XXXIII.

A vihar egyre fenyegetőbbnek ígérkezett s úgy látszott, hogy valóra váltja Dean Pitferge baljóslatú jövendöléseit. A Great-Eastern ezalatt meglassította futását s a kerekei alig fordultak percenkint háromszor-négyszer. Ellenben a vasmacskát és láncait előkészítették a horgonyvetésre; a hátulsó árbocon már fönt lobogott az angol zászló, míg a révkalauz, a hajóhídról, bekormányozta a roppant gőzöst a szűk csatornába. De a tengerdagály már megszűnt s az alacsony vízállás mellett a Great-Eastern már nem mehetett át azon a homokzátonyon, mely a Hudson-torkolatot elzárja. Meg kellett várni a holnapi tengerdagályt: még egy hosszú nap!

Háromnegyed ötkor, a révkalauz parancsára, ledobták a vasmacskákat; a láncok mennydörgéshez hasonló robajjal siklottak ki a hajóból, hogy az első pillanatban azt hittem, kitört a vihar. Mikor a vasmacskák a fenékre értek, a Great-Eastern lassan visszafelé úszott s aztán gyönge lökéssel megállt; ettől fogva sziklaszilárd sziget volt a tengerben.

E pillanatban ismét és pedig utoljára, fölharsant a steward kürtje: búcsúebédre hívta az utasokat, kiket a társulat ezúttal pezsgővel tartott jól. Negyedóra mulva az ebédlők zsúfolásig megteltek, mert senki sem akart hiányozni a búcsúlakomáról.

Csak hétnek a helye maradt üresen; csak heten nem voltak ott: a két ellenfél, akinek élete forgott a kockán, a négy tanu, meg Dean Pitferge, az orvos. Tagadhatatlan, hogy Harry Drake nagyon jól megválasztotta a párbaj helyét és idejét: a födélzeten egyetlen lélek sem volt, az álmos kormányoson kívül, aki a hídon bóbiskolt.

Öt óra hét perckor Corsican kapitány és Fabian értünk jött: értem és Dean Pitferge doktorért. Az összeszólalkozás óta nem láttam Fabiant; szomorúnak látszott, de azért tökéletesen nyugodt volt. Ez a párbaj éppen nem aggasztotta. A gondolatai máshol jártak s mint mindig, úgy most is Ellennel foglalkozott. Mialatt szótlanul kezet fogott velem, Corsican kapitány azt kérdezte:

- Harry Drake még nincs itt?

- Még nincs, - feleltem.

- Menjünk a hajó farára. Ott a találkozóhely.

Odamentünk. Az ég egyre jobban elsötétült és távol a szemhatáron halk morajlás rázta meg a levegőt, melyet ritka villanások szaggattak meg. A szalonokból vidám kacagás, kiabálás, éljenzés hangzott ki.

Öt óra tíz perckor megjött Harry Drake is a segédjeivel. Hidegen üdvözöltük egymást. Harry Drake egy szót sem szólt, de meglátszott rajta, hogy izgatott. Gyűlölettel nézte végig Fabiant, aki észre sem vette őt.

Corsican kapitány ezalatt a kardokat vizsgálta meg: egyenes vívókardok voltak, melyeknek kosara egészen védte a kezet. Összemérték, kipróbálták a kardokat s aztán az egyiket Corsican kapitány megtartotta, a másikat pedig átnyujtotta a yankeenak.

Harry Drake ekkor ledobta a kabátját, a mellényét, kigombolta az ingét, fölgyűrte az ingujját és kezébe fogta a kardot: de a bal kezébe, mert balogvívó volt s ez igen nagy előny a párbajban.

Fabian még mindig mozdulatlanul állott a helyén, mintha ezek az előkészületek nem is érdekelték volna. Corsican kapitány hozzálépett, megérintette a vállát és átnyujtotta neki a kardot. Fabian ránézett a villogó acélra s ekkor, úgy látszott, egyszerre öntudatra ébredt. Megfogta a kardot és halkan mondta:

- Igaz! Most már emlékszem.

