XIII. FEJEZET.
A város a levegõben.

Mikor ismét fölébredtek, meglepetve tapasztalták, hogy az erdõnek ebben a részében még sokkal sötétebb van, mint a honnan jöttek... Nappal volt-e, vagy éjszaka?... Nem bírták eldönteni. Mivel azonban a vezetõ fáklyafény még nem lobogott, várniok kellett.

John Cort azonban, körülnézvén, ezt a megjegyzést tette:

- Ma reggel nincsen sem tûzünk, sem eleségünk...

- És ez annál nagyobb baj, - tette hozzá Max Huber - mert tegnap este mindent megettünk.

- Lehet azonban, - mondta a foreloper - hogy ez annak a jele, hogy már megérkeztünk...

- Megérkeztünk? - kérdezte John Cort - hová?...

- Oda, a hová vezetni akartak bennünket, kedves John.

Ez a felelet ugyan nem felelt meg az amerikai kérdésére, de a franczia nem tudott okosabban felelni.

Azonban, ha az erdõ sötétebb volt is ezen a helyen, korántsem volt oly csendes, mint eddig. Valami folyton tartó, egyhangú morajlást, tompa zümmögést lehetett hallani, mely fölülrõl jött, a fák ágairól.

Khamis, Max Huber és John Cort több ízben föltekintettek, de csak homályosan látták, hogy valami száz lábnyira a föld színétõl, egybefüggõ, szilárd mennyezet borul föléjük, mit a faóriások ágainak sûrû egybefonódása és a búja kúszó-növények tömött indái, lombozata alkottak.

A roppant fák húsz-harmincz lábnyira álltak egymástól és vastag törzseik olyanok voltak, mint a hatalmas oszlopok, melyek óriási magas építményt tartanak; egybe fonódó, sûrû ágaik valószínûleg több ezer négyszögméternyi területen szilárd, egybefüggõ boltozatként borultak az erdõ fölé.

Körülbelül egy óra telhetett el szorongó várakozásban. Khamis folyton ide-oda jártatta a szemét, hogy nem láthatná-e meg a fölvillanó fáklyafényt, de a sötétben sehol sem látszott a bíztató láng: a vezetõ nem mutatkozott.

... Most mit tegyenek?... Tovább menjenek-e?... Tovább! ezt könnyû volt mondani: de merre?... Vagy itt maradjanak és várjanak?... De mit, mire várjanak?... Az eleségük elfogyott s õk máris éhesek voltak...

- Én a’ mondó vagyok, - szólt John Cort - hogy nem maradhatunk itt, hacsak nem akarunk étlen-szomjan elpusztulni. S ha már menni kell, induljunk minél elõbb. Azonnal...

- Igen ám, de merre? - kérdezte Max Huber.

Ez volt a bökkenõ: merre?...

- Mindegy, akármerre! - kiáltott föl John Cort türelmetlenül. - A fák itt ritkábbak s az erdõ mindenfelé járható... Legalább nézzünk körül!...

- Elõre! - mondta Khamis határozottan.

Körülbelül fél kilométernyi területet jártak be eredménytelenül. A talaj meglehetõsen egyenletes volt és sûrû bokrok, kúszó növények sehol sem gátolták a járást. Apró, csenevész fû takarta a földet: vörösbarna, fakó fû, a mely oly gyér és fonnyadt volt, mintha soha egy csöpp esõt sem látott volna. Hogy a napsugár egyáltalában nem érhette, arról meggyõzõdhettek, ha föltekintettek: a sûrû mennyezet még talán a levegõt sem bocsátotta át!

Ellenben azt a zúgó zümmögést, mely az erdõ csöndjét megtörte, mindenütt hallották, a merre mentek. De ez a különös, tompa zaj fölülrõl jött, a fák koronájáról...

