XXIV.

Rossz éjszakánk volt. A Great-Eastern ismét táncolni kezdett, úgyhogy sem állni sem ülni sem járni nem lehetett, s minden, ami mozdulni tudott a hajóban, ismét lábra kelt.

Reggel hat órakor nagy nehezen fölmásztam a födélzetre s onnan a hajóhídra, amely üres és elhagyatott volt, - de mégsem egészen, mert mihelyt felértem, a derék Dean Pitferge orvos üdvözölt. Ott ült az egyik padon; rám kiáltott, hogy menjek oda hozzá, amit meg is cselekedtem, de éppen úgy értem oda, mint ő a minap hozzám: a lábai elé gurultam.

- Rajta! - kacagott a doktor; - ez valóban jól megy! Derék Great-Eastern! Éppen a megérkezés előtt éri utol ez a cyclon, mégpedig valóságos cyclon, amelyet egyenesen az ő számára rendeltek meg!

De nem igen beszélgethettünk, mert a szél torkunkba fojtotta a szót és néha oly hevesen fujt, hogy a lélekzetünk is szinte elállt. A Great-Eastern valóban cyclonba került: hogyan fog ellenállni az óriás a szörnyű veszedelemnek?

- Bizonyára baj éri! - hajtotta Dean Pitferge egyre. - Nézze csak, hogyan üti bele az orrát a vízbe!

A Great-Eastern csakugyan veszedelmesen bukdácsolt. Roppant magas eleje egészen lebukott a hullámok színéig s a víz keresztülcsapott rajta. Hét óra felé a vihar már javában tombolt. A szél óriási hosszú hullámokba tornyosította a vizet, melynek éles taraja fehéren tajtékzott. A hajó, mely oldalt kapta a heves hullámokat, rémségesen ingadozott.

- Itt csak két választás lehet, - mondta a derék orvos oly határozottan, mint a legtapasztaltabb tengerész. - Vagy szembefordítjuk a gőzöst a hullámok irányával és fél gőzerővel haladunk, vagy pedig egyszerűen hátat fordítunk a viharnak és megszökünk előle. De Anderson kapitány sem az egyiket sem a másikat nem fogja tenni.

- És ugyan miért? - kérdeztem én.

- Ugyan, miért!... - ismételte a doktor; - hát csak azért, hogy történjék valami!

Megfordulva észrevettem a parancsnokot, a főgépészt és még néhány tisztet, akik mind gumiköpönyegben voltak és két kézzel kapaszkodtak a karfába. A parancsnok szokása szerint mosolygott; a második kapitány hangosan kacagott, hogy fehér fogai kivillantak sűrű fekete bajusza alól, mintha nem is a mi hajónk táncolt volna ebben a rémséges viharban.

Megdöbbentett a kapitány makacssága, mellyel szembe szállt, küzködött a fölzúdult elemekkel. Az Atlanti-oceán képe félnyolckor szörnyű, rettenetes volt. A hajó előrésze csaknem mindig víz alatt bukdácsolt s én elképedve néztem a gigászi gőzös harcát a hullámokkal. Egy pillanatra magam is értettem és méltányoltam a parancsnok konokságát, aki nem akart meghátrálni: de ebben az egy pillanatban megfeledkeztem arról, hogy a tenger hatalma és ereje végtelen és semmiféle emberi alkotmány nem dacolhat vele.

Egyszerre csak, úgy nyolc óra tájban, heves lökést éreztünk: hihetetlen tömegű hullám rohanta meg a hajót, mely egészen oldalt dőlt.

- Ez itt, - szólt a doktor -, már nem csiklandozás, hanem ökölcsapás az arcra!

S valóban, az «ökölcsapás» elbánt velünk. A hullámok tetején ott libegtek a hajó karfájának letépett részei. A parancsnok rögtön oldalt fordította a gőzöst, hogy az úszó töredékek ne kerüljenek a kerekek alá. Most láttam csak, hogy a víz nagy darabon letépte, összetörte a hajó káváját, mely ötven lábnyira volt a tenger színe fölött. De azért a Great-Eastern vakmerően folytatta az útját, mintha csak parancsnokának a konoksága lelkesítette volna.

Azonban a födélzetet is meg kellett tisztítani a sok töredéktől és lim-lomtól, melyet a hullámok szerteszórtak rajta. A hadnagy néhány legénnyel rögtön a rombolás színhelyére sietett.

- Vigyázzon, - szólt hozzám a doktor, - a szerencsétlenség közel van.

A kis csapat óvatosan ment a hajó orra felé, mi pedig a második árboc mögül lestük őket. Egyszerre csak a második hullám, mely még szörnyűbb és hatalmasabb volt, mint az első, a már nyilt résen becsapott a födélzetre, fölkapta azt a hatalmas öntöttvastőkét, melyhez a vasmacska láncát szokták megkötni, átrohant a födélzeten és a hajó túlsó párkányát is letépte, magával ragadta, mintha csak papirosból lett volna.

A hajóslegények mind elbuktak; a hadnagy, aki egészen a víz alól bukott föl, káromkodva rázta meg víztől csepegő vörös szakállát. Majd, meglátva, hogy az egyik matróz élettelenül hever a vasmacska mellett, hozzá rohant. A többiek szöktek a hajóhíd felé, mert a víz három láb magasan volt az első teknőben.

A tengeren ismét sok töredék úszott s köztük néhány ezer apró baba: azok, amelyekkel párizsi földim Amerikát meg akarta hódítani! A kis jószágokat szintén elkapta a tenger, a nagy ládákat összetörte, a babákat szerteszórta a vízen, hogy az embernek szinte nevető kedve támadt, ha meglátta a hullámok taraján libegő ezer meg ezer bábut.

Pedig éppen nem volt nevetni való idő, mert a tenger árja egyre zúgott, hullámzott a tört résen át s a főmérnök jelentése szerint a Great-Eastern ezzel az egyetlen hullámcsapással több mint kétezer tonna vizet kapott; ennyi bőven elég lett volna rá, hogy akármelyik legnagyobb páncélos hajót a víz alá merítse.

- Helyes! - kiáltott föl a doktor, kinek a kalapját is elvitte a szél.

Most már lehetetlen volt tovább is küzdeni a viharral. Szökni kellett, mert a hajó orra a sok víz terhe alatt mélyebben feküdt, mint a hajó teste és hátulja s félni lehetett, hogy a következő hullám egészen eltemeti.

Átlátta ezt Anderson kapitány is és megadta magát sorsának. Sőt ő maga ugrott oda a kis gőzkerékhez, hirtelen megfordította a kolosszális hajót, mely oly gyorsan engedelmeskedett, mint a legkisebb csónak.

A következő pillanatban már észak felé haladtunk szöktünk a vihar elől, mialatt Anderson kapitány a fogait csikorgatva kiáltott föl:

- Meggyaláztam a hajómat!