VII. FEJEZET.
Az üres kunyhó.

A barlang nagyon kellemes tanya volt. A fenekét finom, száraz homok födte, falain pedig nyoma sem volt a nedvességnek. S a foreloper valóban szerencsés volt, hogy ráakadt, mert az utasok nem áztak meg abban a finoman szemzõ esõben, mely mindjárt lefekvésük után kerekedett s éjfélig tartott.

Hajnal felé erõs szél támadt éjszak felõl, mely reggelre egészen megtisztította az eget, úgy hogy a nap szépnek ígérkezett.

John Cort és Max Huber nem titkolták örömüket. Most már ez a folyó, körülbelül háromszáz kilométernyi darabon, fáradság nélkül elviszi õket egész az Ubangi-folyóig, a melynek bizonyára mellékfolyója. Utjok kétharmad része tehát elég kényelmes és kellemes lesz.

Végigtekintettek a folyón. Fölfelé csaknem egyenes vonalban haladt, s vagy egy kilométernyire tûnt el a sûrû lombok alatt. Lefelé körülbelül félkilométernyire szintén egyenes vonalban folyt, ott hirtelen délkeletnek kanyarodott, s rögtön el is tûnt az erdõben, mely éppen e kanyarulatnál lett ismét sûrû.

A tisztás, a hol a kis társaság a folyó partjára ért, mocsaras volt. A túlsó part magas, dombos volt és sûrû fák szegélyezték, melyek mélyen a víz tükre fölé hajoltak. A folyam vize tiszta és sebes folyású volt; hellyel-közzel nagyobb fatörzsek, letört ágak és nagy gazcsomók úsztak benne, mit a víz valószínûleg a partokról szaggatott le.

John Cortnak mindjárt kora reggel eszébe jutott, hogy éjszaka a «ngora» szót hallotta a barlang közelében. Elsõ dolga volt tehát, hogy fürkészve körülnézett, nem lát-e valahol élõlényt.

Nem volt ugyanis lehetetlen, hogy egyes törzsek ezen a folyón ereszkednek alá az Ubangi-folyóig, mert azt mindenki tudta, hogy a körül fekvõ rengeteg alföldön, a honnan ez a folyó is jött, igen sok nomád törzs kóborol, s ezek legtöbbje az Ubangi partjain is majdnem minden évben megfordul.

De az amerikai hiába erõltette meg a szemeit: bármerre nézett, sehol semmit sem látott.

- Azt hiszem, csak képzelõdtem - gondolta magában. - Lehet, hogy elszunnyadtam egy pillanatra, s álmomban véltem hallani azt a szót.

Ezért nem is beszélt róla társainak.

- Kedves Max, - kérdezte tréfásan a franciától - bocsánatot kért-e már a derék Khamistól, hogy kételkedni mert ennek a folyónak az itt létében?...

- A derék Khamisnak igaza volt, kedves John, - felelt Max Huber - s szívembõl örülök, hogy én tévedtem, mert most már ez a folyó fáradság nélkül elszállít bennünket az Ubangihoz...

- Fáradság nélkül?... az még nem bizonyos - felelte a foreloper. - Lehet, hogy örvények... vízesések...

- Ne ijesztgessük magunkat elõre - mondta John Cort. - Egyelõre örüljünk annak, hogy megtaláltuk ezt a folyót... S fogjunk hozzá mielõbb a tutaj összeácsolásához...

- Még ma délelõtt hozzáfogok, - felelte Khamis - s ha ön is segíthetne, John úr...

- Mindenesetre segítek, Khamis. S a míg mi dolgozunk, Max majd gondoskodik az eleségrõl...

- Még pedig azonnal, - viszonzá Max Huber - mert már semmi harapni valónk sincs. Ez a nagybélû Llanga mindent fölfalt tegnap este...

- Én?... Max úr!... - szégyenkezett Llanga, mert azt hitte, hogy a franczia komolyan beszél.

