XXIII.

Néhány perccel később Corsican kapitánnyal találkoztam. Elmondtam neki a jelenetet, melynek tanúja voltam. Ő is rögtön átlátta, hogy a helyzet nagyon komoly és válságos. Vajjon el tudjuk-e majd hárítani a katasztrófát? Ah, mennyire szerettük volna meggyorsítani a Great-Eastern futását, hogy minél előbb elválasszuk egymástól a két ellenfelet.

Mielőtt elváltunk, fogadást tettünk, hogy innentúl még gondosabban felügyelünk a titokteljes dráma szereplőire és minden erőnkből rajta leszünk, hogy a katasztrófát távol tartsuk.

Tizenegy óra felé az angol utasok gyűjtést rendeztek az induláskor megsebesült matrózok javára, akik közül egyik-másik még most is ágyban feküdt sőt a skót vitorla-mester örökre megsántult, mert eltörte a lábát. Az ív csakhamar megtelt nevekkel és az adományok bőven gyűltek, noha olyanok is voltak, akik durván tiltakoztak e «fosztogatás» ellen.

Délben a következő jelentést függesztették ki a nagy szalon ajtajára:

Ész. szél. 41° 41’ 11”.

Nyug. hossz. 58° 37’.

Napi út: 257 mérföld.

A fiatal amerikai jegyespár, meglátva ezt a jelentést, elfintorította az orrát. S igazuk is volt: joggal panaszkodhattak a gőzös lassúsága miatt.

Villásreggeli előtt Anderson kapitány szórakoztatni akarta utasait és szabad «torna-gyakorlatokat» rendezett. Bottal a kezében maga állt a vagy ötvenfőnyi csapat élére, mely parancsnokának minden mozdulatát majomhűséggel utánozta.

Estére megint új «szórakozást» hirdettek, de én nem vettem részt benne. Ezek az együgyű szórakozások nemcsak untattak, hanem bosszantottak is: néhány jókedvű utas új lapot alapított, mely az Ocean-Time vetélytársa volt; de én már jóllaktam ennek a sületlenségeivel is és egy csöppet sem voltam kiváncsi az új lap «tartalmára».

Az éjszaka első felét a födélzeten töltöttem. A tenger nyugtalanul hullámzott és előre megjelentette a vihart, noha az ég most még derült és világos volt. Lefeküdtem a födélzet egyik magányos, csöndes részén és fölbámultam a sötétkék égboltra. Ott ragyogott a Göncöl-szekere, a Fias-tyúk, a Nagy-medve és a többi csillagok is mind, ragyogó fátyollal szőve be a hatalmas eget. A hold lassanként aláereszkedett és korongjának alsó szegélye már érintette az oceán tükörét; a Bika reám meresztette égő csillag-szemét, fölöttem a Véga tündöklött, a mi jövendőbeli sarkcsillagunk, nem messze tőle pedig az a gyémántszalag villogott, amelynek Északi Korona a neve.