| Table of Contents | Words: Alphabetical - Frequency - Inverse - Length - Statistics | Help | IntraText Library |
| Verne Gyula Város a levegoben IntraText CT - Text |
A bõrig ázott utasok gyönyörû napra virradtak a förtelmes éjszaka után. Noha mindjárt aztán, hogy a majmok eltûntek a rengetegben, õk is partra szálltak, az a pár percz, míg ezzel bajlódtak, éppen elég volt, hogy tenyérnyi hely se maradjon rajtuk szárazon.
Miután szerencsésen kikötötték a tutajt, bemenekültek egy roppant baobab odvas üregébe, s behordták minden holmijukat is, hogy kár ne essék bennük a viharban. Másnap, ha ismét a tutajra szállnak, majd ismét oda viszik.
- Már az igaz, - mondta másnap reggel Max Huber - hogy az a tegnapi vihar éppen a kellõ idõben jött.
A két fiatal ember beszélgetve tisztogatta a puskákat, mialatt a foreloper a reggeli pecsenyét sütötte meg, Llanga pedig tojásokat keresgélt a közeli bokrok közt.
- Csak legalább vissza ne jöjjenek ezek az átkozott majmok! - mondta John Cort.
Ez aggasztotta a forelopert is, a ki már kora hajnalban körüljárt a környéken, hogy nem hall-e valami gyanúsat. De szerencsére minden csöndes volt köröskörül.
- Én már szétnéztem ma reggel, - mondta Khamis - de nem láttam egyetlen egy majmot sem.
- Hála Istennek! - felelte Max Huber. - Bár csak egyetlen egyet se látnánk többé!... Jobb helyét is tudjuk a töltéseinknek, mint hogy rájuk vesztegessük.
- Már csak azért is, - tette hozzá John Cort - mert ha elfogynak, aligha akadunk egy második ketreczre, a hol pótolhatjuk veszteségünket.
- Hahaha! - kaczagott Max Huber - ha rágondolok, hogy az a derék doktor ezzel a csürhével akart barátságot kötni!... Igazán csak egy félczédulás amerikai, vagy német tudós eszében teremhet meg az ilyen bolondgomba!... Ugyan szeretném látni Garner professzort, vagy Johansen doktort, mikor szóba áll ezekkel a négykezû zsiványokkal!... Vajjon hogy köszönnek jó napot egymásnak?... vagy hogyan invitálják a vendégeiket ebédre?...
- Az amerikai legalább fölmondta nekik a barátságot és ép bõrrel ment haza, - mondta John Cort - de félek, hogy az a szegény német itt hagyta a fogát...
- Abból ítélve, a hogy velünk akartak elbánni tegnap, aligha voltak tisztességtudóbbak a doktorral szemben is...
- Csak legalább valami biztos hírt vihetnénk felõle Librevillebe! - sóhajtott az amerikai.
- Ej, édes John barátom, - szólt a franczia fejcsóválva - ne legyünk követelõk!... Én azzal is beérném, hogy csak mi magunk szerencsésen érjünk Librevillebe...
- Na, már azt csak megérjük!...
- Én is reménylem... de nagyon szeretném, ha már meg is értük volna!
Ez az aggodalom kissé túlzottnak látszott; most, miután a majmok megszaladtak, legföljebb csak attól félhettek, hogy valami vízesés megállítja õket útjokban. Mindeddig azonban nyoma sem volt az efféle akadálynak.
A reggeli elkészült és Khamis hívó szavára elõkerült Llanga is, jól megrakodva friss tojásokkal; ezeket eltették délre, s mivel még a tegnapi antilop húsából is elég maradt, az ebédrõl sem kellett gondoskodniok.
- Most jut eszembe, - szólt John Cort - ha már annyi golyót elpazaroltunk ezekre a majmokra, miért ne ehetnõk meg a húsukat is?
- Ah, pfuj! - kiáltott föl Max Huber.
- Lám, lám, milyen finnyás! - gúnyolódott az amerikai.
- S ön, kedves John, meg bírná enni a gorilla-szeletet?... vagy a csimpánz-czombot? - kérdezte a franczia szintén gúnyosan.
- A majom húsa nem is rossz - szólt most Khamis. - Sõt a bennszülöttek szeretik is...
- Szükség esetén magam is megenném - mondta John Cort.
- Ön kannibál! - kiáltott föl Max Huber. - Hisz a majom hozzánk hasonló, majdnem felebarátunk... félig ember...
