VI. FEJEZET.
Elõre, délnyugatnak!

Másnap, márczius 11-dikén, miután jól kiheverték az elmúlt nap fáradalmait, a kis társaság ismét elindult. Elõbb azonban jól megreggeliztek, s figyelmesen szemügyre vették a nap járását a tisztásról, hogy útjokban a szerint igazodhassanak.

Nyilvánvaló volt, hogy az erdõnek ezen a részén hatalmas négylábú állatok tanyáztak. Minden irányban tört csapásokra, friss nyomokra bukkantak. S késõbb láttak is egész csomó vadbivalyt, meg két orrszarvút, de meglehetõs távolban, úgy hogy nem kellett a puskához nyúlniok.

Déltájban John Cort két vadtúzokot ejtett el egy lövésre, s ennek az örömére mindjárt meg is pihentek, hogy elkészítsék az ebédet.

- A változatosság kedvéért, - mondta Max Huber - nyárson süssük meg a madarakat.

- A hogy tetszik - felelte a foreloper készségesen.

S félóra múlva már szépen megpirult a kövér nyárson sült, melyhez a kiéhezett társaság ugyancsak hozzá látott.

Délután már nehezebb és fáradságosabb lett az útjok. Mindenfelé sûrû bozót és a kúszó növények szövevényes indái zárták el az utat, úgy hogy csaknem folyton szekerczével és késekkel kellett utat vágniok. Ráadásul nagy esõ is keletkezett, de ez nem igen ártott meg nekik, mert a sûrû lombsátoron át alig jutott egy-két csöpp a földre. Ellenben az egyik tisztáson Khamis megtöltötte esõvízzel nagy tömlõjét, a mi szerencse volt, mert a vizük már fogyni kezdett.

- Úgy látszik, nem igen akadunk rá a folyóra - mondta John Cort este, a mint megpihentek.

- Lehet, hogy még holnap sem akadunk rá - felelte Khamis - de az bizonyos, hogy elõbb-utóbb mégis csak megtaláljuk.

Még ha a foreloper tévedett volna is számításában, még akkor is csak abban az irányban kell haladniok, a melyikben megindultak, mert csakis ezen az úton érhettek el az Ubangi folyóhoz.

A második nap éjszakájára egy óriási fa tövében húzódtak meg, s az õrséget ismét megosztották maguk közt. Egyébként ez az éjszaka is csöndes és nyugodt volt; csak néha-néha hallották a bivalyok és orrszarvúak távoli bõgését. E helyett jobb szerették volna a víziló röfögését hallani, mert az azt jelentette volna, hogy víz van a közelben: - de hiába! a vízilovak nem mutatkoztak.

Másnap Max Huber mindjárt kora reggel egy oryxot lõtt: ez is antilop, másként zebra-antilop, melynek vörösbarna bundáját fekete sávok csíkozzák; a szarvai egy méter hosszúak és nagyon szép hajlásúak. Ezek a szarvak oly erõsek, hogy az antilop fegyvernek is használja, még pedig oly sikeresen, hogy déli Afrikában gyakran az oroszlán sem bír elbánni vele.

Ez a zsákmány több napra való eleség volt, s Khamis sietett is megnyúzni és földarabolni a húsát. A terhet aztán egyenlõképpen fölosztották, s vígan indultak útjokra.

De a nap, bár jól kezdõdött, még sem volt szerencsés. Alig voltak egy kilométernyire éjszakai tanyájuktól, midõn nagy csapat majomra bukkantak. Ezek a négykezû páviánok, a gorillák után a legveszedelmesebb majomfaj, épen nem voltak jó kedvûek, s fenyegetõ morgásuk, dühös taglejtéseik mutatták, hogy nagyon szeretnék megugratni a kis társaságot. El is kisérték több kilométernyire, s a foreloper komolyan aggódott, hogy meg is támadják, de délután két óra tájban a majmok elmaradoztak, mindnyájuk nagy megkönnyebbülésére.

Ekkor széles, jól letaposott útra bukkantak, a melynek ugyancsak megörültek, mert egyenesen az õ irányukban haladt. De örömük korai volt, mert délután négy óra felé hangos bõgéssel jelentkeztek az út gazdái, két orrszarvú, mintha csak vámot akarnának szedni az átmenõ utasoktól. Khamis megállította a kis csapatot, s lekapván puskáját a válláról, azt mondta:

- Czudar állatok ezek az orrszarvúak!