Hát alant, a fák között, egyáltalában nem lakott élõ lény?... ki tudta volna megmondani?... Mind a mellett Khamisnak úgy rémlett néhányszor, hogy sötét alakokat lát elsuhanni a fák között... Káprázat volt ez?... Maga sem tudta.

Félórai eredménytelen bolygás után a három utas csüggedten telepedett le egy óriási bahinia-fa tövében. A szemük egy kissé már megszokta a sötétséget, úgy hogy húsz-harmincz lépésnyire elég jól láttak.

Egy darabig némán üldögéltek ott, majd egyszerre a foreloper suttogva megszólalt:

- Valami mozog amott...

- Ember, vagy állat? - kérdezte John Cort arra tekintve.

- Legföljebb csak gyerek lehet, - felelte Khamis - mert alacsony termetû...

- Bizonyosan majom! - mondta Max Huber.

S mozdulatlanul, némán maradtak a helyükön, hogy el ne riasszák a kis négykezû állatot. Ha megfoghatnák... Ej, Max Huber is megenné a húsát a végsõ szükségben, bármint undorodott is tõle!... De hát a tûz?... hogy süthetnék meg tûz nélkül?...

A kis alak egyenesen, félelem nélkül feléjük tartott. Úgy járt, mint az ember: a hátulsó lábain s alig pár lépésnyire állt meg tõlük.

Ekkor John Cort és Max Huber álmélkodva ismertek rá arra a kis beteg teremtésre, a melyet Llanga mentett meg a vízbefúlástól.

- Ez az!... ez az!... - mondogatták egymásnak.

- Persze, hogy ez az! - hagyta helyben a foreloper is.

- De ha õ megmenekült, akkor Llanga sem fúlhatott a vízbe: hisz az ölében tartotta!

- Hátha még sem ez az? - kételkedett a foreloper.

- Már hogyne õ volna! - szólt John Cort. - Különben majd mindjárt meglátjuk.

Ezzel elõvette zsebébõl azt az érmet, melyet a kis beteg nyakáról oldott le s a szalagjánál fogva ide-oda lóbálta a levegõben, mint a hogy ingerkedni szokás a gyerekekkel.

Mihelyt a furcsa teremtés meglátta az érmet, azonnal rárohant... Oh, most már nem volt beteg!... A három vagy négy nap alatt, mióta a tutajról elkerült, nemcsak meggyógyult, hanem az ereje és ügyessége is megjött...

S már-már elkapta John Cort kezébõl az érmet, mikor Khamis hirtelen nyakon csípte...

A kicsike azonban eltátotta a száját s mindnyájuk álmélkodására hangosan fölkiáltott:

- Li-Mai!... Ngala!... Ngala!...

Khamis annyira meghökkent, hogy rögtön elbocsátotta. Sem õ, sem társai nem tudták, hogy mit jelentenek ezek a szavak, de nem is értek rá az értelmükön tûnõdni. Hirtelen tizenöt-húsz, a kicsikéhez hasonló alak bukkant elõ a fák közül, de ezek már mind meglett állatok... vagy emberek?... voltak: mindegyikük legalább is hatodfél láb magas.

A három megdöbbent utas hamarjában nem tudta, hogy majmokkal, vagy emberekkel van-e dolga. Azt azonban mindjárt látták, hogy az ellenszegülés hiábavaló és czéltalan. Az erdõlakók megragadták Khamist, Max Hubert és John Cortot, s elõre lökdösték.

Így mentek fél kilométernyire. Ezen a helyen két óriási fa egész közel állt egymáshoz, úgy hogy lépcsõ-fokokat erõsíthettek közéjük, a melyeken járni lehetett föl és le. Öt-hat erdõlakó elõre ment e lépcsõkön, a többiek pedig kényszerítették foglyaikat, hogy utánuk menjenek, de azért nem bántak velük durván.

A mint feljebb és feljebb mentek, lassankint világosabb lett. A lombsátoron itt-ott áttörtek a napsugarak, s megvilágították a lépcsõfokokat.