- Köszönöm, kedves Max: de nekem bizony, ha megengedi, a majom se nem egész, se nem felebarátom...
Mindamellett ott hagyták a holt majmokat a ragadozó madarak prédájára. Úgyis volt elég vad az erdõben, s nem kellett félniök, hogy éhen halnak.
Némi nehézséggel járt, míg meg tudták kerülni ezt a sodró örvényt, mely a folyam kanyarulatánál képzõdött. Mind a hárman beleizzadtak a munkába, de végre a tutaj szerencsésen kiért a folyam közepére, s aztán lassan úszott lefelé.
A nap melegen sütött; kissé tán forróbban is, mint a hogy szerették volna, mert a kanyarodás után a folyam egyre szélesedett, s a parti fák már nem nyújtottak árnyékot. De mégis szívesen tûrték a hõséget, mert így már nem kellett a majmok támadásától félniök. A majmok ugyanis irtóznak a víztõl, s mivel a fákról nem közelíthették meg a tutajt, az utasok egészen bizton lehettek.
Délben nem kötöttek ki, hogy idõt ne veszítsenek, hanem a tutajon sütötték meg az ebédet, a maradék antilop-húst, melyhez csemegének lágy tojást fõztek.
Délután négy óra tájban Khamis megkérte John Cortot, hogy tartsa egy kissé a kormányt, õ maga pedig a tutaj elejére ment és figyelmesen vizsgálta a folyam tükrét.
Max Huber, nem látván a két parton semmi gyanúst, oda ment hozzá, s azt kérdezte:
S oda mutatott vagy ötven lépésnyire a folyam mentén, a hol a víz hevesen hullámzott, örvénylett.
- Megint forgatag! - bosszankodott Max Huber. - vigyázzunk, Khamis, hogy a sodrába ne jussunk.
- Az nem forgatag - felelte a foreloper aggodalmasan.
E kérdésre csaknem mindjárt megfelelt az a vízsugár, mely körülbelül tíz láb magasságra szökött föl a folyamból.
Max Huber elálmélkodva kiáltott föl:
- Mi ez?... Hát czethalak is vannak Közép-Afrika folyóiban?
- Ez nem czethal, Max úr, - felelte Khamis, - hanem víziló.
Egyszerre hangos szuszogás, horkolás kíséretében fölbukott a víziló roppant nagy, otromba feje, s a lomha szörnyeteg ásítva tátotta ki félelmetes fogakkal ékes száját.
Ezek a vízilovak mindenütt honosak Afrika folyóiban a Jó-Reménység fokától egész az éjszaki szélesség huszonharmadik párhuzamos köréig. Bár általában szelídebb természetû állatok, azért mégis igen veszedelmesek, mert ha megijednek, megdühödnek, ingerültek, vagy megbokrosodnak, vakon rárohannak képzelt, vagy valódi ellenségükre, s a szó szoros értelmében ízzé-porrá tapossák.
Arra gondolni sem lehetett, hogy megtámadják a vízilovat a maga elemében, a vízben. Egyetlen lökéssel felboríthatná, darabokra zúzhatná a törékeny tutajt, s akkor az utasoknak végük van.
De hátha a szörnyeteg támadja meg õket?... Ha a tutaj véletlenül neki megy, vagy ha az emberek látása fölingerli, s õ maga rohan rá a tutajra: mi lesz akkor?... Rágondolni is irtózat volt... Ez az állat nem ritkán kétezer kilogrammot is nyom, s hatalmas fogaival ketté bírja harapni a karvastagságú fákat is.
Mivel a folyam sodra sebes volt, aligha érhettek volna partot hamarabb, mint a víziló észreveszi õket. Ha pedig utánuk ered, bizonyára sokkal hamarabb utol is éri a tutajt, mint kiköthetne. Pedig a szárazon könnyebben elbánhattak volna vele, mert nem igen gyorsan mozog apró lábaival... De nem koczkáztathatták meg a menekülést, mert ezzel esetleg maguk ellen ingerelhették volna a szörnyeteget.
- Próbáljuk meg nesztelenül tovasiklani - tanácsolta Khamis. - Feküdjünk le a tutajra és ne moczczanjunk... Ha pedig szükség lesz rá, ugorjunk mindjárt a vízbe.
- Llanga, jer ide! - szólt Max Huber. - És jól kapaszkodjál belém, ha a vízbe ugrom...
