XXI.

Négy órára a kissé még felhős ég végleg kiderült és a tenger is lecsendesült. A gőzös oly nyugodt volt, mint a szárazföld. Ez a nyugodtság arra bírta az utasokat, hogy versenyfutást rendezzenek. Az epsomi gyöp nem vetekedhetett simaság tekintetében a Great-Eastern födélzetével s ha versenylovak nem álltak is az utasok rendelkezésére, ott volt a legénység, amelyben bizonyára akadtak kitűnő futók.

A verseny híre villámgyorsan terjedt. A sportsmanek rögtön összecsődültek, a tömeg azonnal föltódult a födélzetre. A versenybíróság elnöke egy angol, bizonyos Mac Carthy lett s a versenyzők is azonnal jelentkeztek: vagy féltucat hajóslegény, izmos, szálas fickók, akik égtek a vágytól, hogy mérkőzhessenek a Great-Eastern nagy díjáért.

Versenypályának a hajó körül vezető széles utat hagyták meg s a versenyzők háromszor voltak kötelesek körül futni a hajót, ami körülbelül ezerháromszáz méter távolságnak felel meg. Ez éppen elég is volt. A kiváncsi tömeg csakhamar ellepte a hajóhidat és a magasabb helyeket, sőt még az árbocokra is jutott közönség. Valóban igen szemrevaló látvány volt ez.

Fabian, Corsican kapitány, Dean Pitferge, meg én is a hajó orra felől álltunk a hídon. Ott gyűltek össze a telivér sportsman-ek, mert közvetlenül előttünk állították föl az indulás és érkezés sorompóját. Nemsokára angolos szenvedéllyel fogadtak; volt bookmaker és voltak totalisateurök is. Ezek közt forgolódott Harry Drake is, hetvenkedve, kiabálva, mint mindig. Szerencsére Fabian, bár ő is kockáztatott néhány font sterlinget, nem sokat törődött az egész versennyel és hallgatagon félrevonult.

A versenyzők közt különösen kettő tűnt ki. Az egyik Wilmore nevű skót Dundeeből sovány szikár fickó volt, csillogó szemekkel és hatalmasan kifejlődött mellkassal. A másik O’Kelly nevű ír, izmos, tagbaszakadt atléta volt, valóságos Herkules, akit rögtön megtettek favoritnak; hármat kínáltak egyre az ír győzelmére s én már-már el is fogadtam ezt az ajánlatot, mikor az orvos azt mondta:

- Tegyen a soványra; ez az atléta nem jön be.

- És ugyan miért nem?

- Azért, mert nem telivér. Lehet, hogy kezdetben vezetni fog, de nem bírja végig; az a skót ellenben telivér. Nézze meg, mily szilárdan, egyenesen áll a lábain, nézze meg gyönyörűen domborodó mellkasát: fogadjon rá; majd meglátja, hogy nem bánja meg.

Követtem a doktor tanácsát és Wilmore győzelmére fogadtam. A többi négy versenyző igazi outsider volt, még csak szóba sem jött. Kisorsolták a helyeket: a sors az írnek kedvezett, aki a kötél mellett állt. A hat versenyző sorba állt, készen a startra.

Megadták a jelet: a startot hatalmas hurrá üdvözölte. A szakértők azonnal látták, hogy Wilmore és O’Kelly igazi versenyfutók. Mit sem törődve vetélytársaikkal, akik előre rohantak és halálra fárasztották magukat mindjárt kezdetben, ez a kettő kissé előre hajlott testtel, a fejét föltartva, könyökét a csipőihez szorítva, egyenletes léptekkel szaladt. Mezitláb futottak sarkuk nem is érte a földet, úgy hogy minden lépésük ugrás, ruganyos lódulás volt.

A második fordulónál O’Kelly és Wilmore, akik folyton egymás mellett futottak, már maguk mögött hagyták lihegő, kimerült versenytársaikat; szemmel láthatólag bebizonyították annak a tapasztalatnak az igazságát, amit a doktor is hangsúlyozott előttem:

- Nem a lábakkal futunk, hanem a tüdővel; az inak is jók, de a tüdő még jobb!

Az utolsóelőtti fordulónál a közönség hangos hurrával üdvözölte a két favoritot. Az izgatottság, a taps, a biztatás, a kiabálás tetőpontra hágott.

- A kicsiny fog nyerni, - szólt Pitferge. - Nézze, még csak nem is fúj: a társa pedig már liheg.

Valóban, Wilmore sápadt volt ugyan, de nyugodt; O’Kelly ellenben úgy zihált, mint a fujtató. Ő már «korbácsot kapott», ahogy a lóversenytéren szokták mondani. De azért mind a kettő egy vonalban szaladt; most értek az utolsó fordulóhoz... most kerülték meg a gépházat... most szaladnak el az érkezési sorompó előtt... és...

- Hurráh! Hurráh! Wilmore! - kiabáltak sokan.

- Hurráh! Hurráh! O’Kelly! - kiáltoztak mások.

- Wilmore nyert.

- O’Kelly nyert.

- Nem, együtt jöttek be.

Az igazság az volt, hogy Wilmore nyert, de csak félhosszal s így ítélt a versenybíróság is. A vita mindamellett tovább tartott és néhol durvább szavakat is váltottak. Az ír pártfogói és köztük különösen Harry Drake, azt állították, hogy holtverseny volt, amelyet újra kell kezdeni.

E pillanatban mintha ellenállhatatlan erő hajtaná, Fabian fölkelt, odalépett Harry Drake-hez és hidegen mondta:

- Önnek nincs igaza, uram. A skót matróz győzött!

Drake hevesen fordult Fabian ellen.

- Mit beszél ön? - kérdezte kihívóan.

- Azt mondom, hogy önnek nincs igaza, - felelte Fabian nyugodtan.

- Ez kétségtelen, - vágott vissza Drake, - mert ön Wilmore győzelmére fogadott.

- Én is O’Kellyre fogadtam, mint ön - felelte Fabian. - De mivel veszítettem, fizetek.

- Uram, - kiáltott föl Drake, - azt merészelné föltenni...

De nem fejezhette be szavait. Corsican kapitány kettőjük közé lépett, azzal az elszánt gondolattal, hogy magára veszi a dolgot és szembeszáll Fabian helyett Drake-val. Haragosan rákiáltott Drake-re és megvetően bánt vele. De világos volt, hogy Drake nem akart a kapitánnyal civódást kezdeni, mert mihelyst Corsican kapitány elhallgatott, Drake keresztbe fonta a karjait és Fabianhoz fordulva gúnyos mosollyal szólt:

- Hát önnek, uram, a barátaira van szüksége, hogy megvédelmezzék?

Fabian elsápadt és rögtön rárohant Drake-re. De én visszatartottam. Azt a gaz fickót meg viszont a társai hurcolták el, mialatt a két ellenfél gyűlöletes pillantással mérte végig egymást.

Corsican kapitány meg én lekísértük Fabiant, aki nyugodtan csak ennyit mondott:

- A legelső alkalommal arcul ütöm ezt a semmirekellőt.