IV. FEJEZET.
Az õserdõben.

Körülbelül éjfél lehetett. Tehát még teljes hat órát kellett tölteniök a koromsötétben... Hat hosszú órát, veszedelmek és szorongás közepette! Mert, ha nem kellett is félniök az elefántoktól, még mindig nem voltak biztonságban a vadaktól, a kikrõl nem tudhatták, hogy itt vannak-e még. Arról ugyanis, hogy itt voltak, nem kételkedhettek: hisz mindnyájan látták a bolygó fáklyatüzeket, a melyeket csakis a vadak gyújthattak.

- Virrasztani fogunk - mondta a foreloper, mikor vagy tíz percz múlva annyira lélegzethez jutott, hogy fölülhetett és beszélni is tudott.

- Úgy van, virrasztani fogunk, - hagyta helyben John Cort - s ha kell, védjük magunkat a támadásuk ellen.

- Úgy látszik, hogy itt tanyáztak, - szólt Max Huber halkan - nézzék, ott még pislog a parázs a hamu alatt...

S valóban öt-hat lépésnyire az egyik fa tövében még vöröslött a hamvadó parázs.

A franczia fölkelt és puskáját fölhúzva, óvatosan arra lopózott.

Khamis és John Cort készen voltak, hogy az elsõ gyanús neszre utána menjenek.

Max Huber két-három percz múlva visszajött. Nem látott, nem hallott semmiféle gyanúsat, a mibõl azt következtethette volna, hogy közvetlen veszedelem fenyegeti õket.

- Az erdõnek ez a része végképp elhagyatott és csöndes - mondta. - A bennszülöttek bizonyosan elmentek innen.

- Az is lehet, hogy akkor szaladtak el, mikor az elefántokat megpillantották - jegyezte meg John Cort.

- Valószínû, hogy úgy lesz - szólt most Khamis. - Mert a bolygó tüzek, melyeket együtt vizsgáltunk Max úrral, abban a pillanatban aludtak ki; mikor éjszak felõl meghallottuk az elefántok bõgését... Lehet, hogy a vadak megijedtek, ámbár nem értem, hogy miért: hisz itt az erdõben nem kellett félniök az elefántoktól!

- Ezt én sem értem - mondta Max Huber - de az éjszaka nem alkalmas a magyarázatokra. Várjuk meg a reggelt... ámbár nem tudom, kibírom-e a virrasztást... a szemeim majd leragadnak...

- Pedig most nem tanácsos aludni, kedves Max! - jegyezte meg John Cort.

- Akár tanácsos, akár nem, - felelte a franczia - én mindjárt összeroskadok... Jó éjszakát hát, holnapig!

Ezzel fogta magát, ledõlt az egyik fa tövébe és nyomban rá mélyen el is aludt.

- Feküdj le te is, Llanga - mondta John Cort. - Majd Khamis meg én virrasztunk.

- Elég lesz, ha csak én magam virrasztok, John úr - mondta a foreloper. - Én már megszoktam ezt, önnek pedig jól fog esni a pihenés.

A vezetõben meg lehetett bízni; bizonyos, hogy egyetlen perczre sem fog elszunnyadni.

Llanga lefeküdt Max Huber mellé, de John Cort megpróbálta a virrasztást. Egy negyed óráig beszélgetett a foreloperrel, leginkább a szerencsétlen portugálról, a kit Khamis már régóta szolgált.

- Elvesztette a fejét, - mondta Khamis - mikor látta, hogy a gaz négerek megszöknek és kirabolják...

- Szegény ember! - sóhajtott John Cort.

Ezek voltak utolsó szavai, mert az álom õt is elnyomta már. Fáradtan nyúlt végig a gyöpön, s mélyen elaludt. Most már csak Khamis õrködött a kis társaság biztonsága fölött.

Olvasóink már bizonyára észrevették a különbséget a két jó barát, a franczia és az amerikai természetében.

John Cort komoly, gyakorlatias érzékû fiatal ember volt, mint az amerikaiak általában. Bostonban született, de a yankee-nek csak a jó tulajdonságai voltak meg benne. Nagyon kedvelte a földrajzi és etnográfiai tudományokat, s különösen az emberfajok érdekelték. E mellett nagyon bátor volt, s szükség esetén életét is föláldozta volna barátaiért.

A vele egykorú, huszonöt éves Max Huber párisi volt, s az maradt a vadon Afrikában is, a hová a sors szeszélye vetette. Észre, bátorságra, önfeláldozásra méltó barátja és társa volt az amerikainak, de nem volt meg benne John Cort prózai, gyakorlatias érzéke. Kalandvágyó, romantikus természete folyton a rendkívülit szomjazta és a legnagyobb vakmerõségekre is kész lett volna egy-egy kaland kedvéért, ha józanabb társa vissza nem tartja.