Max Huber ugyancsak nem panaszkodhatott: ez a kaland valóban rendkívüli volt.

Mikor fölértek az utolsó lépcsõfokra, Khamis és társai alig hittek a szemeiknek. Téres, sima földet láttak, melyre forrón sütött a nap. Fölötte kimagaslottak a fák zöldellõ sudarai. A síkon, bizonyos rendben, házak sorakoztak egymás mellé: sárga, vert agyagból és lombokból épült házak, melyek utczákat alkottak! Szóval igazi város volt, még pedig oly nagy kiterjedésû város, hogy onnan, a hol voltak, nem láthatták a végét.

Az utczákon sürögtek-forogtak e különös város lakói: mind olyanok, mint azok, a melyek idehozták õket. Test-tartásuk egészen olyan volt, mint az emberé, annak jeléül, hogy egyenesen szoktak járni; a mi egyik legfontosabb különbség az ember és majom között.

Mert a négykezûek családjának legfejlettebb, legtökéletesebb képviselõi, a melyek alkotásukban legjobban hasonlítanak az emberhez, abban mégis különböznek tõle, hogy futás közben mind a négy kezükön nyargalnak, s nem két lábon szaladnak, mint az emberek.

Khamis és társai egyelõre azonban csak észrevették ezt, de arra már nem értek rá, hogy eldöntsék: vajjon emberek, vagy majmok közé kerültek-e. A banda, mely elfogta és kísérte õket, egyre beszélt, hadart valami érthetetlen nyelven, s e közben folyton vitte õket a különös nép között, mely nem is látszott nagyon meglepettnek. Végre egy házhoz értek: ebbe be kellett menniök, s a mint bent voltak, rájuk zárták az ajtót.

Foglyok voltak tehát!

- Nagyon derék! - kiáltott föl Max Huber, mihelyt egyedül voltak. - Csak az lep meg, hogy ezek a majmok, vagy micsodák meg nem bámultak bennünket!... Talán már láttak embert ez elõtt is?...

- Ez most mellékes, - felelte John Cort. - Én csak azt szeretném tudni, hogy szoktak-e enni adni a foglyaiknak?...

- Vagy nem inkább õk maguk szokták-e fölfalni õket? - tette hozzá Max Huber elgondolkozva.

Ez a föltevés nem is volt valószínûtlen, mert Közép-Afrika vad szerecsen törzseinek legtöbbje emberevõ: - miért ne lehetnének szintén emberevõk ezek a fél-majmok is?...

Annyi bizonyos, hogy akár emberevõk, akár nem, inkább emberek voltak, mint majmok. Tudtak tüzet gyújtani, beszélni, egyenesen járni, s valószínûleg meg szokták sütni a húst is, legalább ezt látszott bizonyítani az, hogy az õ számukra is tüzet raktak, hogy legyen hol megsütniök az ajándékba adott nyers húst.

S ekkor eszükbe jutott, hogy hátha azok a fáklyások is ugyanezek a fél-majmok voltak, a kiket a rengeteg szélén láttak azon az emlékezetes éjszakán, a midõn az elefántok majdnem agyontaposták õket?...

- A legkülönösebb az, hogy beszélnek is, - mondta John Cort, hosszasabb szünet után.

- Nos, ha beszélnek, - kiáltott föl Max Huber, - szeretném tudni, hogyan mondják ezt: «Gyerünk ebédelni»: vagy: «Olyan éhes vagyok, mint a farkas!»

- S mi haszna lenne, ha tudná is? - kérdezte John Cort.

- Az, hogy addig kiabálnám, míg meghallanák, s adnának valamit enni.

A három fogoly közt Khamis volt a leglevertebb. Nagyon bántotta, hogy ezek az állatok, - mert annak tartotta az erdõlakókat, - majom létükre annyira hasonlítanak hozzá. Járásuk, tartásuk, fejük alkotása és a hajuk is, egészen olyan volt, mint az afrikai bennszülötteké: s ráadásul még beszéltek is, sütöttek-fõztek, sõt kunyhókban, városban laktak, mint akármelyik Kongó-melléki szerecsen törzs!

