XIV. FEJEZET.
A Vagdi-törzs.

Mszelo-Tala-Tala Õ Felsége, az ismeretlen Vagdi-törzs királya, e levegõben épült város ura, ez a különös nép, mely félig majom és félig ember, - annyira rendkívüli dolog volt, hogy Max Huber csakugyan meg lehetett elégedve. John Cort ugyancsak bosszantotta is vele, de a franczia sem maradt adós a felelettel:

- Úgy van, kedves John, - mondta neki, - ez a rendkívüli kaland nagyon érdekes és én meg is vagyok vele elégedve: de azért eszem ágában sincs, hogy a Vagdi-törzs fõvárosában végezzem be napjaimat!...

- Pedig úgy illenék, kedves Max, - mondta az amerikai, - hogy miután annyira vágyódott a rendkívüliért, most nyugodtan itt maradjon pár esztendeig, s ha alaposan tanulmányozta ezt a különös ember-, vagy majom-fajt, könyvet írjon róla...

- Ehhez azonban, én úgy vélem, két dolog volna szükséges, kedves John.

- És pedig?...

- Elõször, hogy kényünk-kedvünkre járhassunk-kelhessünk a városban és tanulmányozhassuk a vagdikat...

- És másodszor?...

- Hogy alkalom adtán megszökhessünk és tanulmányaink eredményét föltálalhassuk az álmélkodó tudós-világnak...

- Ez pedig nehéz lesz, kedves Max.

- Talán igen, talán nem.

- Azt kellene megtudnunk, - szólt most a foreloper, - hogy ki adhatná vissza a szabadságunkat?

- Ki más, mint a Tükörszemû Atya? - felelte Max Huber. - De vajjon miért hívják így az alattvalói?...

- Még pedig Kongó-nyelven! - tette hozzá John Cort.

- Talán rövidlátó, vagy bandzsal? - folytatta a franczia - és pápaszemet hord?

- Ugyan hol vette volna a pápaszemet? - kérdezte John Cort vállat vonva.

- Már most mindegy, - viszonzá Max Huber. - A fõ az, hogy beszélhessünk Mszelo-Tala-Tala Õ Felségével... Akkor véd- és dacz-szövetséget kötünk vele Francziaország meg Amerika nevében, s ezért bizonyára kitüntet bennünket a Vagdi-rend nagykeresztjével...

A franczia önhitt bátorsága és jó kedve azonban ezúttal nem volt ragadós. Két társa fejcsóválva hallgatta az incselkedõ tréfát, s azon tûnõdött, hogy mi lesz belõlük, ha fogva tartják õket. Librevilleben senkinek sem fog eszébe jutni, hogy az Ubangi rengetegben keresse õket... sõt nem is kutatnak majd utánuk: mert hogyha Urdax expedicziójából egyetlen egy ember sem tér vissza, azt fogják hinni, hogy mind elvesztek; s mivel ez mindennapi eset azon a vidéken, senki sem fog törõdni velük...

E pillanatban ismét kinyílt az ajtó és Li-Mai lépett be a kunyhóba. A kis erdõlakó egyenesen Llangához ment, megölelte, czirógatta, csókolgatta, majd kézen fogta barátját, intett a három fogolynak, hogy menjenek utána, s kivezette õket a nyitott ajtón át az utczára.

Szabadok voltak tehát! s kedvükre vizsgálhatták a Vagdi-népet, mely élénken sürgött-forgott az utczákon, s végezte «napi teendõit.»

A kunyhó, a melyben laktak, három utcza keresztezésének a központjában épült, s köröskörül árnyas fák szegték be: azoknak a faóriásoknak a sudarai, melyeknek törzse az egész várost tartotta. A talaj, félméter magas, keményre sulykolt földréteg, alá volt gerendázva, deszkázva, s ez az alsó építmény a fák keresztbe fonódó ágain nyugodott, de egyúttal erõsen össze volt kötözve a kúszó-növények számtalan indáival is.

Úgy látszott, hogy a vagdik nem igen bámulják meg az idegeneket. Alig hederítve rájuk, beszélgettek, nevetgéltek; a hangjuk rekedt torok-hang volt, a beszédjük gyors hadarás, a mondataik rövidek, szavaik érthetetlenek. A forelopernek azonban úgy tetszett, hogy idõnkint egy-egy ismerõs szót is hall a Kongó-négerek nyelvébõl. Ez nem volt nagyon meglepõ, mert hisz a «Ngora»-szó, melyet legelõször hallottak Li-Maitól, szintén bennszülött szó volt: de annál jobban meglepte az amerikait, hogy ismételten két-három német szót vélt hallani, s köztük a «Vater» szót is, mely annyi, mint: apa.

- Ez bizony könnyen meglehet, édes John, - mondta Max Huber, mikor az amerikai figyelmeztette õt erre: - s én már azon sem csodálkoznám, ha e ficzkók valamelyike barátságosan a vállamra verne, s francziául szólítana meg: - «Hogy vagy, öregem?»

