V. FEJEZET.
Az elsõ nap.

Valamivel több lehetett nyolcz óránál, mikor John Cort, Max Huber, Khamis és Llanga elindultak délnyugati irányban.

A gyermek, mint a mókus, mindig legelöl járt. Hiába intette John Cort, hogy vigyázzon, mert eltéved: akár csak falra borsót hányt volna! Az eleven fiú minduntalan el-eltûnt a bokrok és fák sûrûjében, de mikor nem látta barátait, mindjárt hangos szóval figyelmeztette, hívta õket:

- Erre!... Erre!...

A foreloper gyakran megállt tájékozódni. A sûrû lombtetõn át csak itt-ott lehetett látni a nap egy-egy sugarát, s ezért nagyon nehéz volt a helyes irányt megtartani. De Khamist természeti ösztöne minden zavarból kisegítette; nagy mértékben kifejlõdött benne az a tájékozási képesség, mely a szabadban élõ vad népek különös természeti adománya. Meg van ez az amerikai indusokban, az afrikai négerekben s az ázsiai hindukban is, a kik a legsötétebb éjszakában és a legsûrûbb rengetegben is ösztönszerûleg tudják, érzik, merre van a négy világtáj, s így soha sem tévednek el.

Ez az erdõ különben oly sûrû volt, hogy még fényes délben sem volt benne világosabb, mint másutt alkonyatkor; felhõs idõben látni sem igen lehetett, éjszaka pedig oly koromsötét volt, mint a föld alatt. De legalább hûvös és árnyékos volt, s az utasok nem szenvedtek a tûrhetetlen, afrikai hõségtõl, a mely ugyancsak megviselte õket, míg a síkon utazgattak.

Khamisnak az volt a terve, hogy a rövid déli pihenõt leszámítva, egész nap utazzanak; éjjel pedig, mivel úgy sem látnának, aludjanak. Mivel nem volt hideg, sõt a levegõ nagyon enyhe és kellemes volt, éjjelre nem szándékoztak tüzet gyújtani, nehogy árulójuk legyen, ha esetleg a bennszülöttek még mindig az erdõben kóborolnának. Az egész napra való eleséget csak délben fogják megsütni, mert akkor a tûzgyújtás nem jár veszedelemmel.

Félni csak az esõtõl félhettek, mert ezen a vidéken gyakoriak a felhõszakadások; s ha ily zivatar éri utol õket, akkor átázik az erdõ talaja, s nem lesz hová feküdniök. De szerencsére mostanában derült, száraz idõ volt; s mivel a hold is nem régen újult meg, remélhették, hogy a tiszta idõ tartós marad.

A szilárd, kemény talajt magas, giz-gazos fû borította, a melyben meglehetõsen nehéz volt járni. Sokszor megbotlottak az utasok a mindenféle indában is, melyek kötelekként ágaztak egyik fától a másikig.

- Igazán kár, - kiáltott föl Max Huber - hogy az elefántok nem törhettek be idáig! Milyen szépen letiporták volna a füvet, bokrokat, kúszó növényeket...

- És velük együtt minket is! - tette hozzá az amerikai.

- Az már igaz - hagyta helyben a foreloper. - Elégedjünk meg azzal az ösvénnyel, a mit a bivalyok és orrszarvúak törtek... A hol õk átmehettek, mi is átmehetünk.

Khamis különben ismerte már a közép-afrikai erdõségeket, mert sokat járt Kongó és Kamerun rengetegeiben. A legtöbb faóriásnak a nevét is tudta, nagy örömére John Cortnak, a ki érdeklõdve nézegette ezt a csodás világot.

A roppant tamarindok sûrû csoportokban álltak egymás mellett, míg a hatalmas baobab-fák szétszórva meredeztek fölfelé, száz-százötven lábnyi magasságra. A kutyatej-félék egyik fajtája húsz-harmincz méternyire is megnõtt, s tüskés törzsén, a vékony, tejnedvtõl duzzadó szárakon hat-hét hüvelyk széles levelek voltak; s ezek a levelek is tájékoztathatták a forelopert, mert az a sajátságuk, hogy egyik lapjukkal mindig keletnek, a másikkal pedig nyugatnak fordulnak.

