XII. FEJEZET.
A fák alatt.

Másnap három, látszólag élettelen férfi hevert a legsûrûbb rengetegben, s közelükben hamvadó tûzrakás pislogott.

A fák oly sûrûen és tömegesen álltak egymás mellett, hogy pár lépésnyire is alig lehetett tõlük látni. A kúszó növények indái s a töretlen bokrok úgy eltömték, benõtték a fák közeit, hogy valóságos bástyaként fogták körül azt a kis szabad tért, a hol a három alak hevert. A roppant faóriások lombsátora körülbelül ötven lábnyira kezdõdött fölöttük, de oly tömött és sûrû volt, hogy egyetlen fénysugár sem törhetett át rajta. A földalatti börtön nem lehetett volna sötétebb, falai nem lehettek volna szilárdabbak, mint az a sövény, mely mindenfelõl kerítette ezt a kis tisztást. A három férfi jó ismerõsünk: az egyik a foreloper, a másik kettõ pedig Max Huber és John Cort.

De hogy kerültek ide?... Õk maguk sem tudták. Csak arra emlékeztek, hogy a tutaj lerántotta õket a vízesés örvényébe... Hogy mi történt azután, egyikük sem tudta.

Ki mentette meg életüket?... Ki hozta õket ide, az erdõnek eme sûrû börtönébe, mielõtt eszméletük visszatért?...

Fájdalom, nem mindnyájan menekültek meg! A kis Llanga nem volt itt velük, s vele együtt elveszett az a beteg teremtés is, a kinek életét csak az elõtte való napon mentette meg...

A három férfinak minden fegyvere a késük volt, meg az a szekercze, melyet a foreloper az övében hordott. Puskáik, töltéseik s minden egyéb holmijuk oda voltak... Oda volt a tutaj is... de mit használ, ha meg is lett volna?... Hisz azt sem tudhatták, merre van a folyó!

S mibõl, hogyan fognak megélni?... Ha nem vadászhatnak, be kell érniök a vad gyümölcsökkel, rá kell fanyalodniok a fagyökerekre... S nem annyi-e ez, mint a lassú éhhalál?...

A három férfi közül John Cort ébredt föl legelsõnek. Miután szeme megszokta a mély sötétséget, megpillantatta Max Hubert és a forelopert. Tántorogva fölkelt, néhány száraz ágat vetett a pislogó parázsra, s a tûz nemsokára vígan lobogott.

- Elõször is innen kellene kijutnunk, - dörmögött John Cort magában: - de hogyan?...

A tûz pattogása fölébresztette Max Hubert és a forelopert is. Majdnem egyszerre ébredtek föl, s mihelyt kidörzsölték szemükbõl az álmot, azonnal tanácskozni kezdtek.

- Hol vagyunk? - kérdezte Max Huber.

- A hova hoztak bennünket - felelte John Cort. - Mert én semmire sem emlékszem.

- De mikor hoztak ide? - tûnõdött Max Huber. - Tegnap?... tegnapelõtt?... vagy ma?... Mikor tört össze a tutajunk?... Khamis, tud-e hozzávetni?...

A foreloper szótlanul rázta a fejét. Sem azt nem sejtette, mennyi idõ telhetett el a tutaj fölfordulása óta, sem azt, hogy ki és hogyan mentette meg õket.

- Hát Llanga? - kérdezte John Cort. - A fiú bizonyára elveszett, mert nincsen itt velünk!... Azok, a kik minket megmentettek, õt már nem menthették meg!...

- Szegény fiú! - sóhajtott Max Huber. - Pedig mennyire szerettük!... Hát azért mentettük meg a dinkák kezeibõl, hogy... Szegény fiú!...

A két jó barát valóban úgy szerette Llangát, hogy bármikor koczkáztatta volna érte az életét. De most nem menthették meg... hisz õk is bizonyára elvesztek volna, ha valami rejtélyes hatalom meg nem menti õket.

De ki, vagy mi volt ez a rejtélyes hatalom?...

Most John Cort szólalt meg:

- Én semmire sem emlékszem, hogy mi történt a katasztrófa után... Úgy rémlik, láttam, hogy Khamis kidobálta a sziklára puskáinkat és egyéb holminkat...

- Ez igaz - felelte Khamis - és pedig szerencsésen, mert semmink sem esett a vízbe... De aztán...

- Aztán, - folytatta Max Huber - mikor lezuhantunk az örvénybe, úgy rémlett... igen úgy rémlett, mintha embereket láttam volna...

- Valóban... nekem is úgy rémlett! - kiáltott föl John Cort élénken. - Bennszülöttek voltak... hevesen kiabáltak, integettek és a vízbe rohantak...

- Önök bennszülötteket láttak? - kérdezte a foreloper nagyon meglepetve.

