I. FEJEZET.
A hosszú kirándulás.

- Hát az amerikai Kongó? - kérdezte Max Huber - arról még nem is beszéltünk!...

- Nincs is mit beszélnünk róla, kedves Max - felelte John Cort. - Mert minek jönnénk mi, amerikaiak, Afrikába gyarmatosítani, mikor elég területünk van otthon is?

- Ej, kedves John barátom, ha önök mind így gondolkoznak, akkor Európa lassankint egészen magának foglalja el Afrikát, a mi körülbelül három milliárd hektárnyi terület!... S mialatt az angolok, németek, hollandusok, portugálok, francziák, olaszok, spanyolok és belgák meggazdagodnak afrikai gyarmataikból, addig az amerikaiaknak ugyancsak felkopik az álluk.

- Higyje el, kedves Max, hogy Amerika nem sokat törõdik sem az európaiakkal, sem az afrikai gyarmatokkal.

- Pedig kár. Mert Afrikának ebben a részében, a hol már három hónap óta kalandozunk...

- De csupa szórakozásból, Max!...

- Jól van: merõ szórakozásból... De, ismétlem, az Egyesült-Államok gyönyörû gyarmatot alapíthatnának ezen a vidéken. A föld termékeny, az éghajlat egészséges; a nagy folyók, számos mellékfolyóikkal soha sem száradnak ki...

- Még ebben a pokoli hõségben sem? - kérdezte John Cort, verejtékezõ homlokát törülgetve:

- Hát még ez is hõség? - felelte Max Huber vállat vonva. - Most csak márczius van, s ön már is panaszkodik?... hát még mi lesz majd júliusban és augusztusban, mikor a napsugarak úgy égetnek, mint az eleven parázs?...

- Akkorra már otthon leszünk Librevilleben, s az árnyas, hûvös faktóriában hamar kiheverjük e három havi kirándulás fáradságát.

- A fáradság még hagyján, John, - viszonzá Max Huber - csak legalább valami eredménnyel is járt volna!

- Hogy-hogy, eredménnyel?...

- Hát csak úgy, hogy kevés érdekes tapasztalatot, kevés kalandot értünk, s bár az utazás maga elég változatos volt, én mégis többet vártam tõle.

- Micsoda?... Még többet? - csodálkozott John Cort, az amerikai. - Hát nem elég, hogy több száz mérföldnyi területét bejártuk ennek az ismeretlen vidéknek, hogy szembe szálltunk néhány ellenséges, rabló szerecsen-törzzsel, hogy nyilaik záporára golyózáporral feleltünk, hogy vadásztunk oroszlánokra meg lybiai párduczokra, s annyi elefántot lõttünk Urdax barátunknak, hogy agyaraikból az egész világ zongoráit újra lehetne billentyûzni?... És ez még mind kevés önnek?

- Kevés is, nem is - felelte Max Huber, a franczia. - A közép-afrikai utazók, például, mind végig csinálták ugyan ezt... Akárki elolvassa Barth, Burton, Speke, Grant, Livingstone, Stanley, Serpa Pinto, Cameron, Brazza, Gallieni, de Maistre útleírásait...

Itt a kocsi nagyot zökkent és félbeszakította a híres Afrika-utazók lajstromát, mely csak úgy ömlött Max Huber ajkairól. John Cort fölhasználta a szünetet és hirtelen közbe vágott:

- Ön tehát arra számított, hogy valami egészen különös, nem mindennapi kalandunk is lesz?

- Úgy van, John.

- Olyas valami, a mi nem volt elõre látható?

- Nem ez a helyes szó; mert olyat, a mi nem volt elõre látható, eleget megértünk az úton.

- Tehát valami rendkívülit várt?

- Ez az, barátom: valami rendkívülit, a mi a csodával határos, a mi még senkivel sem történt meg.

- E szerint a mi utazásunk mindennapi történet?

- Úgy van, John barátom.

- S egy csöppet sem érdekes?

- Azt nem mondom, hanem...

- Hanem érdekesebb lenne, úgy-e, ha utazásunkat az oroszlánok gyomrában, vagy valamelyik emberevõ törzs pecsenye-nyársán végeznõk be?

- Nem, John, nem: ennyire már magam sem hajhászom a rendkívülit; de legyen õszinte ön is és mondja meg: födöztünk-e föl, láttunk-e valami olyant, a mit az elõttünk erre járt utazók már szintén nem láttak és nem födöztek föl?...

- Valóban nem, Max.

- Na lássa! Én pedig azt reméltem, hogy szerencsésebb leszek.

- A mi késik, nem múlik, Max! S lehet, hogy ez az öt-hat hét, míg Librevillebe érünk...

- Ugyan, ugyan! - méltatlankodott Max Huber. - Ez már csak közönséges karaván-út... tört csapáson, ismert úton járunk, mint a békés polgárok hajdan a delizsánczon!

- Ki tudja?... - mondta John Cort.