- Ej, bikficz! hát nem látod, hogy csak tréfálok?... Rajta, jer hát velem... Elmegyünk a folyam kanyarulatáig... Majd csak akadunk valami vadra; s esetleg talán halászhatunk is a folyóban.

- De óvakodjanak a krokodiloktól... sõt a vízilovaktól is! - intette õket a foreloper.

- Ugyan, Khamis! - tréfált Max Huber - mintha bizony a víziló-sonka nem lenne kitûnõ csemege!... Aztán meg ez az állat nem bánt senkit... igen jó természetû: igazi vízi disznó!

- De ha megtámadják, akkor rettenetes ám, Max úr!

- Szóval, kedves Max, - szólt most az amerikai - legyen óvatos. Te meg, Llanga, vigyázz Max barátunkra: rád bízzuk õt.

Ezen mindnyájan nevettek; aztán Max Huber meg Llanga elindultak lefelé a folyam mentén, s nemsokára el is tûntek a domb mögött.

John Cort és Khamis pedig hozzá fogtak a fák kiválogatásához, hogy összeróhassák a tutajt. Mivel nem volt más szerszámjuk, mint a foreloper szekerczéje, meg az amerikai kése, nem is gondolhattak arra, hogy a roppant faóriások bármelyikét kivágják; be kellett érniök azokkal a letört ágakkal, melyek bõven hevertek a fák alatt. Ha ezekbõl a nagyját összeszedik és vastag növényindákkal, faragott fa-csapokkal összekötözik, elég jó alkalmatosságuk lesz az utazásra.

Legnehezebb munka volt természetesen a megfelelõ ágakat odahurczolni a vízpartra. Az amerikai és a foreloper el is határozták, hogy ha ketten nem bírják el a törzseket, megvárják, míg a franczia is visszajön és segít nekik.

E közben hallották Max Huber puskájának dörrenését, s ismervén a franczia ügyességét, elégedetten gondolták, hogy az ebédre való már megvan. Vidáman nézegették, válogatták tehát a törzseket, midõn egyszerre csak hangos kiabálást hallottak abból az irányból, a merre társaik eltávoztak.

- Ez a Max hangja! - kiáltott föl John Cort.

- Úgy van... és a Llangáé! - tette hozzá a foreloper.

S valóban hallani lehetett a kis fiú éles kiáltozását is.

- Talán veszedelem érte õket? - kérdezte az amerikai.

Futva igyekeztek föl a közeli dombra, melynek tetejérõl azonnal meglátták Max Hubert és Llangát vagy ötszáz lépésnyire a folyamparton. Köröskörül sem állat, sem ember... de úgy látszott, hogy nem is veszély fenyegeti õket, bár élénken integetnek társaiknak, hogy jöjjenek oda.

Khamis és John Cort lélekszakadva futottak oda, s mikor társaikhoz értek, a franczia így szólt:

- Lehet, Khamis, hogy nem is kell veszõdnie a tutajjal...

- Miért nem? - kérdezte a foreloper meghökkenve.

- Mert ehol van egy készen... igaz, hogy már korhadozni kezd, de azért még elég jó nekünk.

S a part egyik mélyedésére mutatott, a hol valóban egy kész tutaj libegett a vízen; félig elrothadt kötele egy kiugró szikladarab köré volt csavarva.

- Tutaj! - kiáltott föl John Cort álmélkodva.

- Úgy van... csakugyan tutaj! - ismételte Khamis.

- Úgy látszik, hogy a bennszülöttek már jártak itt - mondta Max Huber.

- Bennszülöttek, vagy kutatók - felelte John Cort. - Ámbár ha az Ubangi-õserdõnek ezt a részét átkutatták volna már az európaiak, arról nekünk is tudnunk kellene... Hisz Kongóban és Kamerunban hamar híre fut minden expedícziónak.

- Mindegy, akárki járt erre, - szólt Max Huber. - A fõ az, hogy itt hagyta a tutaját, a melyet mi használhatunk.