Libreville, a honnan e kirándulásra indultak, a Franczia-Kongó fõvárosa. A Gabon deltájának bal partján alapították 1849-ben, s ma már tizenöt-tizenhatszáz lakosa van. Ott lakik a gyarmat kormányzója is és a kis városnak van kórháza, misszionárius-telepe, szénraktárai és sok egyéb kereskedõtelepe. De egyéb aztán nincs is az egész városban.

Három kilométernyire e fõvárostól van Glass városka, a hol több angol, német és amerikai faktória, vagyis kereskedõtelep van.

John Cort és Max Huber e városkában ismerkedtek meg négy-öt évvel ezelõtt és hamarosan meg is barátkoztak. Mindketten magasabb rangú hivatalnokok voltak az egyik amerikai faktóriában, mely elefántcsonttal, szézámolajjal, pálmaborral, szerecsen-dióval és más effélével kereskedett.

Három hónappal ezelõtt, mikor Urdax, a Bangóból származó portugál, elefántvadász expedíczióra készült Afrika belsejébe, Bagirmi és Darfur határáig, a két jó barát elhatározta, hogy a karavánnal megy. Urdaxot jól ismerte mindenki, mint derék, elszánt vadászt és becsületes kereskedõt, a ki éppen nem hasonlított azokhoz a kegyetlen elefánt-vadászokhoz, a kikkel Stanley is gyakran találkozott a Felsõ-Kongó vidékén. Ezek a lelketlen emberek, azzal az ürüggyel, hogy elefántokra vadásznak, valósággal irtó háborút folytatnak a bennszülött négerek ellen, úgy hogy, a mint Közép-Afrika bátor átkutatója mondta, az elefántcsonton, a mit piaczra visznek, valósággal embervér tapad.

A kirándulás, mint tudjuk, szerencsés is volt és jó eredménnyel, anyagi haszonnal járt. De most a balsors egyszerre megfosztotta õket mindentõl; oda volt három havi fáradságuk gyümölcse, s ráadásul elpusztult a karaván feje is, pedig még több, mint kétezer kilométernyire voltak Librevilletõl.

S most itt álltak, tanácstalanul és elhagyatva a «Nagy Õserdõben», a hogy Urdax az ubangii rengeteget elnevezte. Az erdõ meg is érdemelte ezt a nevet, mert talán az egész földön sincs még egy rengeteg, a mely nagyságra mérkõzhetnék vele. Területe a Kongó völgyétõl a Nílus és a Zambézi forrásvidékéig terjed, de hogy mekkora ez a roppant terület, azt még nem tudjuk pontosan, csak hozzávetõleg állítják, hogy körülbelül egy millió négyszög-kilométer, - tehát kétszer akkora, mint egész Francziaország!

Tudjuk, hogy a portugálnak eszébe sem jutott keresztül vágni az õserdõn; de meg nem is tehette volna, mert kocsival és poggyásszal õrültség, sõt lehetetlen is lett volna az erdõben utazni. Most azonban más volt a helyzet. A három férfit és a gyermeket, teljesen poggyász nélkül lévén, mi sem gátolta, hogy keresztül vágva az erdõn, megrövidítse útját két héttel, s az erdõn át egyenesen az Ubangi folyóhoz igyekezzék, a honnan már könnyen eljuthatott Librevilleba.

Az volt hát a kérdés, a mit mindjárt másnap reggel el kellett dönteniök, hogy folytatják-e azt az utat, a melyen eddig haladtak a portugállal, s megkerülik-e a Nagy Õserdõt, vagy pedig keresztül vágnak rajta?

Az éjszaka csöndben és nyugodtan telt el. Khamis éberen figyelt a legcsekélyebb neszre is, többször óvatosan körüljárt a fák között, de egész éjjel semmi gyanúsat sem vett észre. Csak idõnként zavarta meg a mély csendet egy-egy nagy éjjeli madár szárnycsattogása.

Végre szürkülni kezdett, s a két jó barát is nemsokára talpra ugrott.

- Hát a bennszülöttek?... - kérdezte John Cort, mihelyt a szemét fölnyitotta.

- Sehol semmi nyomuk - felelte Khamis.

- De annak csak van nyoma, hogy itt jártak tegnap este?...

- Valószínûleg lesz, John úr, még pedig alighanem az erdõszélen...

- Nos, Khamis, nézzük meg.

Mind a hárman, s velük Llanga is, óvatosan közeledtek a síkság felé. Harmincz lépésnyire az erdõ szélétõl, a roppant fák alatt, le volt tiporva a fû, félig elszenesedett szurokfenyõ-gallyak hevertek szerteszét, s valamivel odább nagy tûzrakás látszott, melyben a hamu alatt itt-ott még izzott a parázs, különben sem a földön, sem a fákon, az ágak közt, semmi nyoma a tegnapi fáklyás embereknek.