Ha bármelyik brazíliai tudtán kívül ide kerül, bizonyára azt hiszi, hogy az Amazon-melléki õserdõkbe tévedt. John Cort nem gyõzte csodálni a szebbnél-szebb, értékes faanyagot, a melybõl valaha milliókat és milliókat fog elõvarázsolni az ipar. A legdrágább fanemek váltakoztak minduntalan: a teck, az acajou, a vasfa, a soha nem rothadó campéche, a sugár kopál, melynek balzsama drága gyógyszer, a magnólia, a szikomor, a vad-narancsfa, a fügefa, melynek törzse egészen fehér volt, mintha bemeszelték volna, s ki tudja, még hány becses egyéb fanem!

A földön pedig legalább is húszféle páfrány tenyészett, némelyik oly nagy, hogy az egész társaság elbújhatott volna alatta, vagy kunyhót építhetett volna a leveleibõl, mint a hogy a bennszülöttek teszik, ha pár napra megpihennek valahol a rengetegben. S a törzsek közt, a földön, a magasban, mindenfelé valóságos háló képzõdött az indákból, melyek néha csaknem embervastagságban kanyarodtak fölfelé a roppant törzseken, vagy egyik ágról a másikra tekerõzve természetes hidakat alkottak harmincz-negyven lábnyira a föld színétõl. És nem volt egyetlen egy törzs sem, a melyet körül ne folyt volna e kúszó növények valamelyike: minden ágon ott kígyózott a vékonyabb-vastagabb inda, s némelyik hosszú lánczként ötven-hatvan lábnyi magasból függött alá, mintha csak a természet föl akarta volna díszíteni vele az izmos ágakat!

S fölülrõl, a sûrû, csaknem tömör lombsátorból zajos, szinte fülsértõ hangverseny szórakoztatta az utasokat. Ezer meg ezer madár énekelt, csattogott, fütyült, sikongatott, huhogott, kaczagott és károgott odafönt, s az amerikai nem tudta, mit bámuljon inkább: a tarka-barka gyönyörû papagályokat, az óriási baglyokat, a repülõ mókusokat, melyek kiterjesztett szárnnyal siklottak egyik ágról a másikra, vagy a bokrétás, búbos bankákat, hangos torkú rigókat, vagy végre a csodálatos légymadarakat-e, melyek méhrajként röpdöstek a magasan fekvõ ágak közt?...

Ráadásul a majmok köztársasága is beleordított, üvöltött ebbe a hangversenybe: a babuinok, páviánok, csimpánzok, czerkófmajmok, gorillák kisebb-nagyobb csapatokban ugráltak, tomboltak a fákon, vagy czivódtak egymással. A négylábú banditák mindeddig nagyon békésen viselték magukat, s nem támadták meg Khamist és társait, a kik bizonyára a legelsõ emberek voltak ebben a rengetegben. Talán ezért is nem bántották õket; még nem ismerték eléggé az embert, leghalálosabb ellenségüket. A Kongó és Kamerun más vidékein aligha hagyták volna békében a kis csapatot.

A kis társaság déltájban rövid pihenõt tartott, s aztán ismét tovább folytatta útját esti hat óráig. Néha csak nagy fáradsággal juthattak elõre, s valósággal lépésrõl-lépésre kellett utat vágniok a sûrû bozótban és a vastag indák között. Másutt azonban nagy területeken járt csapások voltak: leginkább bivaly-járások, s e roppant állatok közül meg is pillantottak néhányat a fák között.

Az onja, vagy vadbivaly félelmetes állat, mert hatalmas erejét gyakran a golyó sem töri meg, s jaj a vadásznak, a kit felöklelhet! Legjobb a két szeme közé lõni, de nem nagyon alacsonyan; ez a lövés föltétlenül és rögtön halált okoz.

Este hat óra tájban Khamis egy kis tisztáson állapodott Meg pihenõre. Köröskörül puha ágy volt vetve hófehér, lágy gyapotból, mely, ki tudja, mióta halmozódott föl, egy afrikai gyapotfa termésébõl.

- Az ágy már meg van vetve! - kiáltott föl Max Huber - még pedig puha gyapot-derékalj, s mi vagyunk e fogadó legelsõ vendégei.

Tüzet raktak, s megint megsütöttek egy darabot az antilop húsából. Nem volt ugyan sem sójuk, sem kenyerük, de azért a vacsora mégis pompásan ízlett nekik.

Mielõtt lefeküdtek, John Cort azt kérdezte a forelopertõl:

- Ha nem csalódom, ma egész nap délnyugati irányban haladtunk?...