- Minden esetre...

S a foreloper már indulni akart, hogy megvizsgálja a tutajt, mikor Llanga hirtelen fölkiáltott.

A fiú vagy ötven lépéssel odább nézelõdött a parton; most hirtelen fölkapott valamit a földrõl és visszaszaladt társaihoz.

Mikor odaadta John Cortnak, ez is fölkiáltott bámulatában.

Megrozsdásodott lakat volt, de a kulcsa már elveszett, s különben sem lehetett volna már használni.

- Annyi bizonyos, - mondta Max Huber - hogy ezt a lakatot nem a kongó-négerek felejtették itt... A tutajon fehér emberek utaztak egész a folyó kanyarulatáig...

- A honnan soha többé nem tértek vissza! - tette hozzá John Cort.

Ez a következtetés logikus volt. A rozsdaette lakat s a már korhadó tutaj azt mutatta, hogy több esztendõnek kellett elmúlnia, mióta az elsõt elvesztették, az utóbbit itt hagyták.

E kettõs bizonyítékból John Cort a következõ két föltevést koczkáztatta meg:

1. Európai utazók, vagy kutatók letutajoztak ezen a vízen egész a tisztásig.

2. Aztán partra szálltak, hogy a folyam jobbpartján fekvõ rengeteget átkutassák.

Annyi bizonyos, hogy az utazók közül egy sem került vissza a czivilizált világba. Sem John Cort, sem Max Huber nem emlékeztek, hogy a mióta Kongóban laktak, szó lett volna ennek a rengetegnek az átkutatásáról.

Ha ez az eset nem volt is rendkívüli, mindenesetre váratlan és különös volt, s Max Hubernek le kellett mondania arról a dicsõségrõl, hogy õ járt legelõször ebben a rengetegben, a melyet eddig járhatatlannak tartottak.

Khamis ezalatt gondosan megvizsgálta a tutajt. Látta, hogy ha három-négy korhadó deszkát és talpfát újjal cserél föl, nem kell másik tutajt építenie, mert ez is nagyon jó lesz.

Ez a hír mindnyájukat megörvendeztette: immár meg volt tehát az óhajtott alkalmatosság is, mely fáradság nélkül elszállítja õket az Ubangi folyóra.

- Kétségtelen, - ismételte John Cort - hogy a fehérek már ismerik e folyó felsõ folyását. Mert bizonyos, hogy a kik itt jártak, fehérek voltak... Azt megengedem, hogy a tutajt esetleg szerecsenek is építhették volna... de ezt a lakatot!...

- S hátha a lakaton kívül még egyebet is találunk?

- Még egyebet is, Max?...

- Miért ne, kedves John?... Ezek a fehérek, miután partra szálltak, bizonyára tanyát is ütöttek valahol... S miért ne találhatnók meg itt létüknek bármi kis jelét?...

- Igaza van, Max. Menjünk el tehát a folyó kanyarulatáig.

- Már csak azért is menjünk, John, mert ott végzõdik a tisztás... és ki tudja, hogy valamivel odább...

- Khamis! - kiáltotta John Cort.

A foreloper ismét lement volt a tutajhoz, de az amerikai hívására visszajött.

- Nos, jó a tutaj? - kérdezte John Cort.

- Nem sok dolog lesz vele - felelte Khamis. - Mindjárt össze is hordom a szükséges fát.

- Mielõtt a munkához fognánk, - mondta Max Huber - nézzünk szét egy kissé a folyam partján. Hátha találunk valami eszközt, szerszámot, a melyen rajt lesz a gyáros neve... s ebbõl megtudhatjuk, miféle nemzetbeliek lehettek az erre járt fehérek.

- Helyes, Max - felelte John Cort. - Úgy-e, Khamis, nem lesz baj, ha elmegyünk vagy egy kilométernyire.

