XII.

Másnap, március 30-án nagyon szép idő volt. Az enyhe szél alig bodrozta föl a tengert. A fűtők erősen tüzeltek a katlanok alatt, a gőznyomás emelkedett s a csavar percenként harminchat forgást tett. A Great-Eastern óránként 12 mérföldnyi sebességgel haladt.

A szél eközben délnek fordult s a kapitány fölhúzatott néhány vitorlát, melyek aztán úgy egyensúlyban tartották a hajót, hogy az ingadozásnak nyoma sem volt. Természetes, hogy a födélzet csakhamar benépesedett s oly víg élet pezsgett rajta, mint akármelyik párizsi utcán vagy köztéren.

Háromnegyed tizenkettőkor Anderson kapitány és még két tiszt fölmentek a födélzetre, hogy megmérjék a nap magasságát. Mindegyiknél volt egy szeksztáns, amellyel időnként lemérték azt a körívet, amely a szemhatártól a nap korongjának alsó szegélyéig terjed.

- Dél van! - szólt a parancsnok, mikor műszerén át látta, hogy a nap már nem emelkedik többé.

A kormányos rögtön elkongatta a delet a kis harangon s a hajó összes óráit ehhez a jeladáshoz igazították.

Félóra mulva a következő napi jelentést függesztették ki a nagy szalon ajtajára:

Ész. szél. 51° 10’.

Nyug. hossz. 24° 13’.

Napi út: 227 mérf.

Távolság: 550 mérf.

Tegnap dél óta tehát, vagyis 24 óra alatt csak 227 mérföldet tehettünk meg s a Great-Eastern 550 mérföldnyire volt Fastenet világító tornyától. Ez kevés, nagyon kevés volt.

Ezen az egész napon nem láttam Fabiant. Mivel nyugtalankodtam miatta, többször odalopóztam kabinja ajtajához; hallottam, hogy bent van s egész nap ki sem jött a szobájából.

Bizonyára visszariadt attól a tömegtől, mely a födélzeten hemzsegett és a magányt kereste. De találkoztam Corsican kapitánnyal, akivel több mint egy órát sétálgattam. Gyakran szóba került Fabian is. Nem állhattam meg, hogy el ne mondjam közös barátunknak, mi történt köztünk tegnap, a hajó farán.

Corsican kapitány mélyen megindulva hallgatott végig s aztán habozva megszólalt:

- Úgy van: két esztendő óta Fabian joggal hihette, hogy nincs nála boldogabb ember a földön! Most pedig nincs a világon boldogtalanabb, mint ő!

Ekkor röviden elbeszélte, hogy Fabian Bombayban megismerkedett egy gyönyörű szép angol misszel, Hodges kisasszonnyal. Megszerette s a leány is viszontszerette őt. Nem volt semmi, ami útját állhatta volna egyesülésüknek, mikor egyszerre csak valami calcuttai kereskedőnek a fia megkérte a kisasszony kezét. Ez a frigy már elhatározott dolog volt és miss Hodges apja, aki már régen szavát adta a kérőnek, annyival inkább is kénytelen volt a szavát beváltani, mert vagyoni helyzete egészségtelen spekulációk következtében erősen megingott s legnagyobb hitelezője éppen az a calcuttai kereskedő volt. Ez a házasság mindent jóvátehetett: s a szívtelen apa feláldozta leánya boldogságát az anyagi haszonért. A szegény gyermek nem dacolhatott apjával. Oda adta kezét annak a férfinak, akit nem szerethetett s aki talán szintén nem szerette őt. Egyszerű üzlet volt: de rossz üzlet és lelketlen cselekedet. A férj az esküvő másnapján elvitte a feleségét s azóta Fabian, aki majd megőrült fájdalmában, egyszer sem látta viszont azt, akit még mindig szeret.

Most már megértettem, hogy mily szörnyen szenvedhet Fabian.

- Hogy hívják azt a fiatal leányt? - kérdeztem a kapitánytól.

- Ellen Hodges volt a neve, - felelte a kapitány.

Ellen! Ez hát megfejtette az L és E betűket, melyeket Fabian látni vélt tegnap a hullámzó vízben.

- És mi a neve szegény asszony férjének? - folytattam a kérdezősködést.

