árnyék lassan, kísértetiesen mozgott. Ezt a szemmel alig látható bizonytalan alakot nézte és szomorúan mosolyogva suttogta:

- A fekete hölgy!

Magam is összerezzentem. Corsican kapitány karon fogott s éreztem, hogy ő is megrázkódott. Ugyanaz a gondolat villant át mindkettőnk agyán. Ez az árnyék volt az a kísértet, melyről Dean Pitferge beszélt.

Fabian ismét visszaesett közönyös, semmivel nem törődő merengésébe. Én pedig elszorult szívvel, fátyolos szemekkel bámultam arra a rejtélyes emberi alakra, amelynek a körvonalait is alig láttam a koromsötét éjszakában. Lassankint azonban mindegyre jobban kivehettük: közeledett felénk, majd megállt, habozott, ismét néhány lépést tett előre, aztán megint megállt s amint felénk jött, inkább libegett a föld fölött, mintsem járt. Kísértet! Hazajáró lélek! Tíz lépésnyire tőlünk mozdulatlanul megállt. Ekkor már jól láttam, hogy magas termetű, karcsú hölgy, jól beburkolva fekete ruhába; de az arcát, melyet sűrűen elfátyolozott, nem láthattam.

- Őrült! Szegény őrült! Úgy-e, hogy őrült? - suttogta Fabian.

Csakugyan őrült is volt. De Fabian nem hozzánk intézte ezt a kérdést: ő magában beszélt.

A szegény teremtés ezalatt még közelebb jött hozzánk. Nekem úgy rémlett, hogy ragyogni, villogni látom szemeit, még a sötét sűrű fátyol alatt is, amint Fabianra nézett. Most egészen elébe lépett. Fabian, mintha villámütés érte volna, hirtelen fölegyenesedett. A fátyolos hölgy Fabian szívére tette a kezét, mintha a dobbanásait akarná megszámlálni... Aztán hirtelen megriadva fölkerekedett és eltűnt a sűrű sötét éjszakában.

Fabian félig térdre roskadt és összekulcsolta a kezeit.

- Ő az! - suttogta halkan.

Aztán, lehajtván a fejét, kétségbeesve tette hozzá:

- Micsoda szörnyű képzelődés!

Ekkor Corsican kapitány megfogta Fabian kezét és gyöngéden, de határozottan mondta:

- Jer, Fabian, - és erővel elvezette boldogtalan barátját, aki lélektelenül ment utána.