- Bizony azok, - felelte Max Huber - ámbár csak növényevõk.

- Szívós, macskaéletük van - tette hozzá John Cort.

- Nos, mit tegyünk? - kérdezte Max Huber.

- Megkísértjük észrevétlenül elsurranni mellettük, - mondta Khamis - vagy, ha nem lehet, elrejtõzünk, a míg õk tovább baktatnak... De készen kell lennünk arra is, hogy észre vesznek bennünket, s akkor lõnünk kell, mert bizonyosan ránk rohannak.

Gondosan megtöltötték puskájukat, s aztán gyorsan letértek a járt útról és a jobboldali sûrû bokrok mögé rejtõztek.

Öt percz múlva az ordítás közelebbrõl hallatszott, s most már látni lehetett a csaknem csupasz, vastagbõrû szörnyetegeket is, a mint a fejüket föltartva, a farkukat fölkunkorítva, gyorsan ügettek az úton.

Majdnem négy méter hosszú állatok voltak, s roppant testük apró, de fölötte izmos lábakon nyugodott; csapott orrú, lapos pofájukon meredt fölfelé az a hatalmas szarv, a mellyel hihetetlen dolgokat tudnak véghez vinni, oly erõs és kemény.

Az orrszarvú-pár hirtelen megállt és szimatolt. Khamis és társai már tudták, hogy az állatok ráakadtak a nyomukra.

Az egyik czammogva indult a bokrok felé...

Max Huber fölemelte puskáját és czélzott...

- Csak a fejére!... - kiáltott a foreloper.

Egy, még egy s aztán még egy dörrenés... De a golyók alig fúrták át az ocsmány állat pánczélját.

Erre a másik is oda ugrott: a lövésekre még csak meg sem ijedtek, s most már közös erõvel rontottak neki a sûrû bozótnak.

Világos volt, hogy ez a tüskés bozót, bármily sûrû volt is különben, nem fogja föltartóztatni az állatokat. Pár pillanat alatt le fogják taposni a bokrokat, s rárohannak az utasokra, a kik hiába menekülnének, mert az orrszarvúak sokkal gyorsabban tudnak futni s egymás után tipornák el õket...

A foreloper körülnézett. Nem messze tõlük egy roppant baobabfa nyúlt az égbe: ha sikerül annak az ágaira fölkapaszkodniok, akkor mentve vannak, mert ezt az óriás fát az orrszarvúak nem fogják kidönthetni. Csakhogy az elsõ ágak több mint negyven lábnyira voltak a föld színétõl, a sima törzsön pedig semmi sem volt, a mibe kapaszkodni lehetett volna.

Ezt a menedéket tehát meg sem kísérthették, s a foreloper nyugtalanul tekintgetett körül, míg a többiek várakozva néztek rá, hogy mit tanácsol.

E pillanatban a bokrok recsegve-ropogva töredeztek össze a vastagbõrû iszonyú talpai alatt, s az orrszarvú otromba feje vagy húsz lépésnyire elõbukkant az ágak közt.

John Cort czélba vette és lõtt.

De õ sem volt szerencsésebb társainál. A golyó ugyan bement az állat eleven húsába a vállapoczka fölött, de csak jelentéktelen sebet ütött rajta. A rettenetes állat irtózatosan elbõdült dühében és fájdalmában, s roppant ugrással rohant neki a kis társaságnak. Ugyanekkor Khamis puskája is eldördült és szintén megsebezte a második orrszarvút, mely társa nyomdokában csörtetett.

Arra, hogy újra töltsenek, nem is gondolhattak. Az önfenntartás közös ösztöne sugallta mind a négyüknek, hogy meneküljenek az óriás baobab-fa törzse mögé, melynek kerülete a tövénél legkevesebb hat méter lehetett.

De mi lesz akkor, ha a két állat odaér, s az egyik jobbról, a másik balról kerüli meg a fát? Hová menekülnek akkor?...

- Az ördögbe! - kiáltott föl Max Huber.

- Inkább az Istent hívja! - szólt John Cort - most csak õ segíthet rajtunk!

S valóban, ha a Gondviselés meg nem menti õket, akkor most végük van.

A baobab gyökereitõl a koronájáig megrendült és egész hosszában recsegett-ropogott az irtózatos lökéstõl, mellyel a megvadult orrszarvú neki rohant.