- Harry Drake.

- Drake! - kiáltottam föl: de hisz ez az ember velünk utazik!

- Velünk itt a hajón? - szólt Corsican kapitány megdöbbenve s megragadta a kezemet, erősen a szemeim közé nézett.

- Úgy van, - ismételtem: - velünk utazik, ezen a hajón.

- Adja Isten, - szólt a kapitány komolyan, - hogy Fabian ne találkozzék vele! Szerencsére nem ismerik egymást, vagy legalábbis Fabian nem ismeri Harry Drake-et. De ha megemlítenék előtte ezt a nevet, bizonyára rögtön bekövetkeznék a katasztrófa.

Erre én is elmondtam Corsican kapitánynak mindazt, amit Harry Drake-ről megtudtam, vagyis mindazt, amit Dean Pitferge doktortól hallottam. Leírtam, híven leírtam ezt a vakmerő, hánya-veti, arcátlan kalandort, akit a játék meg a tivornya tönkretett s ki bizonyára semmitől sem riadna vissza, hogy újra gazdag lehessen. E pillanatban Harry Drake éppen a közelünkben ment el. Én megmutattam őt a kapitánynak, akinek szemeiben haragos tűz villant föl. Haragosan feléje lépett, de én visszatartottam.

- Igaza van önnek, - szólt Corsican kapitány, - valósággal gazember arca van neki. De hová utazik?

- Azt mondják, Amerikába, hol a véletlentől akarja kicsikarni azt, amit munkával kellene megszereznie.

- Szegény Ellen! - sóhajtott a kapitány. - Ugyan hol lehet ebben a pillanatban?

- Talán már el is hagyta őt ez a nyomorult!

- De miért ne lehetne ő is itt, a födélzeten? - kérdezte Corsican kapitány.

Egy pillanatra az én fejemben is megvillant ez a gondolat, de aztán a fejemet ráztam. Nem; Ellen nem lehetett, nem volt a hajón. Mert Dean Pitferge hiúzszemeit bizonyára nem kerülte volna ki. Nem; Ellen nem kísérte el Harry Drake-et erre a kalandos utazásra.

- Bárcsak igazat mondana uram, - szólt Corsican kapitány; mert rettenetes csapás volna, ha Fabian viszontlátná azt a szegény leányt, akit végzete bizonyára összetört. Megölné ezt a Drake-et, mint a gazdátlan ebet. Mindenesetre azonban nagy szívességet kérek öntől. Mivel ön is éppoly barátja Fabiannak, mint én: tegyünk fogadást, hogy közösen fogunk őrködni fölötte és szükség esetén egyikünk mindig készen lesz, hogy közéje és vetélytársa közé álljon. Ön bizonyára átlátja, hogy e két férfiú között a párbajnak helye nem lehet. Mert, fájdalom! A feleség sem itt, sem sehol nem mehet férjhez a férje gyilkosához.

Corsican kapitány okoskodását teljesen megértettem. Fabian csakugyan nem lehet bírája önmagának. Igaz, hogy föltevéseink nagyon merészek voltak és messze benyúltak az előre nem is sejthető jövőbe, de nekem rossz előérzetem volt. Lehetséges-e, hogy e mindennapi közelségben Fabian észre ne vegye Harry Drake feltűnő egyéniségét? A legcsekélyebb véletlen, csak puszta nevének említése is végzetes bonyodalmat okozhat. Ah, mennyire szerettem volna siettetni a gőzöst, hogy minél előbb New-Yorkba érjünk, ahol a két vetélytárs szétvált volna!

Mielőtt elváltunk, komolyan megígértem Corsican kapitánynak, hogy őrködni fogok közös barátunk fölött s egyúttal szemmel tartom Draket is, akit egyébiránt mától fogva Corsican kapitány is megfigyelt. Aztán kezet ráztunk és szétváltunk.

Este felé a délnyugati szél sötét felhőket hordott össze az égen. Igen sötét, csillagtalan éjszaka volt, amelybe szinte likat fúrtak a fényesen kivilágított szalonok ablakai. Lelkes tapsok és tetszéskiáltások hangzottak föl, valahányszor az egyik dalszínház kedvelt művésze a zongorához ült és csattanós dalait elénekelte.