- Körülbelül egy tuczatot - mondta Max Huber. - S alighanem õk húztak ki bennünket a vízbõl is.

- Aztán - folytatta John Cort - eszméletlen állapotunkban ide hoztak... tüzet raktak... sõt, a mint látom, még az eleségünket is ide tették!...

S valóban, a tûz mellett ott volt az a jókora darab nyers hús, a mi a tegnap lõtt bivalyból még megmaradt.

- S mikor mindezt megcselekedték, - mondta Max Huber - nyomtalanul eltûntek... Úgy látszik, nem nagyon számítottak a hálánkra!...

- De hátha itt vannak közelünkben? - tûnõdött John Cort. - Miért hoztak volna ide, ha megint csak a sorsunkra akartak bízni bennünket?... Nem mindegy lett volna nekik, akár ott halunk meg a vízben, akár itt?...

- Itt! - kiáltott föl Max Huber türelmetlenül. - De hol vagyunk hát?... és micsoda hely ez?... Szinte hihetetlen, hogy ily sûrû, sötét börtön is van ebben a rengetegben!...

- Az igaz, hogy sötét... de hátha csak azért ily sötét, mert éjszaka van? - kérdezte John Cort.

De nem volt éjszaka. Bármily sûrû volt is a lombsátor, a fák sudara, mintegy százötven lábnyi magasságban, néha-néha megingott - talán a széltõl, - s ilyenkor egy-egy pillanatra némi világosság szûrõdött át a támadt kis résen.

Mialatt a két jó barát beszélgetett, Khamis fölkelt, s bár oda figyelt, szemügyre vette, körüljárta a szûk tisztást, a hová be voltak zárva. Mert a hely valósággal börtönhöz hasonlított: a liánok és tüskés bokrok oly vastag, sûrû és tömött gyûrûként zárták körül a kis tisztást, hogy útnak, törésnek nyoma sem látszott a természetes falon.

Most a foreloper ismét visszament a két európaihoz és ezt kérdezte:

- Max úr, bizonyos ön abban, hogy bennszülötteket látott a parton?

- Egészen bizonyos, Khamis... Abban a pillanatban láttam õket, mikor a tutaj a sziklákhoz csapódott...

- És melyik parton?...

- A bal parton.

- Jól mondta: a bal parton?

- Úgy van: a bal parton... Erre határozottan emlékszem.

- Én is! - bizonyította John Cort.

- E szerint hát - folytatta a foreloper - mi most keletre lennénk a folyótól?...

- Mindenesetre, - tette hozzá John Cort - csak az a kérdés, hogy mennyire vagyunk tõle?

- Nagyon messze nem lehetünk - felelte Max Huber. - A megmentõink nem vihettek bennünket nagyon messzire... Sokat mondok, ha pár kilométert mondok...

- Magam is azt hiszem, - mondta Khamis - hogy a folyó nem lehet messzire... Ezért azon kell lennünk, hogy minél elõbb visszamenjünk a folyóhoz, új tutajt ácsoljunk össze, s tovább folytassuk utunkat a folyamon lefelé... persze a vízesésen alul...

- De hogyan élünk meg addig?... S hogyan élünk meg aztán is, míg eljutunk az Ubangi folyóig? - kérdezte Max Huber. - Most már nincs fegyverünk és nem is vadászhatunk!...

- S hol, merre keressük a Johansen-folyót? - kérdezte John Cort. - Megengedem, hogy most a bal partján vagyunk: de ha nem tudunk tájékozódni, merre menjünk?... Ki mutatja meg a helyes irányt?...

- S még ha tudnánk is, merre: ugyan hol juthatnánk ki ebbõl a börtönbõl? - folytatta Max Huber.

- Itt ni! - szólt a foreloper.

S oda mutatott a sûrû bokrok egyik pontjára, a hol a kúszó növények indái szét voltak tépve, s mögöttük keskeny csapás látszott. Valószínû volt, hogy rejtélyes megmentõik ezen az úton hozták õket ide. Hová vezetett ez a csapás?... A folyóhoz? Majdnem bizonyos volt, hogy oda... De hátha eltévednek rajta?... Mi lesz akkor?... Két nap alatt elfogy ez a kis hús, s akkor már nem lesz mit enniök.

- Az az egy kétségtelen, - jegyezte meg John Cort - hogy ha itt maradunk, elpusztulunk... Ne vesztegeljünk tehát, hanem elõször is igyekezzünk szabadabb levegõre jutni...

- Elõbb azonban harapjunk valamit - mondta Max Huber.

Mindjárt megkezdték a takarékoskodást: körülbelül egy kilogramm húst osztottak el három felé, s be kellett érniök ezzel a csekély, szûk ebéddel is!...

- Tulajdonképpen azt sem tudjuk, hogy ebéd-e, vagy vacsora - mondta Max Huber.