Mindnyájan lehasaltak a tutajon, mely ezen a helyen kissé gyorsabban úszott lefelé. Talán szerencséjük lesz, s a víziló nem veszi észre õket...
Pár pillanattal késõbb megint ismétlõdött a szuszogás, majd valami röfögésfélét hallottak, s a tutaj hevesen ingadozott a fölzavart vízen...
Mindnyájan szívdobogva, görcsösen kapaszkodtak a recsegõ, ropogó alkotmányba... Vajjon neki megy-e a szörnyetegnek és fölborul, vagy?...
A víz még egyre erõsen hullámzott és a habok csobogva csaptak föl a tutajra, végig mosván az utasokat, de a röfögés elnémult és csak a szuszogás volt még hallható, egészen a tutaj közelében. Khamis óvatosan fölütötte a fejét, s még éppen láthatta, a mint a szörnyeteg ismét alábukott a vízben.
Meg voltak mentve!... Mindnyájan óvatosan fölültek, s mikor a víziló pár percz múlva ismét fölbukott lélegzetet venni, már vagy ötven lépéssel túl voltak rajta.
Estére kelve Khamis egy kis patak torkolatában kötött ki, a mely a bal parton szakadt a folyóba. Jobb helyet keresve sem találhattak volna; pár lépésnyire egész csomó banán-fára akadtak, melynek leves, jóízû gyümölcsébõl ugyancsak sokat elfogyasztottak vacsora után.
- Mindez nagyon szép és jó, - mondta Max Huber - csak legalább nyugodtan alhatnánk is. De ezek a garázda szúnyogok megint rajtunk ütnek, s reggelre csupa daganat lesz az arczunk és a kezünk.
S alighanem úgy is lett volna, ha Llanga nem talál rá módot, hogy elûzze az alkalmatlan vendégeket.
Llanga ugyanis tojásokat ment keresni, de nemsokára kiabálva hívta Khamist. A foreloper utána szaladt, s látta, hogy a fiú nagy rakás ganajra mutat... Ez a legjobb szer a szúnyogok elkergetésére: ha tûzre vetik, oly maró és sûrû füstöt ád, hogy a szúnyogok rémülten menekülnek tõle.
Egész éjjel égett a tûz, s a virrasztók egy perczre sem hagyták elaludni; így azok, a kik aludtak, kényelmesen és békében alhattak a szúnyogoktól.
Az afrikai idõjárás nagyon szeszélyes és változó. A tegnapi verõfényes idõre ma borult nap következett, s az esõ lába szinte lógott a levegõben. Még el sem indultak, mikor már lassan szitálni kezdett, s félõ volt, hogy így tart egész nap.
Szerencsére Khamisnak jó gondolata támadt. A banánfa óriási leveleibõl, néhány vékony ág segítségével, kis sátort ütött föl a tutaj közepén, mely alatt az utasok védve voltak az esõtõl.
Délelõtt vagy húsz nagyobb fajta majom gyûlt össze a folyó jobb partján, s úgy látszott, hajlandó a tegnapi küzdelmet újra kezdeni. De az utasoknak semmi kedvük sem volt erre s Khamis a bal part közelébe kormányozta a tutajt, a hol nem igen volt majom. Így elég messzire voltak a jobb partiaktól, s még a feléjük hajigált kövektõl, faágaktól sem volt mit tartaniok.
Félhétkor Khamis kikötött egy kis parthajlásban. Az esõ már nem esett ugyan, de az ég nagyon felhõs volt, s mivel a nap egész nap nem sütött, az éjszaka hûvösnek, nedvesnek ígérkezett. Az utasok tehát ropogó tüzet gyújtottak és köréje telepedtek, mialatt Khamis a vacsorát elkészítette, Llanga pedig a tutajon sürgött-forgott.
E perczben vagy harmincz lépésnyire a tutajtól egy ágas-bogas fatörzs úszott lefelé a vízen. Mivel napjában többször találkoztak ily úszó fatörzsekkel, Llanga ügyet sem vetett volna rá, de most úgy tetszett neki, hogy valami mozog a fa ágai közt...
Mi lehetett ott?... A félhomályban Llanga nem láthatta jól, de úgy rémlett neki, hogy az a valami kézzel-lábbal integet, mintha segítségért könyörögne...
