XXXIV.

Másnap, kedden, április 9-én, reggeli tizenegy órakor a Great-Eastern fölhúzta macskáit s készülődött, hogy fölmenjen a Hudson folyó torkolatába. A révkalauz bámulatos ügyességgel és biztossággal kormányozta a gőzöst fölfelé; féltizenkettő tájban megérkezett a révhivatal gőzöse, mely a szabályszerű orvosi vizsgálat után szabad bemenetelt engedett nekünk a kikötőbe.

Az éjszakai viharnak már vége volt s az utolsó felhők éppen most tűntek le a szemhatárról. Nemsokára megkerültük a light-boat-ot, vagyis azt a vízen úszó világítótornyot, mely a Hudson bejáratát jelzi. Mindjárt aztán elhaladtunk a Sandy-Hook végső pontja mellett, melyen szintén világítótorony áll s onnan már hangos hurrah-kiáltásokkal üdvözöltek bennünket.

Mikor a Great-Eastern megkerülte azt a belső öblöt, melyet a Sandy-Hook alkot, megpillantottuk New-Jersey zöldellő dombsorát, az öböl roppant erődítéseit, majd az alacsonyan fekvő nagy város körvonalait is, melyek a Hudson meg az East-River közt terülnek el, mint a Lyon a Rhône és Saône folyók közt.

Egy órakor, miután végigmentünk New-York rakodópartjai mellett, a Great-Eastern horgonyt vetett a Hudson folyóban és a vasmacskái úgy belekapaszkodtak a folyam kábeldrótjaiba, hogy az elutazáskor szét kellett tépni a kábelt.

Most megkezdődött az utasok kiszállása; végtelen sorban vonultak el előttem azok az útitársak, akiket talán sohasem látok viszont: a kaliforniaiak, a mexikóiak, az Északiak, a Déliek, a mormonok, a fiatal jegyespár... De én Fabiant és Corsican kapitányt vártam.

Anderson kapitánynak el kellett mondanom a párbaj részleteit s az egész szerencsétlenséget. Az orvosok megvizsgálták a halottat és megtették jelentésüket; az igazságszolgáltatás semmi üldözendőt nem látott Harry Drake halálában, ennélfogva úgy határoztak, hogy Drake-et akadálytalanul temessék el a szárazföldön.

E pillanatban a világhírű statisztikus, az amerikai Cokburn, aki egész úton egyetlenegyszer sem szólított meg, odajött hozzám és azt kérdezte:

- Tudja-e, uram, hány forgást tettek a kerekek az egész utazás alatt?

- Nem én, uram.

- Százezer-hétszázhuszonhárom forgást, uram.

- Ah, valóban! Hát a csavar, ha szabad kérdenem?

- Hatszáznyolcezerszázharmincat, uram.

- Nagyon köszönöm, uram.

És a híres Cokburn köszöntés nélkül, méltóságteljesen távozott.

Pár pillanat mulva Corsican kapitány és Fabian is feljöttek. Fabian boldogan szorította meg a kezemet.

- Ellen meggyógyul, - szólt örvendezve; - meggyógyul! Egy pillanatra visszatért az értelme. Ah, Isten igazságos: bizonyára visszaadja az eszét!

S ezt mondva, már előre örült a jövőnek. Corsican kapitány melegen átölelt búcsúzás közben.

- A viszontlátásra! - kiáltott föl hozzám a kis helyi hajóról, ahol már Fabian is ott volt, meg Ellen is, Mrs. R... felügyelete alatt, aki Fabian húga volt és a bátyja elé jött ki a hajóhoz.

Mialatt távozó barátaim után néztem, mellettem termett Dean Pitferge orvos.

- Nos, mi lesz önnel - kérdezte tőlem.

- Azt még magam sem tudom. Mivel azonban a Great-Eastern még százkilencvenkét óráig marad New-Yorkban, én pedig vele utazom vissza, ezt az időt Amerikában fogom tölteni. Ez ugyan csak egy hét, de ha jól fölhasználom, talán elég lesz arra, hogy megnézzem New-Yorkban a város nevezetességeit, a Hudsont, a Mohawk-völgyet, az Erie-tót, a Niagarát s az egész vidéket, melyet Cooper oly gyönyörű hőstettek színhelyévé tett.

- Ah! Ön a Niagarához megy? - kiáltott föl Dean Pitferge. - Szavamra mondom, magam is szeretném viszontlátni s ha nem venné tolakodásnak...

- Akkor hát együtt utazunk, - szóltam, megszorítva az orvos kezét.

Negyedóra mulva mi is fölültünk a helyi hajóra s három órakor, miután a Broadwayn végig hajtattunk szállást foglaltunk a Fifth-Avenue-Hôtel-ben.