- Elmentek... - mondta Max Huber.

- Úgy látszik, - felelte Khamis - ámbár nem lehetetlen, hogy még visszajönnek.

- Kár, hogy az elefántok is nem követték a vadak példáját - mondta John Cort. - Ezek az átkozott vastagbõrûek még mindig ott tanyáznak a síkon.

S a négylábú szörnyetegek valóban ott nyargalásztak az erdõ körül. Egyik-másik még ma is neki-nekirohant az erdõnek, s minden áron be akart törni, de az izmos faóriások daczoltak e támadásokkal s törhetetlen bástyaként állták útját a tömérdek állatoknak. A menekültek láthatták, hogy a tamarind-liget tövestõl ki volt tépve.

A foreloper tanácsára mindnyájan rejtve maradtak az erdõben, remélve, hogy az elefántok, ha senkit sem látnak, a ki ingerelné dühöket, végre mégis elvonulnak innen.

- Akkor visszamehetnénk a karavánhoz, - mondta Max Huber - s összeszedhetnõk, a mit e dögök még épen hagytak... valami kis eleséget, töltést...

- És illendõképen eltemethetnõk a portugált is - tette hozzá John Cort.

- A míg az elefántok a síkon kóborolnak, nem is szabad erre gondolnunk - felelte Khamis. - Különben is alig hiszem, hogy épségben hagytak valamit.

A forelopernek igaza lehetett, s mivel úgy látszott, hogy az elefántok éppen nem hajlandók a síkról távozni, ideje volt, hogy a kis társaság a jövõrõl tanácskozzék. Mind a négyen beljebb húzódtak tehát az erdõbe.

Útközben Max Huber szerencsésen elejtett egy gyönyörû vadat, a mely legalább három napra elég lesz mindnyájuknak.

Inyala volt, barnával tarkított szürkésszõrû antilop, még pedig jókora példány, erõs, meglett hím, mely kétszázötven-háromszáz fontot nyomhatott. Llanga tapsolva ugrálta körül a drága zsákmányt, mialatt a foreloper megnyúzta és földarabolta.

Aztán a mit használhattak belõle, azt elvitték a még parazsas tûzhöz, melyet John Cort hamarosan fölszított; s mikor elég parazsuk volt, Khamis rátette a vékonyan fölszeletelt húst, melynek illata csakhamar étvágygerjesztõen terjengett az óriási fák lombsátora alatt.

Kétszersültrõl és egyéb eleségrõl, a minek pedig a karaván eddig bõvében volt, persze szó sem lehetett; valószínû, hogy nagy részét el is rabolták a poggyászvivõ négerek. Szerencsére Közép-Afrika erdeiben hemzseg a vad, s az ügyes vadásznak mindig van mit ennie, föltéve, hogy beéri a pecsenyével.

Igaz, hogy a menekülteknek nem sok töltésük volt. Kitûnõ puskája s épp oly kitûnõ revolvere ugyan volt mind a három férfinak, de mikor a töltéseket összeszámolták, összesen csak ötvenet találtak. Ez pedig édes kevés, kivált ha vadállatok ellen is kell védekezniök azon a több, mint hatszáz kilométernyi úton, mely még elválasztotta õket az Ubangitól. Onnan kezdve már könnyû volt eleséghez jutniok, akár a parti falvakban, akár a misszionárius-telepeken, akár a hajókon és tutajokon, melyekkel lépten-nyomon találkozhatni a Kongó e nagy mellékfolyóján.

Miután jól laktak a pecsenyébõl, s jót is ittak rá a közeli patak vizébõl, tanácskozni kezdtek.

Elõször is John Cort szólalt meg és ezt mondta:

- Khamis, mindeddig Urdax volt a fõnökünk. Tanácsait mindig megfogadtuk és követtük, mert bíztunk benne... Épp úgy bízunk önben is, a tapasztalatai és becsületessége miatt... Mondja meg õszintén, mi a terve és hogyan gondolja, hogy hazajuthatunk: mi elõre is elfogadjuk, akármit tanácsol.

- Mindenesetre - tette hozzá Max Huber. - Szót fogadunk önnek és soha sem fogunk czivakodni.

- Ön ismeri ezt a vidéket, Khamis - folytatta John Cort. - Tudjuk, hogy évek óta becsülettel, önfeláldozással vezette Urdax karavánjait. Az ön hûségében és becsületességében bízunk mi is és hisszük, hogy nem csalatkozunk...

- John úr, Max úr, - mondta a foreloper meghatva - bízhatnak bennem...

S erõsen megszorította a két európainak feléje nyújtott kezét.

- Mi a tanácsa? - kérdezte John Cort. - Megkerüljük-e a rengeteget nyugat felé, a hogy Urdax akarta?