Már éppen szólni akart a férfiaknak, mikor egyszerre különös dolog történt. A folyam sodra a tutaj felé hajtotta az úszó fatörzset, melyrõl e pillanatban éles sikoltás hangzott, s ugyanekkor a rejtélyes alak a vízbe vetette magát, azzal a világos szándékkal, hogy a partra ússzék.
Llanga világosan látni vélte, hogy az a rejtélyes alak egy gyermek... sokkal kisebb, mint õ. De tud-e úszni?... Látta, hogy kétségbeesetten csapkod, vergõdik, el-elmerül és ismét fölbukik.
Ekkor Llanga, mivel sem törõdve, hirtelen a vízbe ugrott és tõle telhetõleg gyorsan úszott a kis fiú felé, hogy megmentse a vízbefúlástól.
Épp idején ért oda: még megkaphatta, a mint már majdnem végképen a víz alá merült, s lihegve úszott vele a part felé.
John Cort és Max Huber, a kik hallották a kiáltást, már oda szaladtak a partra, s a franczia beleugrott a vízbe, hogy segítsen Llangán, a kinek az ereje már fogytán volt.
- Nos, Llanga, - kérdezte, a mint kimásztak a vízbõl - mit halásztál ki?
- Ezt a kis fiút, Max úr... ezt a kis fiút... Már majdnem belefúlt a vízbe...
- Kis fiút? - csodálkozott John Cort.
- Úgy van, John úr... itt van, ni.
És Llanga letérdelt a földre, hogy eszméletre térítse az ájult teremtést.
Max Huber is oda térdelt, s jobban megnézte a «kis fiút».
- Ej, hisz ez nem fiú! - szólt fölállva.
- Hát micsoda? - kérdezte John Cort.
- Majom!... bitang majom-kölyök!... Abból a gyalázatos nemzetségbõl, a mely tegnap rajtunk ütött... Ej, Llanga: s azért koczkáztattad a magad életét, hogy megmentsed az övét?
- De ha mondom, hogy gyermek! - ismételte Llanga konokul.
- Én meg mondom, hogy nem az; s jobb lesz, ha itt hagyod a parton... Majd föléled, s aztán hadd menjen vissza a családjához.
De Llanga hallani sem akart errõl. Ölébe vette a kis teremtést, dörzsölte, élesztgette, melengette a tûznél, s mikor látta, hogy már lélegzik, gyöngéden száraz fûre fektette és gondosan betakargatta.
A többiek, az õrszem kivételével, már régen aludtak, mikor Llanga még mindig virrasztott, s várta, hogy a vízbõl kimentett apróság kinyissa a szemeit... De mennyire meghökkent, mikor tizenegy óra tájban a kis teremtés panaszosan, nyögve e szavakat suttogta:
- Ngora!... Ngora!... Ngora!...
Akár csak az anyjáért síró kis gyermek!
E napig körülbelül 200 kilométernyi utat tettek meg az Ubangi felé, részint gyalog, részint tutajon. A foreloper véleménye szerint a még hátralevõ út rövidebb volt, s ha semmi akadállyal nem találkoznak, nyolcz-tíz nap múlva az Ubangi partjain lehetnek.
Kora hajnalban ismét a tutajra szálltak, még pedig megszaporodva a kis utassal, a kitõl Llanga semmi áron sem akart megválni.
Max Huber és John Cort egy perczig sem kételkedtek, hogy a kis teremtés majom-kölyök, s ezért még arra sem tartották érdemesnek, hogy közelebbrõl megnézzék, vajjon csimpánz-e, gorilla-e, vagy pávián?
Persze, ha Llanga megmondta volna nekik, hogy ez a majom beszél, akkor bizonyára gondosabban megvizsgálták volna, a talán egy új fajt, a beszélõ négykezûek faját födözték volna föl benne...
De Llanga egyelõre nem szólt semmit; azt vélve, hogy esetleg csalódott, meg akarta várni, míg a kis állat, vagy micsoda, még egyszer megszólal. Akkor aztán mindent elmond barátainak.
Egyelõre behúzódott a sátorba és etetni akarta a különös kicsikét... De mivel etesse?... A majmok tudvalevõleg gyümölcsevõk, s nekik nem volt gyümölcsük. Antilop-húst nem mert neki adni, mert a kis állatnak heves láza volt, a mit a feje és a keze forróságából érzett.
- Hogy van a majmod, Llanga? - kérdezte Max Huber vagy egy órával rá, hogy elindultak.
- Szeretnéd megtartani...
- Nagyon szeretném... ha önök megengedik.
