VI.

Másnap, március 27-én a Great-Eastern közvetlenül Írország szakadozott partjai mentén haladt. Az én szobácskám egészen elől volt s két gömbölyű ablak világította meg; mögötte még egy sor kabin feküdt s ez választotta el a szalontól, úgyhogy sem a beszélgetés sem a zongora hangja nem háborgathattak. Olyan volt a szobám, mint a külváros végén elszigetelt ház.

Reggel hét órakor, átmenve a két első szalonon, a hajóhídra jutottam. Már néhány utas ott sétálgatott a párkányok mentén, a gőzös alig észrevehetően ingott az erős hullámverésben, pedig a szél már nagyon erősen fújt. Ez nagyon jó előjel volt arra, hogy a Great-Eastern szilárdan megállja helyét majd az oceánon is.

Mikor a smoking-room, a dohányzószoba elé értem, egyszerre magam előtt láttam az alacsony ír partokat, amelyekről, mivel örökké zöldek, «smaragdszigetnek» nevezték el az egész országot. Csak itt-ott állt rajt egy magányos ház, néhol egy-egy vámőrház vagy a tengerre táviratozó szemafor-állomás, mely a kint járó hajókkal váltott jeleket és üzeneteket; messze távol halványszürke füstszalag jelezte, hogy éppen vasút megy arra.

Nemsokára megláttuk Queens-Town városkát, amelynek szűk kikötője előtt egész halászbárka-raj dolgozott a vízen. Minden Amerikából, Indiából vagy Ausztráliából jövő hajó itt teszi partra az expresszleveleket tartalmazó zsákot, melyet a mindig készen álló gyorsvonat rögtön Dublinbe szállít. Ott ismét indulásra készen várja egy hajó, mely óránkint 18 mérföldnyi sebességgel továbbítja a leveleket Liverpoolba, ahova egy egész nappal előbb érkeznek, mint a leggyorsabb postahajón.

Kilenc óra felé, éppen mikor le akartam menni a szalonba, találkoztam Mac Elvin kapitánnyal. Egyik barátja kísérte: hat láb magas szőke atléta, kinek dús szakálla az akkori divat szerint az állán ki volt borotválva. Igazi angol katonatiszt volt: büszkén, de nem gőgösen hordta a fejét, komolyan, de nem megvetően nézett s egész alakjáról lerítt az erő, a higgadt bátorság.

- Barátom, Archibald Corsican, - így mutatta be őt Fabian, - velem együtt szolgál az indiai hadsereg 22-ikezredében.

Barátságosan üdvözöltük egymást és tovább beszélgettünk.

- Tegnap csak futólag váltottunk pár szót, Fabian, - szóltam, kezet fogva barátommal; - s én csak annyit tudtam meg, hogy nem egészen a véletlen hozta önt a Great-Eastern födélzetére. Megvallom, hogy ha nekem is részem volna ebben...

- Mindenesetre része van, kedves barátom, - felelte Fabian. - Corsican kapitány meg én azzal a szándékkal jöttünk Liverpoolba, hogy a Cunard-társulat China nevű gőzösére szállunk; csak itt tudtuk meg, hogy a Great-Eastern is New-Yorkba készül: ez volt az alkalom. Aztán megtudtam azt is, hogy ön a hajón van: ez volt a csábítás, ami arra bírt, hogy mi is erre a gőzösre szálljunk. Éppen három éve, hogy utoljára láttuk egymást a remek Skandináv-félszigeten. Egy percig sem haboztam hát s így kerültünk mi is erre a gőzösre.

- Kedves Fabian, - feleltem, - azt hiszem, hogy sem ön sem Corsican kapitány nem bánja meg ezt a választást. Mert az utazás ezen a roppant nagy hajón bizonyára érdekes lesz. De beszéljünk kissé önről. Legutolsó levelén, - pedig nincs hat hete, hogy megkaptam, - még a bombayi postabélyeg volt: joggal hihettem hát, hogy ön nem hagyta el az ezredét.

- Három héttel ezelőtt még csakugyan ott is voltunk. - felelte Fabian. - Vígan és gondtalanul éltünk, mint az indiai hadsereg tisztjei általában, akik sokkal többet vadásznak, mint harcolnak. És éppen itt van Archibald kapitány, aki a legjelesebb tigrisvadászok egyike. Mindamellett, ámbár még mind a ketten nőtlenek vagyunk, megszántuk azokat a szegény fenevadakat; elhatároztuk hát, hogy egy darabig békét hagyunk nekik és átrándulunk Európába, hazai levegőt szívni. Egy esztendei szabadságot kaptunk s a Vörös-tengeren, a Szuez-csatornán és Franciaországon át egyenesen Angliába siettünk.