E perczben a kocsi megállt egy domb alján, a hol éjszakára akartak megpihenni. Hét óra lehetett csak, de mivel az Egyenlítõhöz közel az estszürkület nagyon rövid ideig tart, s tudták, hogy nemsokára rájuk borul a sötét éjszaka, mégis meg kellett állniok, hogy tanyát üssenek.

A kocsiban csak a kirándulók utaztak és sem árúkkal, sem eleséggel nem terhelték meg. Amolyan bútorszállító-kocsi-féle volt, négy hatalmas keréken és hat ökör húzta; az ajtaja elül volt, oldalt pedig apró ablakokat vágtak rajta. A két részre osztott kocsi belsejében hátul a két fiatal ember lakott: az amerikai John Cort és a franczia Mag Huber; elsõ felében pedig egy portugál kereskedõ, Urdax, meg a «foreloper», a kinek Khamis volt a neve. A foreloper - a mi angolul annyi, mint karaván-vezetõ - kameruni szerecsen volt, nagyon jól értette a mesterségét, s biztosan kalauzolta a karavánokat Ubangi forró vidékein.

A mindenféle pántokkal szilárdan megvasalt és roppant erõsnek épített kocsin meg sem látszott, hogy már három hónappal ezelõtt elindult Librevillebõl, a Franczia-Kongó fõvárosából. Onnan keletnek tartott, s a Tsad-tóba szakadó Bahar-el-Abiad folyó fölött szelte át Ubangi alföldjét. Nevét ez a terület az Ubangi folyótól kapta, mely a Kongó egyik legnagyobb jobb parti mellékfolyója. Keletre fekszik a Német-Kameruntól, de nincsenek biztos határai. A rajt élõ nép örökké háborúskodik, öli, irtja, sõt föl is falja egymást, mint például a mbuttu-törzs, a Nílus és a Kongó medenczéi közt. S az a legirtózatosabb, hogy a kannibálok leginkább a gyermekeket eszik meg. Ezért a misszionáriusok mindent elkövetnek, hogy akár erõvel, akár pénzért minél több gyermeket megmenthessenek ettõl a szörnyû sorstól; misszióikba viszik, a Sziramba-folyó partjaira, s ott keresztény hitben nevelik õket.

Meg kell még jegyeznünk, hogy Ubangiban a szerecsen gyerek a szó szoros értelmében váltópénz: vele fizetnek mindenféle árúért, s ezért az a leggazdagabb, a kinek legtöbb gyermeke van.

A portugál Urdax nem kereskedni, csereberélni ment az Ubangi alföldjére: õ csak elefántokra vadászott, mert elefántcsontot akart hazavinni. Mindamellett többször akadt baja a vad kongó-négerekkel, s gyakran megesett, hogy az elefántoknak szánt golyót az ellenséges indulatú szerecsenekre kellett pazarolnia. De szerencsére e csetepatékban a karaván egyetlen egy embere sem veszett el.

Sõt a Bahar-el-Abiad forrásvidéke táján John Cort és Max Huber még meg is szaporították a karavánt: néhány üvegáruért egy kis szerecsen fiút vásároltak a bennszülöttektõl, a kik éppen föl akarták falni rablott zsákmányukat. A fiú tíz éves lehetett, de már izmos kis ficzkó volt és szinte alig hitte az ember, hogy szerecsen. A bõre csaknem világos volt, a haja szõke és nem gyapjas fekete, az orra nem tompa, hanem hajlott sasorr, az ajka nem duzzadt, hanem vékony és finom metszésû; a szeme csupa okosság volt és megmentõit a gyermek fiúi hálájával szerette. A két jó barát is nagyon megszerette Llangát - így hívták a fiút - s mindketten megfogadták, hogy soha többé meg nem válnak tõle.

Mihelyt a kocsi megállt, a tikkadt ökrök legott leheveredtek a fûbe. Llanga pedig, a ki jó darabon gyalog jött, oda szaladt barátaihoz, a kik épen leszálltak a kocsiról.

- Elfáradtál-e, Llanga? - kérdezte John Cort.

- Nem!... Nem!... Jók a lábak... Llanga szeret szaladgálni - felelte a kis szerecsen mosolyogva.

- No, akkor mehetünk vacsorálni - szólt Max Huber.

A karaván poggyászát, eleségét, meg az elefántcsontot a gyalogjáró szerecsen-csapat vitte. Ötven tagbaszakadt, izmos ficzkó majdnem mind kameruni néger, baktatott a kocsi után, s most lerakta terhét a kis domb aljában, melyen néhány lombos, árnyékos tamarind emelte koronáját az ég felé.

Ezeket a szerecseneket az egész útra megfogadják és nagyon jól fizetik. De meg is szolgálják bérüket, mert a szinte izzó nap egész nap a fejükre és hátukra tûz, a heveder kimarja vállukon a húst, lábukat véresre töri a rög és a kõ, úgy hogy európai ember egy napig sem bírná azt a fárasztó teherhordást, melyben e nyomorultak egész életüket töltik. Az Urdax emberei mind kipróbált, válogatott emberek voltak, s meg sem látszott rajtuk, hogy már három hónap óta úton vannak.