- Miattam megtarthatod... Csak aztán vigyázz, hogy meg ne karmoljon...
- Bizony jó lesz vigyáznod!... Ezek az állatok még a macskánál is alattomosabbak.
- De ez nem, Max úr!... Hisz még oly fiatal!... S az arcza is oly szelíd...
- No, ha már barátoddá fogadod, akkor mindjárt meg is keresztelheted... Adj neki nevet.
- Hát hívjad Jákónak!... Minden majomnak Jákó a neve.
Ez a név azonban nem igen tetszett Llangának. Fogta magát és szó nélkül visszament a sátorba.
Az idõ e napon is borult volt, a minek az utasok örültek, mert legalább nem szenvedtek a hõségtõl; de viszont aggódtak is, hogy megered az esõ, s akkor bõrig áznak a folyam nyílt tükrén.
Ebédre néhány vízi szárnyassal és egy-két hallal kellett beérniök. Az utasok már kezdték megunni a folyton egyforma fogásokat, a melyhez sem sójuk, sem kenyerük nem volt. Alig várták már, hogy elérjék az Ubangit, melynek legelsõ telepén ugyancsak kárpótolni fogják magukat a sok nélkülözésért!
Délután John Cort éppen a sátorba akart menni, hogy ledüljön egy kicsit, mikor Max oda szólt neki:
- Nézzen csak oda... kissé folyam mentén, a bal partra...
- Ah! - kiáltott föl az amerikai meglepetve.
- Remek bivaly! - mondta sóvárogva.
- Ha puskavégre kaphatom, - szólt Max Huber - akkor pár napig nem lesz gondunk az eleségre.
Khamis rögtön a part felé kormányozta a tutajt, mely rézsút, nesztelenül siklott a víz tükrén.
Mikor már csak harmincz méternyire lehettek tõle, John Cort halkan azt mondta:
- Elõször ön lõjön, Max... Ha szükséges lesz, majd én is ráduplázok...
A bivaly meg sem mozdult. Nyakát elõre nyújtva mohón ivott és sejteni sem látszott a veszedelmet, mely fenyegette. E perczben fölemelte széles, otromba fejét és inkább kíváncsian, mint meghökkenve bámult a tutajra...
Max Huber letérdelt. Mivel nem lõhette szíven az állatot, a fejére czélzott...
A lövés eldördült... Az állat magasan fölcsapott a farkával és fájdalmasan elbõdült, annak jeléül, hogy a golyó halálra sebezte.
- Ez a mienk! - ujjongott a franczia talpra ugorva.
S valóban John Cortnak nem kellett rádupláznia: a bivaly egyet fordult maga körül, s aztán fél testével belefordult a vízbe, melyet csurgó vére vörösre festett.
Khamis elégedetten kötött ki mellette, hogy megnyúzza és földarabolja. Igazán remek állat volt: onja, a hogy a bennszülöttek hívják, abból a magánosan élõ fajtából, a mely jóval nagyobb, mint az európai bivalyok és az amerikai bölények.
A foreloper az állat legkitûnõbb húsából vágott ki vagy húsz kilogrammnyit; ennél többet fölösleges volt földarabolnia, mert úgyis megromlott volna a hõségben.
Ezalatt a sátorban különös dolog történt. Llanga még mindig ott ápolta a kis beteget, a mely még egyre aludt. A puska dörrenésére azonban az alvó állat idegesen összerázódott, s bár a szeme nem nyílt ki, ismét megszólalt, s ugyanazt a szót mondta halkan, panaszosan, a melyet Llanga már hallott:
Ezúttal Llanga már nem tévedhetett. Fényes nappal, ébren hallotta ezt a szót, mely a Kongó-melléki bennszülöttek nyelvén annyi, mint: anya.
Oda térdelt a kis teremtés mellé, mely még egyre lázas volt és pár csöpp vizet akart a szájába önteni, de nem sikerült. Megnedvesítette hát kezét, s azzal hûsítette a kis beteg égõ homlokát és e közben ismét, újra hallotta az elõbbeni szót:
A kis teremtés némileg magához tért, mert kezével keresni látszott a Llangáét, mely enyhén hûsítette a homlokát... S mikor megtalálta, gyöngéden megszorította...
Llangának majd kicsordultak a könnyei örömében és boldogságában... Íme a kis beteg szereti õt, hálás az ápolásért!... És Max úr még azt mondja, hogy majom!...