- Szó sincs róla - mondta a foreloper. - Ámbár ha át akarjuk kutatni a két partot, sokkal kényelmesebben megtehetjük, ha majd a tutaj lassan lefelé siklik a vízen.

- Ez okos tanács, Khamis - hagyta helyben John Cort. - Egyelõre tehát csak rövid kirándulásra indulunk.

A három férfi és Llanga kissé szétszórtan elindult a folyam mentén lefelé. Gondosan nézelõdtek mindenfelé, lassan, körültekintgetve mentek, de sehol semmi nyomára nem akadtak annak, hogy európaiak jártak volna a vidéken.

Mikor a folyó kanyarulatánál a tisztásnak vége volt s a kis csapat belépett a fák közé, egész majombanda riadt föl és hangos sivalkodással köszöntötte õket. Úgy látszott, hogy a négykezû latrokat nem igen lepte meg az emberek megjelenése, de azért mégis csak fölmenekültek a fákra. Legtöbbjük pávián és mandrill volt, a melyek, testük alkotására, hasonlítanak a gorillához, meg csimpánzok és orángutángok.

- Annyi bizonyos, - jegyezte meg John Cort - hogy a tutajt nem ezek ácsolták össze; s bármily értelmes állatok is különben, lakatot még sem bírnak csinálni...

- Valamint kunyhót sem... - tette hozzá Max Huber.

- Kunyhót?!... - kiáltott föl John Cort. - Miféle kunyhóról beszél ön, kedves Max?

- Arról, a melyet látni vélek... amott a fák közt... valami húsz lépésnyire lehet a víz partjától...

- Csak hangyaboly lesz... olyan óriási hangyaboly, a minõt a termeszek építenek egész Afrikában...

- Nem! - kiáltott föl most Khamis. - Max úr jól látott... az igazán kunyhó... még pedig furcsa kunyhó... az egyik oldala csupa rács.

- Kunyhó, vagy ketrecz, - felelte Max Huber - mindjárt meglátjuk, mi van benne.

- Legyünk óvatosak! - mondta a foreloper - húzódjunk a fák mögé, s úgy közeledjünk...

- Ugyan mitõl félhetnénk? - türelmetlenkedett Max Huber, a ki futni szeretett volna, csakhogy elõbb ott lehessen.

Ebben igaza volt a francziának: a környék végképp elhagyatottnak látszott; csak a madarak énekét és a majmok sikongatását lehetett hallani.

Gyorsan mentek tehát, s tíz percz múlva már ott álltak a különös alkotmány elõtt.

Két óriási mimóza-fa közt állt, s a falaiból semmisem látszott, annyira elborították a buján tenyészõ kúszó-növények. Oldalt nem volt rajta sem ajtó, sem ablak, de elölrõl egészen nyitott volt illetõleg az egész homlokzata rácsos vasból készült, s ennek következtében hasonlított azokhoz a ketreczekhez, a melyekben a fenevadakat õrzik az állatkertekben.

Ebben a vasrácsban volt egy ajtó, - s ez az ajtó ebben a pillanatban nyitva volt.

Maga a kunyhó üres volt.

Ezt Max Huber vette észre, mert õ rohant be legelsõnek.

De néhány lim-lom mégis volt benne: egy elég jó vaslábas, vasfazék, bögre, három-négy törött palaczk, egy málladozó gyapjú-takaró, rongyos posztódarabok, egy rozsdás fejsze, egy félig elrothadt pápaszem-tok, melyen azonban a kereskedõ neve már nem volt olvasható.

Az egyik kuczkóban egy rézdoboz hevert, melynek tartalma, ha ugyan volt benne valami, talán épségben maradt e száraz helyen. Max Huber fölkapta a dobozt, de tetejét csak a késével bírta fölfeszíteni, mert már az is berozsdásodott.

A dobozban kis jegyzõkönyv volt, melynek vászontáblájára ez a két szó volt rányomtatva:

Doctor Johansen.