Li-Mai idõnkint eleresztette Llanga kezét, s hol egyik, hol másik pajtásához szaladt, pár szót váltott velük, s aztán ismét visszatért vendégeihez. Látszott rajta, mily büszke, hogy õ vezetheti sétálni az idegeneket. S nem czéltalanul, össze-vissza kóborolt velük, hanem határozott irányban vitte õket, mintha valami nevezetes dolgot akarna mutatni nekik.

Ezek az erdõ-lakók nem voltak meztelenek; valami növényrostból durván szõtt-font szellõs ruhában jártak, a minõt a dahomey-négerek is viselnek. A legnagyobbrészt tiszta, csinos házak tárva-nyitva voltak, s látni lehetett bennük az asszonyokat, a mint szorgalmasan végezték házi dolgaikat. A férfiak is dolgoztak; sokan gyümölcsöket szedtek a fákról, mások lementek a lépcsõn a földre, ismét mások feljöttek rajta, s ezek rendesen valami elejtett vadat is hoztak magukkal.

- Kár, hogy nem tudunk ezeknek a derék erdõ-lakóknak a nyelvén, - mondta Max Huber. - Így sohasem fogjuk megismerni az irodalmukat!... Különben még nem láttam sem az Akadémiájukat, sem a Nemzeti Múzeumot... sõt még az egyetemet, s a leány-gimnáziumot sem.

Ez alatt Khamis többfélét kérdezett a kis vezetõtõl, remélve, hogy Li-Mai talán megérti: - hisz õ is több szót használt a Kongó-nyelvbõl. De Li-Mai csak bámult rá és nem felelt, mert nem is értette meg a foreloper kérdéseit.

Végre, egy órai séta után, odaértek a falu, vagy város szélére, a hol a többinél jóval nagyobb kunyhót, vagyis inkább már házat láttak.

- Ki lakott ebben... Talán ez volt a királyi palota?... vagy a papok háza?... vagy a bálvány-isten temploma?...

John Cort gyanította, hogy ez a díszes, nagy ház csakis a király palotája lehet; megérintette hát Li-Mai vállát, s oda mutatva a házra, azt kérdezte:

- Mszelo-Tala-Tala?...

A fiúcska igenlõleg biczcentett a fejével.

Itt lakott tehát Ngala uralkodója, a Tükörszemû Atya Õ Felsége, a Vagdi-törzs királya.

Max Huber teketória nélkül egyenesen a királyi palota felé indult. Li-Mai, mihelyt észre vette a franczia szándékát, azonnal rémülten belekapaszkodott s minden áron vissza akarta tartani.

Talán nem szabad bemenni Õ Felsége palotájába?...

Mindegy! Max Huber meg akarta próbálni. Félre tolta hát a kis fiút és egyenesen a palota felé sietett... de az ajtóban két fegyveres vagdi fenyegetõen a franczia mellének szegezte fából készült, vashegyû alabárdját.

- Lám, lám! - kiáltott föl Max Huber visszahõkölve - ezek a királyok mindenütt csak egyformák! Még ebben a vadon rengetegben is épp úgy õriztetik magukat testõrökkel, mint Európa legcivilizáltabb fõvárosaiban!...

- S ön még csodálkozik ezen, édes Max? - kérdezte John Cort.

- Nem, nem csodálkozom - viszonzá Max Huber. - De ha nem beszélhetünk személyesen a Tükörszemû Atya õ felségével, írásban adjuk be neki a kérésünket...

- Csak az a baj, - felelte John Cort - hogy ez a nép aligha tud írni és olvasni.

Erre már a franczia sem tudott mit felelni.

- Jobb lenne, - szólt most a foreloper, - ha ennek a kis suhancznak a szüleivel beszélhetnénk...

- Igaz ám! - ütött a homlokára John Cort.

S mindjárt megkérdezte Llangától:

- Megtalálnád-e a barátod szüleinek a házát?

- Bizony aligha, John úr, - felelte Llanga. - Hanem majd odavezet bennünket Li-Mai... Csak menjünk utána...

S odalépve kis pajtásához, balfelé mutatott.

- Ngora?... Ngora?... kérdezte tõle bólintgatva.

Li-Mai kétségtelenül megértette, mert élénken bólintgatott a fejével s õ is ismételte:

- Ngora!... Ngora!...

Ezzel gyorsan megindult s balra kanyarodva pár utczán végig vezette a társaságot, majd néhány percz múlva a város legárnyasabb részébe fordult be.

Li-Mai egy csinos, tiszta kunyhó elõtt állt meg, melynek falai sárga, vert agyagból voltak, a teteje meg banán-levelekbõl készült. A fiúcska a nyitott ajtóra mutatott, mire Llanga odafordult társaihoz:

- Itt laknak, - mondta.