De ez a vad, féktelen düh lett a veszte: szarva ott érte a baobab törzsét, a hol a kérge megrepedezett és szörnyû erõvel mélyedt bele a szilárd, kemény fába... de aztán bent is akadt. Jó egy lábnyira beledöfhette szarvát a fenevad a fába, s most hiába feszítette meg minden erejét: nem bírta kihúzni. Összegörbedt, négyrét hajlott, vonaglott, minden izma megfeszült, egész teste reszketett a nagy erõlködésben: de hiába! nem tudta kihúzni szarvát a fából.

Most odaért a másik is, s meglátván tõrbe esett társát, vad ordítással felelt amannak dühös, vérfagyasztó hörgésére.

Khamis ezalatt óvatosan megkerülte a törzset, hogy megnézze, mi állította meg a két fenevadat...

- Meneküljünk! - kiáltotta rögtön.

S mind a négyen lóhalálában vágtattak a magas fûben, nem is kérdezve Khamistól, hogy mit látott. Legnagyobb meglepetésükre a két orrszarvú nem üldözte õket, de azért csak szaladtak és jó öt perez telt bele, míg végre, elfulladva a gyors futástól, a foreloper intésére megálltak.

- Mi történt? - kérdezte John Cort lihegve, mikor már szóhoz tudott jutni.

- Az egyik belevágta szarvát a fába, s aztán nem bírta kihúzni - mondta Khamis.

- Hahaha! - kaczagott Max Huber - hát magamagát fogta meg a bolond!

Khamis azonban fejcsóválva mondta:

- Igaz, hogy megszabadultunk, s ezen örülnünk kellene, de mégis kár a hiába elvesztegetett öt töltésért.

- Még pedig annál nagyobb kár, - mondta John Cort - mert úgy tudom, az orrszarvú húsa ehetõ is.

- Mindenesetre ehetõ, - szólt Khamis - ámbár kissé pézsmaszagú... De csak hadd maradjon ott, a hol van!

- És törje bele a szarvát a fába, ha másképp ki nem húzhatja! - tette hozzá Max Huber.

Valóban nem is lett volna tanácsos vissza menni a baobabhoz. A két orrszarvú rémes, dühös bõgése még egyre hangzott, s az utasok igyekeztek minél távolabb lenni ettõl a kész veszedelemtõl. Nagy vargabetût csinálva ismét rátértek az elõbbi, széles csapásra, s estére kelve egy nagy szikla aljában ütöttek tanyát.

A harmadik nap fontosabb események nélkül telt el. Mivel a tört csapás még egyre tartott, vagy harmincz kilométert haladhattak délnyugati irányban, de az óhajtott folyónak még mindig nem volt semmi nyoma.

Ez az éjszakájuk azonban nagyon nyugtalan volt. Ezer meg ezer apróbb-nagyobb bõregér szállongott körülöttük napkeltéig, s úgyszólván egy csöppet sem alhattak miattuk.

- Átkozott hárpiák! - kiáltotta Max Huber ásítozva, mikor hajnalhasadtakor fáradtan talpra állt.

- Ne szidjuk õket, uram - mondta a foreloper.

- És ugyan miért ne?

- Mert a bõregerek nem oly istencsapása, mint a szúnyogok: pedig ezekkel még nem volt bajunk.

- Legjobb lenne, Khamis, ha sem az egyikkel, sem a másikkal nem volna bajunk.

- Pedig a szúnyogokat aligha kerülhetjük ki, Max úr...

- S mikor falnak föl bennünket ezek az utálatos férgek?

- Mihelyt a folyóhoz közeledünk.

- A folyóhoz?... - kiáltott föl Max Huber. - De én már nem hiszem ám, hogy ráakadunk!

- Pedig rosszul teszi, Max úr... lehet, hogy már nem is vagyunk messze tõle...

A foreloper ugyanis már változást vett észre a talajon, s ebbõl következtette, hogy a folyó nem messze lehet; délután három óra tájban pedig még jobban megbizonyosodott a folyó közellétérõl: a talaj észrevehetõen mocsarassá kezdett válni.

Itt-ott sásra és kákára is bukkantak, sõt agyonvertek egy pár gaugát is, valami vadkacsafélét; tehát a víznek közel kellett lennie. S este felé, a mint a nap aláhanyatlott, távolról békabrekegést hallottak.

- Azt hiszem, - szólt a foreloper - hogy már közel vagyunk a szúnyogok birodalmához.