Aztán nyugodtan szembeállt Harry Drake-kel, aki rögtön vívóállásba lépett. A szűk helyen hátrálni sem lehetett; a két ellenfélnek úgyszólván egy álló helyében kellett küzdenie az életéért!

- Rajta, urak! - szól Corsican kapitány.

A két penge azonnal keresztezte egymást és a súrlódó acél sértő zizzenésére mindnyájan összerezzentünk. Az első fogások és cselvágások rögtön meggyőztek arról, hogy Harry Drake meg Fabian körülbelül egyformán jól vívnak. Mindamellett Fabian előnyben volt; nyugalma, hidegvére sokat nyomott a latban, különösen Harry Drake-kel szemben, akit gyűlölete idegessé, izgatottá tett; látszott, hogy ez az ember ölni jött ide és ölni akar.

Az első összecsapás néhány percig tartott s egyik fél sem sebesült meg, csak Fabian kapott jelentéktelen karcolást a bal karján. Mialatt pihentek, a zivatar szörnyű erővel kitört. Villám villámot ért, az eső zuhogva ömlött a felhőkből s a villamosság annyira meggyűlt a levegőben, hogy a kardok hegyén kékes fénycsomókban tömörült össze.

Pár percnyi szünet után Corsican kapitány ismét jelt adott a viadalra s a két ellenfél újra összecsapott. Harry Drake dühösen, vakmerően támadott, Fabian pedig nyugodtan, hidegvérrel védekezett. Egyszerre csak Drake teljes erővel rávetette magát Fabianra s egyenesen a szívének vágott; azt hittem, hogy a sújtás kikerülhetetlen, de Fabian hirtelen visszalépett, gyorsan leütötte Drake kardját, miközben a villámok szertehasogatták fejünk fölött a felhőket.

Ha Fabian föl akarta volna használni Drake esztelen vakmerőségét, most kezében tartotta ellenfele életét. Csak sújtania kellett volna; mert Drake egész felső teste födetlen volt; de Fabian megállt s a következő pillanatban kardja is kihullott kezéből. Talán halálos sebet kapott, a nélkül, hogy észrevettük volna? Minden vérem a szívemre tolult.

- Védje hát magát! - hörgött Drake dühösen, s összehúzva magát, mint a tigris, ugrásra készen toporzékolt.

Corsican éppen közéjük akart lépni, mikor egyszerre csak Harry Drake fölegyenesedett és ámultan hátrahökkent. Megfordultam... halványan, mint a halál, Ellen közeledett a vívók felé. Fabian a karjait kitárva szinte megkövülten állt ott.

- Ön! Ön! - kiáltott föl Harry Drake Ellenhez fordulva. - Ön itt van!

Magosra emelt kardja úgy ragyogott a villamos fénytől, mintha tűzből lett volna: ilyen lehetett a cherub lángoló kardja, mellyel az első emberpárt kiűzte a paradicsomból.

E pillanatban valóságos fénytenger árasztotta el az egész hajót. Valamennyien leroskadtunk s majd megsüketültünk a rögtön következő szörnyű dördüléstől. Félájultan is éreztem, hogy erős kénkőszag fertőzi meg a levegőt. Pár pillanat mulva magamhoz tértem; Fabian fél térdre roskadt és Ellen ráborult: csak Harry Drake állt egyenesen, fenyegetően, mint az imént... de az arca fekete volt.

A szerencsétlen magához húzta a villámcsapást magasra tartott kardjával.

Ellen bágyadtan fölemelkedett és odalépett férjéhez... gyöngéden megérintette a nyomorult vállát. Ez a csekély érintés elég volt rá, hogy megdöntse az egyensúlyt: Harry Drake teste élettelenül zuhant a födélzetre.

Ellen a holttest fölé hajolt, mialatt mi többiek megborzadva döbbentünk vissza. A nyomorult Harry Drake meghalt.

- Lesujtotta a villám! - kiáltott föl a doktor, megragadva a karomat. - Lesujtotta a villám! Ah, ön nem akart hinni a villám csodáiban! Hisz-e most már?

Harry Drake-et csakugyan a villám sújtotta agyon, s mi már csak élettelen hullát láttunk magunk előtt.