A kunyhóban csak egy szoba volt. Leghátul, a földön, puha ágy volt vetve illatos szénából, melyet, úgy látszik, gyakran kicseréltek. Minden edényük néhány égetett csupor vagy fazék volt, meg egy nagyobb fajta kancsó, tele vízzel, szintén égetett agyagból. Néhány deszkapolczon gyümölcs, ehetõ gyökerek, egy darab sült hús és féltuczat lekoppasztott szárnyas, meg egyéb élelmi szerek voltak s a falba vert erõs tüskéken pár méter durva szövésû vászon lógott.

Két vagdi, egy férfi meg egy nõ, mindjárt fölkelt a földrõl, mihelyt Khamis és társai a kunyhóba léptek.

- Ngora!... Ngora!... Lo-Mai... Lo-Mai! - mondta a kicsike.

S a férfi, mintha azt hinné, hogy az idegenek talán jobban megértik, mutató ujjával a saját mellére bökött és hozzátette:

- Vater!... Vater!...

Ezt a német szót, mely annyi, mint apa, nagyon rosszul ejtette ki, de Max Huber és John Cort mégis megértették, s álmélkodva néztek össze. Hogy került ez a német szó ennek a majomembernek az ajkaira?

Llanga mindjárt oda szaladt a vagdi-anyához, a ki gyöngéden megölelte és megsimogatta.

Ezalatt John Cort jobban szemügyre vette a házaspárt.

Az apa magas termetû, arányos testalkatú, izmos férfi volt; a karjai kissé hosszabbak, mint az emberéi, a tenyerei szélesek és erõsek, a lábszárai kissé görbék, a lábai egész olyanok, mint az emberéi... Középnagyságú feje hasonlított a négerekéhez, gyapjas haja egészen olyan volt, mint a kongó-négereké, az arczszíne világos, mint azoké a törzseké, melyek inkább húsevõk, mint növényevõk; a szemei élénken, értelmesen villogtak.

Az anya szelíd arczú, szinte kedves asszonynak volt mondható; a mint gyöngéden mosolygott, hófehér fogai gyöngysorként ragyogtak. A hajában virágot viselt, a nyakán üveg-gyöngysort, - s a mi legmeglepõbb volt: - az õ nyakában is ott lógott Johansen doktor érme, hû mása annak, a mit Li-Mai is viselt!

Beszélgetni, persze, nem tudtak egymással, de a két erdõlakó nagyon szívesen, vendégszeretettel fogadta látogatóit; az anya elébük rakta mindenét, a mije csak volt és szemmel láthatólag nagyon örült, midõn az idegenek néhány gyümölcsöt jóízûen elfogyasztottak.

Közben a szülõk és a gyermek beszélgettek egymással. John Cort figyelmesen hallgatta ezt a társalgást és különösen két dolgot jegyzett meg: elõször, hogy a vagdi nyelv, épp úgy, mint a polinéziai nyelvek is, meglepõen hasonlít a kis gyermek gagyogásához; és másodszor, hogy ebben a nyelvben néhány kongó-melléki és német szó is elõfordul. Észre vett még egy harmadik dolgot is: azt ugyanis, hogy az asszony korántsem oly beszédes, mint a férfi, - a nyelve tehát aligha tehet tizenkétezer forgást perczenkint, mint a mûveltebb, fehér asszonyoké.

E mellett tagadhatatlan volt, hogy ezek az erdõlakók nem csupán a testi szükségleteik kielégítése czéljából beszéltek, hanem voltak gondolataik, sõt érzelmeik is. A vendégszeretet maga oly fejlettebb erkölcsi érzés, mely homlokegyenest ellenkezik a kapzsiság állati ösztönével; ugyanilyen magasabb rendû érzés a hála is, a mely, kivált a jelen esetben, azért is különös volt, mert Llanga a jót nem a szülõkkel tette, hanem Li-Mai-val s ezt a jót a szülõk már akkor visszafizették, mikor Llangát a vízbefúlástól megmentették; a három idegennek pedig éppenséggel nem tartoztak hálával s Llanga kedvéért mégis a legszívesebben látták õket. Végre: a családi rend épp oly intézmény volt náluk is, mint a legczivilizáltabb népeknél; a szülõk és a gyermek kölcsönösen szerették, dédelgették egymást.

Negyedórai látogatás után Khamis és társai hazafelé indultak. Lo-Mai, az apa és Li-Mai, a fiú elkísérték õket egészen addig a kunyhóig, a melyben laktak. Itt aztán elbúcsúztak tõlük... Lo-Mai még egyszer megölelte Llangát, a férfiaknak pedig - odanyújtotta a kezét... és barátságosan kezet fogott velök.

A két európai összenézett.

- Ha nem sietnék úgy haza, - mondta John Cort - szeretnék itt maradni pár évig, hogy tanulmányozhassam ezt a különös fajt... De nem lesz rá idõnk, mert reménylem, hogy pár nap múlva már kereket oldunk...

- Hátha a Tükörszemû Atya õ királyi fölsége kinevez bennünket kamarásainak? - kérdezte Max Huber a fejét csóválva.