- Mindegy, akármi, - felelte John Cort - a fõ az, hogy mindhárman éhesek vagyunk.

- Csak legalább vizünk is volna! - sóhajtott a franczia.

Mindhárman elhallgattak és némán, csöndben ettek. Ez a sötétség nyomasztó volt: a talaj nedvességétõl sûrû, párás levegõ is nehéz, fullasztó volt, s a hely borzalmasságát még növelte, hogy sehol egy madár sem látszott és egyetlen hang sem zavarta a temetõi, síri csöndet. Csak néha mozdult meg a haraszt s a halk sziszegés jelezte, hogy valami kígyó siklik arra.

Alig ették meg az utolsó falatot, mindjárt föl is keltek. A foreloper kendõjébe csavarta a megmaradt bivalyhúst és egyenesen a fölfedezett csapás felé tartott.

Max Huber még megállt és több ízben torka szakadtából fölkiáltott:

- Llanga!... Llanga!... Llanga!...

De hiába!... Senki sem felelt a hangos kiáltásra, mely tompán halt el a sûrû lombsátor alatt.

- Menjünk, - sürgette Khamis a társait.

S õ maga elõre sietett.

De alig lépett rá az ösvényre és máris hirtelen meghökkenve ugrott vissza.

- Fáklyát látok! - kiáltotta.

Max Huber és John Cort egyszerre ott termettek.

- A bennszülöttek? - kérdezte a franczia.

- Várjunk! - felelte az amerikai.

A fáklyafény - mert kétségkívül az volt - pár száz lépésnyire lobogott... De merre tartott?... Feléjük jött-e vagy tõlük távozott?... Segítséget hoz-e vagy veszedelmet?...

Nem tudtak rá felelni s ezért egyelõre nem is mertek mozdulni a helyükrõl.

Két-három percz telt el.

A fáklyafény nem mozdult: mindig egy helyben maradt.

- Talán lidércztûz? - kérdezte a franczia.

- Nem lehet, Max, - felelte az amerikai, - mert akkor tánczolna, mozogna: ez pedig mozdulatlanul áll és lobog.

- Most mit tegyünk? - kérdezte ismét Max Huber.

- Menjünk oda - felelte John Cort. - Ha a fáklya nem közeledik hozzánk, menjünk hozzá mi magunk.

- Úgy van, menjünk! - mondta a foreloper elszántan.

És elindult az ösvényen, egyenesen a fáklya felé.

Alig tett azonban néhány lépést, a fény is megindult és távozott tõlük... A fáklyavivõ tehát meglátta õket s talán csak arra várt, hogy elinduljanak?... És most az utat akarja mutatni nekik a fáklyával?... De hová vezeti a három boldogtalan utast?... Hová?...

Nem volt idejük ezen tûnõdni. A fáklyafény gyorsan ment elõttük s nekik sietniök kellett, hogy el ne maradjanak tõle.

Az út kényelmes, jól letaposott gyalogösvény volt; látszott rajta, hogy emberek vagy állatok gyakran járják, mert sehol semmi akadály, keresztbe nõtt ág vagy növény-inda nem gátolta a járást.

De hová mennek rajta?...

Ezt nem tudták, csak követték a fáklyát s körülbelül három óra hosszáig mentek már utána, mikor kissé elfáradtak és megálltak pihenni.

A fáklyavivõ szintén megállt, ugyanebben a pillanatban.

- Az bizonyos, hogy ez a vezetõ nagyon elõzékeny, - mondta Max Huber. - Csak legalább megmondaná, hogy hová vezet...

- Bánom is én, akárhová! - felelte John Cort. - Csak ebbõl a rengetegbõl, sötét útvesztõbõl vezessen ki.

- Még pedig minél elõbb! - tette hozzá a franczia sóhajtva.

- Nos, édes Max: elég rendkívüli ez a kaland? - kérdezte az amerikai szomorú tréfával.

- Valóban az!...

- Csak legalább jó vége legyen! - tette hozzá John Cort aggodalmasan.

Mikor a rövid pihenõ után ismét fölkerekedtek, megindult a fáklyavivõ is. Ha siettek, hogy utolérjék, õ is meggyorsította lépteit, úgy, hogy a pár száz lépésnyi távolság mindig megmaradt köztük.

Számításuk szerint esti hat óra lehetett már s mindnyájan nagyon fáradtak voltak. De Khamis nem akart pihenni; azt mondta, kövessék a fáklyafényt, a meddig csak vezeti õket: eddig már körülbelül öt-hat mértföldnyi utat tettek meg s valószínûleg nemsokára kiérnek ebbõl a sûrû rengetegbõl...

Ebben a pillanatban a fáklyafény hirtelen kialudt s a három utas megdöbbenve állt meg a koromsötétben.

- Már nem mehetünk tovább, - szólt John Cort. - Úgy látszik, ez volt a jel, hogy megálljunk...

