XXXI.

Ez a föld alacsony sárgás partvidék volt. Mindjárt tudtuk, hogy a hullámos, homokos part nem lehet más, mint Long-Island, a hosszú sziget, igazi homokzátony, mely a Montauk-foktól egész Brooklynig, New-York kiegészítő városrészéig terjed.

Az utasok kezeikkel integettek az ígéret földje felé, amelynek látása egyszerre elfeledtette velük az utazásban átélt sok keserű megpróbáltatást. Minden messzelátót a partra irányoztak, mely körül számos yacht, apró gőzös és halászbárka vitorlázott; ez a vidék a newyorkiak kedvenc nyaralóhelye s a parton egymást éri a sok villa és nyaraló.

Eközben az ég egyre jobban elborult. A déli szemhatáron sűrű, fenyegető felhők tornyosultak. A hőség rekkenő volt, mintha júliusban lettünk volna s a tenger fölött az a nyomasztó, félős csend uralkodott, mely a szörnyű viharokat szokta megelőzni. Hát még mindig nem volt vége a bajnak és veszedelemnek?

- Mondjak-e valami furcsa újságot? - kérdezte Dean Pitferge, aki utánam jött a hajóhídra.

- Nos, ki vele, doktor.

- Vihart kapunk, égiháborút, még napnyugta előtt.

- Vihart, az meglehet: de égiháborút, április hónapban? Az lehetetlen! - kiáltottam föl.

- A Great-Eastern nem törődik a hónapokkal, - szólt Dean Pitferge vállat vonva. - Ezt az égiháborút is megrendelte. Nézze csak azokat a szürkén gomolygó felhőket; olyanok, mint az özönvíz előtti állatok s nemsokára egymásnak esnek széttépik egymást.

- Az igaz, hogy a szemhatár fenyegető, és vihart ígér; s ha három hónappal később lenne, el is hinném, kedves doktor, hogy zivatart, égiháborút kapunk, most azonban lehetetlen.

- Én meg ismétlem, - felelte Dean Pitferge nekihevülve, - hogy pár óra mulva kitör a zivatar. A barométer hirtelen 721 milliméterre süllyedt, a délnyugati szél pedig, amelynek most van az ideje, köztudomás szerint mindig égiháborút hoz.

- Az ön megfigyelései helyesek lehetnek, doktor, - feleltem mosolyogva; - de ugyan volt-e valaha eset, hogy ebben az évszakban és ezen a vidéken zivatar dühöngött volna?

- Mindenesetre, uram és pedig nem is egyszer. Az enyhe telek rendszerint zivatart is hoznak. Ha ön 1172-ben élt volna, hallhatta volna a mennydörgést februárban; sőt, ha csak 1824-ig megyünk vissza, annak az évnek december havában szintén dörgött és villámlott; 1837 januárjában, Drammen mellett, Norvégiában, le is csapott a villám s tetemes károkat okozott; a mult évben pedig, vagyis 1866 februárjában, a villám néhány tréporti halászbárkát gyujtott föl. Lássa, ezt csak emlékezetből tudom; de ha statisztikához fordulnék, egész sereg adatot hozhatnék föl.

- Nem, doktor, ez is elég: s ha már úgy kell lennie... hát majd meglátjuk. De ön legalább nem fél a villámtól?

- Én! - kiáltott föl a doktor. - A villám jó barátom nekem; sőt többet mondok, orvosom is.

- Az orvosa?

- Mindenesetre. Lássa, 1867 július 13-án, engem villámütés ért az ágyamban, Kewben, London mellett s ez a villám meggyógyította a jobb karom bénaságát, amely dacolt az orvostudomány minden erőlködésével.

- Ezt csak tréfából mondja?

- Szó sincs róla. S különben is nem én vagyok az egyedüli, akit a villám végigsimogatott és meggyógyított; adatok vannak rá, hogy a villám bizonyos esetekben csodás gyógyításokat eszközölt s a világ minden orvosán túltett.

- Már pedig én nem nagyon bíznám ebben a gyógyításban s nagyon kétségbe kellene esnem, hogy hozzá folyamodjam.

- Mert még nem látta az eredményeket. Nézze csak, eszembe jut a következő eset: Connecticutban egy bérlő, aki gyógyíthatatlan asztmában szenvedett, 1817-ben meggyógyult, még pedig rögtön, mihelyt a villámütés érte.

- Csodálom, hogy az ily különös esetek rendesen Amerikában történnek! - szóltam tréfásan.

- Csak nevessen! - viszonzá a doktor és megfenyegetett; - előbb-utóbb önt is utoléri a végzet s akkor majd hinni fog.