A franczia és az amerikai nem annyira levert, mint inkább izgatott és bosszús volt. A mellett, hogy belökték õket ebbe a szûk kunyhóba, a melynek falain keresztül mit sem láthattak abból a mi odakint történik, a jövõ is izgatta és aggasztotta õket. Aztán meg rettenetesen éhesek is voltak: már tizenöt órája elmúlt, a mióta az utolsó, kis darabka antilophúst megették! Volt azonban egy dolog, a mi némi reményt öntött csüggedt szíveikbe; igaz, hogy ez a remény nagyon bizonytalan volt, de mégis elég volt arra, hogy végképp kétségbe ne essenek.

Így okoskodtak magukban:

... Ha az a kis erdõlakó, a kit Llanga az élete koczkáztatásával megmentett és ápolt, ismét megmenekült, akkor meg kellett menekülnie Llangának is... És ha Llanga megtudja, hogy három idegen érkezett a faluba, bizonyára sietni fog rajtuk segíteni...

... Sietni fog rajtuk segíteni?... Ez nagyon kétséges!... Elõször az sem bizonyos, hogy Llanga csakugyan megmenekült-e... S ha megmenekült is, ki tudja, segíthet-e rajtuk?... Kérdés, vajjon Llanga is nem épp oly rab-e, mint õk maguk?...

- Azt hiszem, - mondta John Cort, - hogy ezek az erdõlakók hálásak lesznek Llanga iránt, hogy egyiküket megmentette.

- Hálásak?... - kételkedett Max Huber. - Ön nagyon is rózsás színben látja a dolgot, kedves John!... Azért, hogy ezek a fél-majmok beszélni tudnak, még nem emberek ám!... s ha azok lennének is, még nem bizonyos, hogy hálásak lesznek!... Sõt, éppen akkor félhetnénk tõlük legjobban: hisz tudjuk, hogy az emberek rendszerint hálátlanok... s a világnak ez a hibája már közmondássá is vált!...

- Aztán még az sem bizonyos, hogy Llanga megmenekült, - tette hozzá a foreloper. - Ki látta õt közülünk?... Ki hallott róla valamit?... Ki látta csak a legcsekélyebb jelét is annak, hogy él?...

E pillanatban a két tagbaszakadt börtönõr kívülrõl kinyitotta a kunyhó ajtaját s a küszöbön megjelent... Llanga.

- Llanga!... Llanga!... - kiáltott föl a három fogoly ujjongva.

- Max úr!... John úr!... Khamis!... - felelte a fiú, s össze-vissza ölelte, csókolta barátait.

- Mióta vagy itt? - kérdezte a foreloper.

- Tegnap reggel óta.

- És hogy jöttél ide?...

- Úgy hoztak idáig az erdõn keresztül.

- Ölben hoztak?...

- Ölben... mert nem igen tudtam járni.

- És kicsoda?...

- Azok, a kik megmentettek... A kik önöket is megmentették.

- Ezek a... majmok?

- Oh, nem majmok, nem!... emberek!... Nem majmok!...

S Llanga apróra elbeszélte, hogyan szabadult meg... Mikor a tutaj neki ment a sziklának és fölfordult, õ is, meg Li-Mai is a vízbe estek...

- Li-Mai?... - kiáltott föl Max Huber csodálkozva. - Kicsoda ez a Li-Mai?...

- A barátomnak a neve, - felelte Llanga. - Ha magára mutat, mindig azt mondja: Li-Mai.

- E szerint hát neve is van? - álmélkodott John Cort.

- Ha egyszer beszélni tud, - szólt a foreloper vállat vonva, - miért ne lehetne neve is?

- Ebben igaza van Khamisnak, - hagyta helyben Max Huber.