- Nem annyira jel, mint inkább parancs, - jegyezte meg Khamis.

- Engedelmeskedjünk tehát a parancsnak, - mondta Max Huber - s töltsük itt az éjszakát.

- De eljön-e értünk ez a fáklyavivõ holnap is? - kérdezte John Cort kételkedve.

Erre a fontos kérdésre senki sem tudott felelni.

Mind a hárman lefeküdtek egy fa tövébe és megették a kis darabka bivaly-sültet, mely mindegyiküknek jutott. Szerencsére találtak egy kis víz-erecskét a fák alatt, a melybõl ihattak.

- Ki tudja, - szólt John Cort - nem azért állt-e meg vezetõnk éppen itt, hogy legyen mit innunk?...

- Mindenesetre nagy figyelem, ha csakugyan azért tette, - felelte Max Huber s egy száraz banán-levéllel nagyokat merített a friss vízbõl.

Bármily aggasztó volt is a sorsuk, a fáradtság mégis csakhamar elnyomta õket s mind a hárman mélyen elaludtak.

Max Huber és John Cort csaknem egész éjjel a szegény Llangáról álmodtak... Mi is lett belõle?... Belefúlt-e a vízbe vagy õ is megmenekült?... S ha megmenekült, ugyan hová lett?... Miért nem jött õ is velük?...

Mikor fölébredtek, valami szürke derengés mutatta, hogy a nap már fönn jár az égen. Khamis a fény irányából azt következtette, hogy keletnek haladtak... Tehát rossz irányban, mert távolodtak a folyótól... De mindegy! most már nem fordulhattak vissza.

- Hát a fáklya? - kérdezte John Cort.

- Amott van, ni! - kiáltott föl Khamis meglepetve.

- Szavamra, - mondta Max Huber - ez olyan, mint a három napkeleti király csillaga a Bibliában!... Csak azt szeretném tudni, mikor érünk már Betlehembe?...

Mai útjuk is olyan volt, mint a tegnapi. A keskeny ösvényt mindkét felõl sûrû, járhatatlan bokrok szegélyezték, melyeket kúszó-növények indái keresztül-kasul átfontak. Itt-ott más ösvények szelték keresztben azt, a melyiken jártak, úgy, hogy vezetõjük nélkül okvetlenül eltévedtek volna a sötét rengetegben.

Sehol egyetlen emlõst vagy madarat sem láttak s ez nagyon aggasztotta õket. A bivaly-hús már csaknem teljesen elfogyott: alig maradt belõle annyi, a mennyi még egyszerre elég: s akkor mit fognak csinálni?... Hátha még holnap sem érnek oda, a hova ez a rejtélyes fáklyafény vezetni akarja õket?...

Estefelé, mint tegnap is, a fáklya ismét kialudt s a három utas megint a sötétben maradt. Az éjszaka azonban ma is nyugodtan telt el, csakhogy... Csakhogy mikor John Cort fölébredt, izgatottan rázta föl társait:

- Ma éjjel járt itt valaki! - kiáltotta.

Valóban járt ott valaki. Pár lépésnyire tõlük félig hamvadó tûz égett s valamivel odább, egy kis csermely partján jókora darab nyers antilophús lógott egy faágon.

Max Huber ezúttal föl sem kiáltott meglepetésében. Õ is, meg társai is kezdték természetesnek találni, hogy ebben a rejtélyes rengetegben a tündérek gondoskodnak róluk. Az ismeretlen fáklyavivõ elvezeti õket rendeltetésük helyére s addig, a míg odaérnek, gondoskodik róluk...

Khamis hamarosan földarabolta és megsütötte a húst, melynek egy harmadát ott menten megették, a többit pedig gondosan eltették; így hát még délre és estére is volt mit enniök.

E pillanatban a fáklya ismét kigyúlt s jelt adott az indulásra.

E napon is öt-hat mértföldnyit mehettek, úgy hogy a foreloper hozzávetése szerint, körülbelül hatvan kilométernyire lehettek a Johansen-folyótól.

Útjuk ugyanolyan volt, mint az elõzõ két napon, csakhogy az erdõ kezdett világosodni. A lombsátor itt-ott meggyérült s a verõfény jobban átszûrõdhetett rajta. Mind a mellett a félhomály még sokkal bizonytalanabb, szürkébb volt, hogysem jól láthatták volna az elõttük járó fáklyavivõ alakját.

Estére kelve, mikor a fáklya kialudt, ismét megálltak és fáradtan heveredtek le egy kis csermely partján. Jóízûen megették az antilop-pecsenyét, nagyot ittak rá s aztán mélyen elaludtak. És Max Hubernek - alighanem csak álmában - úgy rémlett, hogy valahol a feje fölött, a fákon, a Bûvös vadász keringõjét muzsikálják.