A talaj egyre nedvesebb, engedõbb lett; itt-ott egészen kátyús is volt, s az utasoknak vigyázniok kellett, hogy bele ne süppedjenek, mert e gödrök tele voltak pióczákkal, vízi pókokkal és undok százlábúakkal, a melyek kegyetlenül martak.

Viszont ezer meg ezer tarkábbnál-tarkább pillangó, szitakötõ és libellula szállongott a fák között, s gyönyörû szárnyaik tündérszép színekben ragyogtak a félhomályban, a mint a bokrokon át rájuk esett egy-egy napsugár. Megszaporodtak aztán a darazsak is, meg a tsetse-legyek: s ha az elõbbiek fullánkjától óvakodniok kellett, az utóbbiaktól nem volt mit félniök, mert a tsetse legyek csípése ugyan megöli a lovat, a tevét és a kutyát, de sem az embernek, sem a vadállatoknak nem árt.

Ez az út nagyon fárasztó volt és elcsigázta az utasokat. Csak Llanga nem érezte a fáradságot: mint mindig, most is elõre szaladozott, s néha negyedórával is elõbbre járt, mint felnõtt társai.

Egyszerre csak, hosszabb távollét után, midõn Max Huber már aggódni is kezdett miatta, jó messzirõl meghallották Llanga hangos kiabálását. A gyermek egyre kiáltozott, s a három férfi megijedt, hogy talán vadállatok támadták meg. Mind a hárman futásnak eredtek és lélekszakadva rohantak a kiabálás iránya felé...

S kiérve egy tisztásra, ott látták Llangát egy roppant nagy, kidõlt fatörzs tetején, a mint kinyújtott karjával délnyugatnak mutatott és sivító, éles hangon ismételte:

- A folyó!... A folyó!...

Félkilométernyire valóban ott csillogott a kanyargó folyam széles tükre, mely ragyogva verte vissza a leáldozó nap utolsó sugarait.

- Íme, a folyó! - ismételte Khamis elégedetten.

- Azt hiszem, - tanácsolta Max Huber - ma este legjobb lesz, ha a parton ütünk tanyát.

- Minden esetre! - kiáltott föl John Cort vígan. - S holnap már vízen utazunk...

- Még pedig egész az Ubangi folyóig - tette hozzá a foreloper.

A folyó partjáig még jókora darab ingoványos földön kellett átmenniök, s mivel ezen a vidéken napnyugta után mindjárt sötét van, már egészen besötétedett, mire Khamis és társai a folyam partján, egy meglehetõs magas dombon letelepedtek.

Az erdõ kissé megritkult ezen a helyen, de jobbra és balra még sokkal sûrûbbnek látszott, mint a rengeteg belsejében.

A folyó maga mintegy negyven méter széles lehetett: nem közönséges patak volt tehát, hanem meglehetõs jelentékeny mellékfolyó, a melynek a sodra is sebesnek látszott.

A reggelt mindenesetre be kellett várniok, mielõtt valamit határoznának. Legsürgõsebb dolguk most az volt, hogy megfelelõ szállást találjanak éjszakára. Rövid keresés után Khamis fölfedezett egy sziklabarlangfélét a domb aljában, a hol mind a négyen kényelmesen elfértek.

Lefekvés elõtt még megvacsoráltak. De nem raktak tüzet, csak a délrõl maradt hideg pecsenyét ették meg. Afrika folyóiban ugyanis sok a krokodil meg a víziló, s nem volt tanácsos tüzet gyújtani, mert a fény oda csalhatta volna e veszedelmes fenevadakat; õk pedig aligha tudtak volna visszaverni egy esetleges éjszakai támadást.

Igaz, hogy a jó tûz a barlang bejárásánál elriasztotta volna füstjével a szúnyogokat, melyek valósággal sûrû felhõkbe verõdve zsongtak-bongtak a kis társaság körül; de két rossz közül okosabb volt a kisebbet választani, vagyis inkább tûrni a szúnyogok csípését, mint kipróbálni a krokodil roppant szájának éles fogait.

Legelsõnek John Cortra bízták az õrködés tisztjét. Az amerikai éberen virrasztott és nem látott semmit, a mi aggaszthatta volna... csak több ízben hallani vélte, hogy valaki, vagy valami panaszosan ismétel egy szót...

Ez a szó a «ngora» szó volt, a mely a bennszülöttek nyelvén annyit tesz, mint a «anya ».