- Utóbb talán még ennek a... törzsnek... vagy népségnek is van neve? - kérdezte John Cort Llangától.

- Van, hogyne volna!... felelte a fiú. - Ez a Vagdi-törzs... legalább Li-Mai úgy hívja.

Ez a szó ismeretlen a Kongó-vidéki törzsek nyelvében. Soha senki sem hallott a Vagdi-törzsrõl és a foreloper tûnõdve csóválta a fejét, mert õ ismerte Közép-Afrika valamennyi törzsét.

Tehát, a mint Llanga tüzetesen elbeszélte, ez a különös nép ott barangolt a folyó partján, mikor a katasztrófa megtörtént és kimentette a vízbõl a fuldokló utasokat. Õ, Llanga elájult, s mikor eszméletre tért, egy izmos vagdi tartotta az ölében. Ez az erdõlakó Li-Mai apja volt: a kis fiút pedig anyja, a «Ngora» ápolta.

Li-Mai elmondta, hogy Llanga mentette meg õt a vízbefúlástól, s a hálás szülõk ezért úgy bántak vele mint tulajdon gyermekükkel. Elhozták ide a faluba, de nem zárták börtönbe: sõt ellenkezõleg, szabadon járhatott-kelhetett mindenfelé.

Ma reggel aztán Li-Mai ide vezette õt ehhez a kunyhóhoz... Hogy miért, azt nem tudta... De belülrõl hangokat hallott... hallgatózott... megismerte Max és John hangját...

Íme, ez történt vele, mióta a Johansen-folyó vízesésénél elszakadtak egymástól.

- Derék fiú vagy, Llanga! - szólt most Max Huber. - Hanem mi majd meghalunk éhen... s ha talán módodban lenne, hogy...

Llanga rögtön elszaladt, s nem sokára eleséggel megrakodva jött vissza... Hatalmas antilopczombot hozott, sülve, s a pecsenye meg is volt sózva, aztán féltuczat adansonia-gyümölcsöt, a minek majom-kenyér a neve, meg jó csomó érett banánt, s egy csuporban kitûnõ friss vizet, melybe mastix volt keverve, egy kaucsuk-inda tejes nedve.

Most a társalgás félbe maradt, mert a fogaknak egyéb dolguk akadt. John Cort, Max Huber és Khamis a szó szoros értelmében elnyelték az eleséget, a melybõl csak a nagy czombcsont, meg a gyümölcsök héja maradt meg.

Ekkor John Cort ismét kérdezõsködni kezdett Llangától.

- Sokan vannak-e ezek a vagdik?

- Sokan!... nagyon sokan! - felelte Llanga. - Az utczák, házak mind tele vannak velük.

- Vannak annyian, mint Burnu, vagy Baghirnu faluban?...

- Még talán többen is!

- És sohasem mennek le a földre?

- De... lejárnak vadászni, gyümölcsöt szedni... meg vízért is...

- És... beszélnek?

- Beszélnek... de én nem értem... Egyes szavakat azonban mégis értek, mikor Li-Mai beszél.

- Hát az apja, meg az anyja?

- Oh, én hozzám nagyon jók!... Õk adták azt is, a mit hoztam...

- Alig várom, hogy megköszönhessem nekik a szíves traktát, - szólt Max Huber, a ki most már, miután jól lakott, megint jobb kedvû lett.

- Hát ezt a várost a levegõben, hogy hívják?

- Ngala.

- S van valami vezérük?... fõnökük?...

- Van.

- Te már talán láttad is?

- Még nem láttam, de tudom, hogy Mszelo-Tala-Tala a neve.

- Hisz ezt én értem! - kiáltott föl Khamis.

- És mit jelent? - kérdezte Max Huber.

- Azt jelenti, hogy «Tükörszemû Atya», - felelte a foreloper.

S valóban, a Kongó-melléki bennszülöttek ezen a néven hívják azokat, a kik pápaszemet viselnek.