- Angliába! - vágott közbe Corsican kapitány mosolyogva; - de hisz már nem vagyunk ott, Fabian. Igaz, hogy angol hajón utazunk, de francia társulat vette bérbe és Amerikába visz bennünket. Három különböző zászló lobog a fejünk fölött, annak jeléül, hogy francia-angol-amerikai területen vagyunk.

- Mit tesz ez? - viszonzá Fabian, akinek homloka elborult, mintha szomorú emlékek gyötörték volna. - Mit tesz ez? Csak elteljék az idő. Mert ez az élet. Jól esik feledni a multat és megölni a jelent az egymásra következő szórakozások változatosságával. Pár nap mulva megérkezünk New-Yorkba, ahol viszontlátom a húgomat és gyermekeit, akiket pár év óta nem láttam. Aztán meglátogatjuk az öt nagy tavat. Lemegyünk a Mississippi folyón egész New Orleansig. Kirándulunk az Amazon folyóra is. Amerikából átmegyünk Afrikába, ahol az elefántok és az oroszlánok Fokváros környékén találkozót adnak Corsican kapitány tiszteletére; onnan pedig visszatérünk Indiába, ahol féken tartjuk a szipojokat.

Fabian idegesen beszélt s közben nagyokat sóhajtott. Nyilvánvalóan valami szerencsétlenség érte, amiről nem tudtam, mert levelei sem engedték sejtetni. Úgy látszott, hogy Archibald kapitány mindent tud, mert szomorú részvéttel tekintett barátjára, akit úgy szeretett, mint az idősebb testvér a kis öccsét.

E pillanatban a beszélgetésünk félbe szakadt: kürtszó visszhangzott a födélzeten, jelentve, hogy a félegyórai villásreggeli készen van. Napjában négyszer jelezték így az evés idejét: félkilenckor reggelire, félegykor villásreggelire, négyórakor ebédre és félnyolckor teára.

A födélzet pár perc alatt néptelen lett s az utasok az ebédlőkbe tódultak. Az ebédlők mindegyikében négy sor asztal volt, melyek fölött, a hajó falába illesztve álltak a pohárszékek, jól megrakva mindenféle itallal, amit csak kérelemre adtak és külön fizettettek meg, míg az étkezés már bele volt számítva az utazás díjába.

A gőzös meg sem érezte a szelet és a hullámverést; az ebédlő oly szilárdnak és mozdulatlannak tetszett, mintha a szárazföldön épült volna. Az utasok tehát nyugodtan ülhettek az asztalhoz s hála a sós tengeri levegőnek, hatalmas étvággyal fogtak az evéshez. A legtöbbjük meglehetősen szomjas is volt: különösen a kaliforniaiak tettek ki magukért, amennyiben derekasan nyakalták a pezsgőt.

A villásreggeli végeztével a födélzet ismét benépesedett. Az utasok köszöntötték egymást, csoportokba verődtek, beszélgettek, akár csak a londoni Hyde-Parkban. A gyermekek játszadoztak, kergetőztek, az abrincsaikat hajtották vagy labdáztak, mint a Tuileries-kert homokos útjain. A nők kézimunkáikkal bibelődtek, a dajkák és nevelőnők a gyermekekre vigyáztak, néhány pohos amerikai a hintaszékeken ringatta magát. Közben, ha a szél kissé szünetelt, kihallatszott a hátulsó szalonban levő orgona mélabús búgása, melybe a Pleyel-zongorák víg akkordjai vegyültek.

Három óra tájban hatalmas hurráh-kiáltások hangzottak. Az utasok mind a födélzetre rohantak. A Great-Eastern már csak két kődobásnyira volt a Propontis gőzöstől, mely jóval előbb indult el Liverpoolból és szintén New Yorkba tartott. A kis hajó köszöntötte a tengerek óriását, mely viszonozta az üdvözlést és csakhamar maga mögött hagyta őt.

Félötkor még mindig láttuk a szárazföldet, mely három mérföldnyire volt tőlünk szél alatt. Lassankint azonban ködbe borult a szemhatár s egészen el is vesztettük volna szem elől a földet, ha hirtelen ki nem gyúl a Fastenet-sziget világítótornyának tüze. Ez a sziget magányosan álló nagy sziklatömeg s ettől fogva már nem is láttunk többé földet, mert a Clear-fokot, Írország legutolsó kiugró csúcsát még ugyanezen az éjszakán kellett megkerülnünk.