Még nagyobb gonddal, szeretettel ápolta hát s megnedvesítvén zsebkendõjét, oda tartotta a kis beteg ajkaihoz, melyek a belsõ forróságtól egészen kicserepesedtek... Aztán megvárta, míg ismét elaludt, s akkor nesztelenül kiment a sátorból, azzal a szándékkal, hogy most már mindent megmond barátainak.
- Nos, - kérdezte tõle Max Huber mosolyogva - hogy van a majmod?
Llanga habozva nézett rá, majd határozottan így szólt:
- Nem majom?... - ismételte John Cort, a ki szintén ott volt.
- Ugyan Llanga, ne légy hát ily makacs! - mondta a franczia. - Talán csak nem verted a fejedbe, hogy éppen olyan fiú, mint te vagy?
- Fiú... ne olyan, mint én... de azért fiú...
- Mondd csak, Llanga - szólt most az amerikai komolyabban mint barátja - miért hiszed, hogy fiú?...
- Azért, mert beszélt... az éjjel...
- Beszélt?
- S ugyan mit mondott ez a négylábú csoda? - kötekedett Max Huber.
- Micsoda?... - kiáltott föl John Cort álmélkodva. - Ugyanazt a szót, a mit én is hallottam?
- Úgy van... «Ngora!»... bólintott Llanga komolyan.
Itt csak két föltevés volt lehetséges: vagy csalódott Llanga is, mint John Cort, vagy pedig félrebeszélt.
- Gyõzõdjünk meg a dologról, - mondta John Cort - mert ha ez igaz, akkor igazán rendkívüli eset.
Mindketten bementek a sátorba és figyelmesen szemügyre vették a kis alvót.
Az elsõ látásra azt lehetett volna mondani, hogy a kis beteg igazán majom. De John Cort mindjárt észrevette, hogy az állat nem négykezû, hanem kétkezû, mert a lábai járásra valók voltak: - míg ellenben a többi majmok mind négykezûek, s a lábaik is kapaszkodásra, fogásra valók. E különös teremtés lábain a hüvelykujjak nem voltak szembeállíthatók a többi ujjakkal, tehát nem is foghatott velük. Ezért volt kétkezû: már pedig Blumenbach általánosan elfogadott osztályozása szerint a kétkezû állatok rendjének csak egyetlen képviselõje van - az ember.
John Cort figyelmeztette barátját erre a fölfedezésre.
- Különös!... nagyon különös! - felelte Max Huber.
A kis állat nem volt magasabb hetvenöt czentiméternél, de nem is látszott többnek öt-hat évesnél. A teste szõrtelen volt, csak gyér, selymes, vöröses pihe borította; de a homloka, arcza és nyaka egészen csupasz volt. A füle olyan volt, mint az emberé, holott a majom fülei egészen másformák, mivel nincsenek czimpái. A karjai nem voltak aránytalanul hosszúak, mint a majoméi, s nem volt farka sem, a mely a négykezûek különös ismertetõjele. A feje gömbölyû, az orra lapos, a homloka kevéssé domború volt, s a haja, ha ugyan annak lehetett nevezni, hasonlított az afrikai bennszülöttek gyapjas, göndör hajához. Szóval ez a faj sokkal inkább hasonlított külsõleg, s valószínûleg belsõleg is, az emberhez, mint a majomhoz.
Max Huber és John Cort alig tudtak hová lenni csodálkozásukban: - íme! egy egészen ismeretlen élõlény feküdt elõttük, a melyrõl egyetlen egy természetbúvár sem tudott, s a mely valószínûleg összekötõ kapocs volt az ember és az állat között! S ráadásul Llanga még azt állítja, hogy beszél is! A két jó barát figyelmesen nézte a kis alvót és izgatottan leste-várta, hogy nem szólal-e meg. Llanga még egyre hûsítgette az ajkát, homlokát, s úgy látszott, hogy a betegnek jól esik, mert a láza csökkent.
Egyszerre csak az ajkai mozogni kezdtek, s ez a suttogó hang lebbent el róluk:
- Szavamra, ez már hihetetlen! - kiáltott föl Max Huber.
S valóban hihetetlen is volt, hogy ez a különös teremtés, félmajom és félember, beszélni tudjon!... Mert, ámbár mindeddig csak ezt az egyetlen szót ejtette ki, nem volt-e valószínû, hogy tud többet is... szóval, hogy eszmél, gondolkodik, következtet és beszél?...
