XXV.

Mihelyt a hajó orra északnak fordult, mintegy varázsütésre, az ingadozás is rögtön megszűnt. Föl lehetett hát szolgálni a villásreggelit, amelyet az utasok nagy része jó étvággyal is fogyasztott el, mivel a gőzös oly nyugodt volt, mintha csak kikötőben állt volna.

De másfél óra mulva ismét megkezdődött a tánc, mert a Great-Eastern újra régi irányába fordult és folytatta útját New-York felé. Én ismét fölmentem a doktorral a födélzetre, ahol találkoztunk földimmel, a párizsi babakereskedővel.

- Uram, - szólt hozzá a derék Dean Pitferge, - az ön babái kiállták a tűzpróbát; csak az a kár, hogy a tenger elvitte őket s így nem dicsekedhetnek el viselt dolgaikkal az Egyesült-Államokban.

- Baj is az! - viszonzá vidáman a kereskedő. - A szállítmányt jó előre biztosítottam s a babák szerkezetének titka különben sem fulladt velük együtt a tengerbe.

Látni való volt, hogy az élelmes francia, már a megérkezés előtt is kitűnő üzletet csinált. Köszöntöttük őt s továbbmentünk a hajó fara felé, ahol az egyik kormányostól megtudtuk, hogy a kormánykerék lánca összegabalyodott az alatt az idő alatt, mely a kettős hullámcsapás között lefolyt.

- Ha ez a baj véletlenül akkor történik, mikor a hajót megfordították, - mondta Dean Pitferge, - igazán nem tudom, mi ért volna bennünket, mert a víz csak úgy ömlött a hajóba. A gőzszivattyúk ugyan már merik ki a betódult vizet, hanem azért még nincs mindennek vége.

- Hát az a szerencsétlen hajós? - kérdeztem.

- Súlyos sebet kapott a fején. Szegény fiú! Még fiatal hajóslegény, van két gyermeke is és ez volt az első tengerentúli útja. A hajó orvosa azt mondja, hogy felel az életéért s éppen azért nagyon aggódom érte. No, de majd meglátjuk! Azt is beszélték, hogy a hullámok több embert elragadtak, de ez, szerencsére, nem igaz.

- De mi már ismét rendes úton haladunk? - kérdeztem.

- Úgy van, - felelte a doktor; - nyugatnak fordultunk a szél és tenger ellen. Hát nem érzi? - tette hozzá s megkapaszkodott a korlátban, hogy el ne bukjék. - Tudja-e, mit tennék, ha a Great-Eastern az enyém volna? Nem? Nos, luxushajóvá alakítanám át, úgyhogy minden hely tízezer frankba kerülne. Így csak milliomosok utaznának rajta, akiknek soha sincs sietős dolguk. Egy hónapig, vagy hat hétig is tartana az út Angliából Amerikába. Mert mindig úgy utaznánk, hogy a hullámok soha oldalt ne kapjanak s a hajó ne táncoljon, ne ingadozzék. Biztosítanám utasaimat a tengeri betegség ellen s minden gyomorémelygésért száz font sterling kárpótlást fizetnék.

- Ez valóban dicső eszme! - szóltam kacagva.

- Úgy van! - felelte a doktor, - ezzel sok pénzt lehetne nyerni... vagy veszteni.

A Great-Eastern fél gőzerővel folytatta útját, de a hullámok már nem csaptak föl a födélzetre, mert a hajó szél ellenében haladt. Nemsokára hatalmas felhőszakadás tört ki és a zápor gyorsan elsimította a hullámokat, ami annál könnyebben ment, mert a szél is elállt. Tíz óra felé a vihar egészen lecsöndesült és az ég is kiderült.

Délben fölmérték a hajó helyzetét és a csillagászati mérés a következő eredményt adta:

Ész. szél. 41° 50’.

Nyug. hossz. 61° 57’.

Napi út: 193 mérföld.

Kétségtelen, hogy a vihar vetett bennünket annyira vissza, hogy óránként átlag csak nyolc mérföldet tettünk. Az egyik utas, aki már ötvenedszer tette meg ezt az utat az Atlanti-oceánon át, kijelentette, hogy még sohasem ért oly ítéletidőt, mint ez a tegnapi volt. Maga a főgépész is mondta, hogy azt a szörnyű három napot kivéve, amelyben a Great-Eastern nem tudott kijutni a hullámvölgyből, ily szörnyű vihar még nem támadta meg a hajót.