XXXII.

Dean Pitferge nemsokára egyedül hagyott a hídon. Kényelmesen letelepedtem a hintaszékbe és néztem, hogyan készülődik a zivatar. Fabian még mindig nem jött föl a szobájából, de mivel Corsican is vele volt, nem aggódtam. Róla gondolkozva jutott eszembe, hogy a huga New-Yorkban lakik és elborzadtam a gondolatra, hogy esetleg talán holtan adhatjuk át barátunkat a szerető testvérnek.

Négy óra tájban megpillantottuk Fire-Island szigetét, melynek közepén magas világító-torony emelkedett. Az utasok nagy része föltódult a födélzetre s nézte az alig öt mérföldnyire fekvő szigetet. Mindnyájan a révkalauzt várták, akinek jövetele a nevezetes fogadást eldöntötte. Világos, hogy az éjszakai negyedórák tulajdonosai, akik közt magam is voltam, minden reményről lemondtak s a nappaliak közül is csak azok értek valamit, amelyek négy és hat óra közé estek. Az a nyolc-tíz úr tehát, akiknek ezek a negyedórák jutottak osztályrészül, kereskedni kezdtek a negyedórákkal s a vásár oly élénken folyt, hogy szinte a londoni börzére képzeltem magamat.

Négy óra tizenhat perckor kis vitorlás yachtot jeleztek, mely egyenesen a gőzös felé tartott. Kétségtelen, hogy a révkalauz volt, aki legföljebb félóra mulva a hajón lesz. Erre újra megindult a vásár, még pedig nem csupán a negyedórákkal, hanem képtelen fogadásokat is tettek.

- Tíz dollárt rá, hogy van felesége.

- Húsz dollárt rá, hogy özvegy.

- Ötven dollárt, hogy vörös a szakálla.

- Hatvan dollárt rá, hogy az orra rezes.

- Száz dollárt rá, hogy jobb lábával lép a födélzetre.

- Szivarozik.

- Pipázik.

- Nem; sem nem szivarozik, sem nem pipázik.

- De igen! Nem! De igen!

Mialatt ezek az ostoba s még ostobább fogadások történtek, a kis yacht gyorsan közeledett. Mikor vagy két kötélhajításnyira volt a Great-Eastern-től, hirtelen behúzta a vitorláit és leeresztette a csónakját. Anderson kapitány megállította a gépet, mialatt a révkalauz csónakja, melyet négy legény hajtott, gyorsan közeledett. Lehajították a kötelet s a révkalauz ügyesen, mint a macska, fölkúszott a födélzetre.

A nyertesek hurrah-kiáltásokkal, a vesztesek bosszús morgással fogadták. A fogadás következőképp dőlt el:

A révkalauznak volt felesége.

Az orra nem volt rezes.

Szakállat nem viselt, a bajusza szőke volt.

Mikor a hajóra lépett, nem dohányzott.

Mind a két lábával egyszerre ugrott a födélzetre.

Végre, négy óra harminchat perc volt abban a pillanatban, mikor lábát a födélzetre tette.

Tehát a huszonharmadik negyedóra tulajdonosa nyerte meg a kilencvenhat dollárt. Ez éppen Corsican kapitány volt, aki nem is gondolt erre a váratlan nyereségre. Mikor megtudta, hogy ő nyert, rögtön Anderson kapitányhoz sietett, hogy fogadja el az összeget a szerencsétlenül járt matróz özvegye számára. A parancsnok melegen kezet szorított a kapitánnyal. Pár pillanat mulva egy őszbecsavarodott, marcona kormányos kereste fel Corsican kapitányt.

- Uram, - így szólt, - engem a társaim küldtek, hogy megmondjam önnek, hogy derék ember. Mindnyájan köszönjük a nemes ajándékot a szegény Wilson nevében, aki már nem mondhat köszönetet az ön jóságáért.

Corsican kapitány megindulva szorított kezet az egyszerű, viharedzett hajóssal.

E pillanattól kezdve a révkalauz volt a korlátlan úr a hajón. Mikor fölugrott a hajóra, egész csomó újságot dobott az utasok közé, akik egymástól kapkodták el a hírlapokat. A legfrissebb újságok voltak, amelyek ismét a művelt világhoz kapcsolták a Great-Eastern-t. Az elszigeteltség megszűnt, a társadalmi élet újra kezdetét vette.