Ezalatt John Cort lehajolt hozzá, s fölemelte a fejét, hogy jobban az arczába nézhessen. Nagy meglepetésére vékony szalagocskát, vagy zsineget pillantott meg a nyakán, s a mint megfogta, hogy kioldozza, vagy levágja, álmélkodva kiáltott föl:
- Érem?... - ismételte Max Huber.
John Cort leoldozta a keskeny selyemszalagot.
Úgy van! érem volt rajta, akkora nikkel-érem, mint az egykoronás, s az egyik felén egy arczkép, a másikon egy név.
A név és a kép a Johansen doktoré volt!...
- A doktor! - kiáltott föl Max Huber, a ki jól ismerte ezt a nikkel-érmet, melyet a doktor akkor veretett, mikor fölfedezõ útjára indult a majmok közé.
- Hogy került a német professzor érme ennek a majomnak a nyakába? - álmélkodott John Cort.
- Ez valóban csodálatos! - mondta Max Huber - ha csak ezek a félmajmok, félemberek ki nem rabolták a doktort...
- Khamis! - kiáltott ki John Cort a kunyhóból.
Be akarta hívni a forelopert, hogy elmondja neki a különös esetet, de ugyanekkor Khamis is õket hívta, még pedig aggódó, szorongó hangon:
A két jó barát rögtön kiszaladt.
- Hallgassanak csak!... - mondta a foreloper.
Ötszáz méternyire elõttük a folyam hirtelen jobbra kanyarodott, s eltûnt a sûrû fák között. Errõl a helyrõl állandó, tompa zúgás hallatszott, mely azon mértékben erõsödött, a mint a tutaj közeledett.
- Ez gyanús zúgás - mondta John Cort.
- Vajjon mi lehet ott? - kérdezte Max Huber.
- Talán zuhatag... vagy vízesés - mondta a foreloper. - A szél onnan fúj, s a levegõ tele van párával.
Ha csakugyan vízesés volt, akkor a tutajjal nem mehettek át rajta. Egyelõre meg kellett kerülniök a kanyarulatot, mert innen nem láthatták, mi van rajta túl. A tutaj meglehetõs gyorsan haladt és John Cort meg Max Huber nem akartak addig visszamenni a sátorba, míg meg nem tudják, mi van a parthajlás mögött.
Mihelyt megkerülték, mindjárt látták, hogy a foreloper helyesen gyanított. Vagy kétszáz méternyire nagy sziklatömbök szelték át keresztben a folyó medrét, a melynek csak a közepén volt szabad folyása. Ezen a helyen szédületesen sebes lett a sodra, míg két oldalt, a sziklák közt, zuhogva tört utat a földuzzadt víztömeg. Ha nem bírják idejében partra hajtani a tutajt, vagy a sziklákon zúzódik össze, vagy elkapja a sebes forgatag és fölfordítja.
Mindannyian megõrizték hidegvérüket. De különben nem is volt veszteni való idejük.
- Ki, a partra!... Ki, a partra! - kiáltotta Khamis.
Este félhét lehetett, s ebben a ködös, sötétedõ idõben már alig látták a partot.
Khamis teljes erejével neki feküdt a kormányrúdnak, de nem bírta elég gyorsan megfordítani a tutajt a sebes áradatban. John Cort és Max Huber oda ugrottak hozzá, hogy segítsenek neki. Ekkor sikerült is megfordítaniok a tutajt, de a kormánylapát a nagy erõfeszítésben ketté törött!
A folyam sodra egyszeriben elkapta a tutajt, mely forogni kezdett és szédületes sebességgel rohant a vízesés felé...
- Ugorjunk ki a sziklákra, mielõtt az örvény lerántana! - tanácsolta Khamis.
- Mást úgy sem tehetünk! - felelte John Cort.
E pillanatban jött ki Llanga a sátorból... A mint a vízre nézett, rögtön látta a veszedelmet... De nem magára gondolt, hanem kis barátjára... Vissza szaladt a sátorba, kihozta, az ölébe fektette, s letérdelt vele a tutaj hátulján...
Ekkor a víz sodra roppant erõvel neki csapta a tutajt az egyik szélsõ sziklának... Khamis kidobta rá a töltéses ládikót s a fegyvereket... Aztán ki akart ugrani... de a tutaj hirtelen egyet fordult, s valamennyiüket lerántotta magával a tomboló örvénybe...