- Nem, John úr, - felelte a foreloper habozás nélkül - keresztül kell vágnunk rajta. Az erdõben legföljebb csak fenevadakkal találkozhatunk, de bennszülöttekkel nem. Sem a pahuinok, sem a dinkák, sem a budzsók soha sem mertek bemenni ebbe a rengetegbe; a síkon ellenben könnyen találkozhatnánk velük, s ez életünkbe kerülhetne. Másrészt, mivel csak gyalogos emberek vagyunk, poggyász nélkül, hiszem, hogy átvergõdhetünk az erdõn, nem úgy, mint a karavánok. Ismétlem, vágjunk neki: ha délnyugatnak tartunk, hiszem, hogy rövid idõn oda érünk a Zongo-vízesésekhez.

Ezek a vízesések, vagy inkább apró zuhatagok, az Ubanginak azon a pontján vannak, a hol a folyó nyugati irányából keletnek kanyarodik. Ott végzõdik a Nagy Õserdõ is, de az a vidék már európai karavánoktól gyakran látogatott, békés terület, a hol semmi bajtól nem kellett félniök.

Khamis tanácsa tehát jó volt. E mellett megrövidítette az útjokat is. Csak az volt a kérdés: járható-e a rengeteg? Tört utakról, ösvényekrõl persze nem álmodozhattak, bár lehetséges, hogy itt-ott nagyobb vadak, bivalyok, orrszarvúak s más állatok járt csapásaira bukkannak. A cserjét, bozótot irtani ugyan nem volt fejszéjük, de a foreloper elhozta kézi szekerczéjét, a francziának meg amerikainak pedig jó nagy késük volt.

Meghányva-vetve ezeket, s más egyéb nehézségeket is, úgy Max Huber, mint John Cort helyesnek ítélték a foreloper útitervét, a ki végezetre még ezt mondta:

- Tudom ugyan, hogy utunkon egymást éri a sok akadály: cserjék, összenõtt indák, tüskés bozótok, kidõlt faóriások, de viszont azt hiszem, hogy akadunk valami folyóra, a mely bizonyosan az Ubangi mellékfolyója lesz...

- Ha más nem, - kiáltott közbe Max Huber - ott lesz az, a mely keletre folyik a tamarindos halomtól. Egyenesen a rengetegnek tart, s miért ne szélesedhetnék nagy folyóvá?... Ha ráakadunk, könnyû lesz összeácsolni egy tutajt.

- Csak lassan, lassan, kedves barátom, - csillapította John Cort a francziát - elõbb még meg kell találnunk ezt a képzelt folyót...

- Max úrnak igaza van most az egyszer - szólt Khamis. - Ha nyugat felé tartunk, rá kell akadnunk erre a folyóra, a mely bizonyára az Ubangiba szakad...

- Az meglehet, - viszonzá John Cort - de tudjuk azt is, hogy Afrika legtöbb folyója nem hajózható...

- Ön csak a nehézségeket látja, kedves John.

- Jobb, ha elõbb látom õket, mint késõbb, kedves Max!

Az amerikainak igaza volt. Afrika négy legnagyobb folyóját: a Nílust, a Zambézit, a Kongót és Nigert nem lehet Európa, Ázsia, vagy Amerika folyóihoz hasonlítani. Ámbár vízterületük igen nagy és sok mellékfolyó táplálja õket, korántsem oly bõvizûek, mint a többi földrészek nagy folyói, úgy hogy a mélyebben járó tengeri hajók már a torkolatuknál sem igen mehetnek föl bennök. E mellett lépten-nyomon sziklák, zátonyok meredeznek föl medrükben, s a tõlük alkotott vízesések, örvények és forgatagok lehetetlenné teszik a hajózást. Ez volt egyik fõ oka annak is, hogy Közép-Afrika belsejét oly sokáig nem bírták kikutatni.

John Cort ellenvetése tehát helyes volt, s ezt Khamis sem tagadhatta. De e miatt még sem lehetett elvetni a foreloper útitervét, a mely sok egyéb elõnnyel kínálkozott.

- Ha találunk utunkban ily folyóra, - mondta a foreloper - letutajozunk rajta akkora darabon, a meddig csak lehet... Ha akadályokra bukkanunk, igyekszünk legyõzni õket... ha nem sikerül, ismét gyalogszerrel megyünk tovább...

- Így már jól van, Khamis, - mondta az amerikai - magam is azt hiszem, hogy legczélszerûbb, ha az Ubangi felé megyünk, még pedig, ha csak lehet, valamelyik mellékfolyója mentén.

- Elõre hát! - kiáltott föl Max Huber türelmetlenül.

S mivel a tanácskozásnak vége volt, csakugyan nem tehettek mást, minthogy megkezdték a nehéz, bizonytalan utat.