A foreloper jól megválasztotta az éjjeli szállást. A tamarindok árnyékában hûvösen maradt a fû és a rázástól eltörõdött utasok kényelmesen elnyújtózkodtak a puha fekvõhelyen; amodább, vagy egy kilométernyire a halomtól, fölcsillant egy kanyargó folyó tükre is, mely kétségkívül az Ubangi mellékfolyója volt.

Mindjárt, hogy a szerecsenek lerakták terhüket, tüzet is gyújtottak; Khamis kiosztotta az eleséget, s nemsokára érezni lehetett a nyárson sülõ pecsenye finom illatát. Egy órával késõbb már elköltötték a vacsorát is és lassankint az egész karaván aludni czihelõdött.

De a foreloper elõbb fölosztotta az éjszakai õrséget emberei között. Kijelölte, hogy kik és mily idõben váltják föl egymást, mert ezen a vidéken folyton résen kell lenni, - még pedig nemcsak a négylábú, hanem a kétlábú fenevadak ellen is.

Urdax, a portugál, körülbelül ötven éves, de nagyon edzett és tapasztalt elefánt-vadász volt. Mivel az egész expedícziót õ szervezte, természetesen õ volt a karaván feje is, melynek vezetését, mint már mondtuk, a szerecsen Khamis vállalta el. Ez az értelmes, elszánt néger, élete delén volt: még nem múlt harminczöt éves és gyermekkora óta folyton ily karavánokkal járt; útitársai föltétlenül megbízhattak benne.

A három európai elbeszélgetett vacsora után. Mivel útjuk nagyobbik és veszedelmesebb felét már megtették, s közeledtek Libreville felé, természetes, hogy jó kedvük is volt, - különösen Urdaxnak, a ki már elõre számítgatta a nagy nyereséget és legjobban sietett.

- Innentõl kezdve - mondta a portugál - délnyugatnak kell tartanunk.

- Ha másért nem, már csak azért is, - helyeselte John Cort - mert láttam, hogy a déli szemhatárt roppant erdõség zárja el, a melynek se vége, se hossza.

- Úgy van, - felelte a portugál - ezt meg kell kerülnünk, még pedig nyugat felé...

- Hátha keresztül vágnánk rajta? - kérdezte Max Huber.

- Két héttel megrövidíthetnõk az utunkat, - mondta Urdax - de hát ez lehetetlen. Mert az a rengeteg járhatatlan.

- Ugyan, ugyan! - tamáskodott a franczia.

- Lehet, hogy gyalogszerrel keresztül mehetnénk rajta, - szólt ismét Urdax - ámbár ez sem bizonyos, mert még senki sem járt benne. De kocsival és poggyásszal... szó sincs róla!

- Azt mondja, Urdax, hogy még senki sem járt benne?

- Lehet, hogy megkísértették, Max úr... de hogy sikerült volna, arról nem tudok. Legalább sem Kamerunban, sem Kongóban senki sem merne rá vállalkozni. Hisz esztelenség volna neki vágni, mikor sem út, sem ösvény nincs benne! Sõt talán még fejszével sem igen lehetne utat vágni a vadon bozótban.

- Ej, ön túloz, Urdax! - szólt Max Huber kételkedve.

- Akár túloz, akár nem: ne törõdjünk ezzel a rengeteggel! - mondta John Cort. - Én szívesebben megkerülöm, minthogy keresztül menjek rajta.

- S arra sem kíváncsi, hogy mit talál benne?

- Ugyan mit találhatnék, Max?... Talán bizony elbûvölt országokat, tündérpalotákat, valami eldorádót, ötlábú ragadozókat, vagy háromlábú embereket?...

- Miért ne, John?... De meg kellene nézni!

- Mivel azonban Urdaxnak ez eszébe sem jut...

- Nem ám! - szólt közbe a portugál - mert bemenni talán könnyû lenne, de megeshetnék, hogy nem tudnánk többé kijönni.

- Akkor hát, kedves Max, - tréfált az amerikai - menjünk aludni, s álmában, nem bánom, kutassa át azt a rengeteget... ámbár talán még így sem tanácsos vállalkozni rá.

- Korán nevet még, John! - felelte a franczia - az nevet legjobban, a ki utoljára nevet... Különben magam is azt mondom, hogy legokosabb lesz, ha most csakugyan aludni megyünk.

Valóban ez is volt a legokosabb; s miután Llanga kihozta a kocsiból a takarókat, a két jó barát leheveredett a tamarindok alá és jól beburkolózott, Llanga pedig, mint a hûséges eb, lábukhoz feküdt.

Urdax és Khamis lefekvés elõtt még egyszer körüljárták a karavánt, meggyõzõdtek, hogy minden rendben van, s aztán õk is visszamentek a tamarindok alá.

Nemsokára az egész tábor aludt, s talán az ágyúlövés sem ébresztette volna föl az elcsigázott karavánt... Elaludtak az õrök is, a mi nem volt csoda a fárasztó, tikkasztó nap után, s tíz óra után már egy lélek sem volt ébren... Nem volt tehát senki, a ki megláthatta volna azt a gyanús fényt, mely ide-oda mozgott a rengeteg szélén.