XXVI.

Ezalatt a gőzszivattyúk egyre merték ki a vizet, mely a Great-Eastern előteknőjében meggyűlt a vihar alatt. Közben az eső elállt, a szél kissé megélénkült s estére már gyönyörű tiszta idő volt. Én fönt maradtam a födélzeten és sétáltam. Köröskörül tiszta volt a szemhatár; a szalonok nyüzsgő zaját elnyomta a kerekek és a csavar tompa szabályos dübörgése.

A nagy szalon ajtajához érve, meglepetten láttam, hogy zsúfolva van vidám közönséggel. Zúgó tapsvihar ütötte meg a füleimet. A napi szerencsétlenség semmiképpen sem gátolta az utasokat a szórakozásban: a halálos sebben fekvő hajóslegény senkinek sem jutott eszébe. Ujjongva fogadták a «mesterdalnokok» fölléptét, akik ezúttal a matrózok és inasok sorából teltek ki. Bizarr, nevetséges gúnyába öltözve, parókákkal, förtelmes kalapokkal, éktelen zeneszóval vonultak be s aztán a legostobább dalokat, tréfás verseket énekelték.

De az utasok nem csupán itt szórakoztak. Sokan voltak az első, kisebb szalonban is, ahol nagy pénzben kártyáztak. A nyerők ravasz makacssággal védelmezték eddigi nyereségüket, a vesztők pedig kétszeres vakmerőséggel játszottak, mivel az idő már rövid volt és sietniök kellett, ha vissza akarták nyerni amit vesztettek.

Én nemigen szoktam benézni ebbe a szalonba, mert ösztönszerűleg irtózom a játéktól. Az, akit a játék rabjává tesz, ritkán marad becsületes; ez a meggyőződés kerültette velem mindazokat, akik rendes játékosok voltak. Ezek közt Harry Drake vitte a főszerepet és a sok kalandor, aki Amerikában akart szerencsét keresni, mind köréje csoportosult.

Távolról néztem ezt a nyüzsgő szorongó tömeget, mely minduntalan zajos kiáltásokban, néha heves szóváltásokban és káromkodásokban jelezte a játék menetét. Egyszerre csak mély csönd támadt: valószínűleg nagy tétel forgott kockán s ennek a sorsa tette némává a játékosokat. Hirtelen úgy rémlett, hogy Fabian hangját hallom? melyet heves civódás követett.

- Mit kereshet ott Fabian? Talán az ellenségét? S a fenyegető katasztrófa csakugyan kitört?

Gyorsan lesiettem és benyitottam a szalonba. E pillanatban a szóváltás és zaj tetőpontra ért. A játékosok közt megpillantottam Fabiant; sápadtan állt ott szemben Drake-kel, aki szintén halvány volt. Utat törtem magamnak a tömegen át, míg hozzájuk értem. Kétségtelen, hogy Harry Drake megsértette, mert Fabian éppen e pillanatban emelte föl a kezét, hogy arcul üsse; szerencsére Corsican kapitány, aki nem tudom honnan termett oda, még idejében megragadta barátja kezét.

De Fabian, ellenfeléhez fordulva, gúnyos, kihívó hangon kérdezte:

- Úgy veszi ezt a pofont, mintha megkapta volna?

- Úgy, - viszonzá Drake; - és itt a névjegyem.

A ki nem kerülhető végzet tehát, minden őrködésünk ellenére is összehozta és szembeállította egymással a halálos ellenségeket. Most már késő lett volna megkísérteni, hogy szétválasszuk őket. Corsican kapitány rám nézett és szemeiből mély szomorúságot olvastam ki.

Fabian fölvette a névjegyet, melyet Harry Drake megvetően az asztalra dobott. Csak az egyik sarkát fogta meg, mintha félne, hogy bemocskolja vele az ujjait. Corsican elsápadt, az én szívem pedig hevesen dobogott. Végre Fabian rápillantott a névjegyre és elolvasta; aztán, szinte hörögve kiáltott föl:

- Harry Drake? Ön! ön! ön!

- Én magam. Mac Elvin kapitány, - felelte a gazfickó hidegen és nyugodtan.

Nem csalódtunk. Ha Fabian nem is tudta mindeddig Harry Drake nevét, a nyomorult nagyon is jól tudta, hogy kicsoda Fabian.