- Egész nap - felelte Khamis. - A hol csak lehetett, mindig megfigyeltem a nap járását is.

- Hány mérföldet mehettünk tehát körülbelül?

- Azt hiszem, négyet-ötöt, John úr, s ha mindennap ennyit mehetünk, nem egészen egy hónap múlva már az Ubangi partján lehetünk.

- De ez a legjobb eset...

- S miért ne remélhetnõk a legjobb esetet, John? - kérdezte Max Huber. - Hátha még folyóra is akadunk?

- Eddig nem sok rá a remény, édes Max...

- Mert még nem igen sokat haladtunk nyugat felé - mondta a foreloper. - De nagyon csodálkoznám, ha holnap, vagy legkésõbb holnapután...

- Tegyünk úgy, mintha nem is számítanánk erre a folyóra - mondta John Cort. - Ha csak egy hónapig tart az út, s nem lesz nehezebb és fáradságosabb, mint a mai napon, akkor föl se’ vesszük!

- Én pedig reménylem, hogy ebben az erdõben megtalálom azt a rendkívülit, a mit óhajtok - szólt Max Huber.

- Annál jobb, Max!

- Sõt annál rosszabb, John!... Most pedig, Llanga, menjünk aludni...

- Menjünk, Max úr!... - felelte Llanga, a kinek majd leragadtak a szemei, úgy elfáradt a sok futkározásban.

A foreloper megint ajánlkozott, hogy egész éjjel virraszt, de a két európai nem fogadta el. Úgy osztották be az õrséget, hogy három óránként fölváltják egymást, s a virrasztást Max Hubernek kellett megkezdenie.

A franczia rákönyökölt egy kidõlt fatörzsre, keze ügyébe fektette töltött puskáját, a mialatt társai jóízûen aludtak, elgondolkozott...

A mély rengeteg oly csöndes volt, mint nyári éjszakán a temetõ. Csak valami szabályos, lassú, ismétlõdõ suhogást lehetett hallani, mintha az erdõ lélegzene... A magasan járó hold ezüstös fénye át-átcsillant a sûrû lombok közt, a tisztás fölött pedig pislogva égtek az ég apró gyertyái.

- Mily gyönyörû éjszaka! - ábrándozott Max Huber. - De mily gyönyörû ez az õstermészet, a melynél hatalmasabbat költõi fantázia sem teremthetne!... S az ember még nem is ismeri!... Hány élet, mennyi pénz és fáradság veszett már kárba a föld sarkainak kikutatásában!... Pedig mit remélhettek ott?... A legjobb esetben is csak néhány kétes értékû meteorológiai, vagy természettani tünemény megfejtését... Itt ellenben bõ jutalom kínálkozik a kutatónak, a ki egyszersmind az egész emberiségnek is jótevõje lehetne, ha e páratlanul gazdag vidéket megnyitná; hozzáférhetõvé tenné a czivilizácziónak... Mérhetetlen termõ területek hevernek parlagon a világnak mind az öt részében: s a bátor, tudós kutatók nem ezekre a vidékekre indulnak, hanem az örök hó és jég közé, a sarkokra, a hol csak az üres dicsõséget hajhásszák, a melynek semmi haszna nincs az emberiségre.

Pedig ha a csodást keresik, azt megtalálják például itt is, az egyenlítõi Afrikában. Ez a rengeteg határos a Niam-Niam területtel, a hol Schweinfurth és Junker oly emberekre bukkantak, a kiknek farkuk volt, mint a majmoknak. S feljebb, éjszakon, Ituri környékén, Stanley törpékre akadt: egy méternél alacsonyabb emberekre, a kikbõl Lhyd Albert misszionárius is vagy tízezerre bukkant Uganda és Kabinda közt, a nagy fákon, a hol laktak és kunyhóikat építették... S nem ezen a vidéken laktak-e a vambuttik, batinák, akkák és bazunguk, ezek a 90-130 czentiméter magas szerecsenek, a kik: épp oly ügyesek, értelmesek, harcziasak, sõt veszedelmesebbek voltak, mint az északra és délre lakó nagyobb, erõteljesebb szerecsenek?... S miért ne akadhatnának õk is eddig ismeretlen törzsekre, állatokra ebben a rengetegben, a melyben még soha sem járt európai ember...

Így ábrándozott Max Huber, s e közben végképp megfeledkezett tisztérõl, az õrködésrõl... Az ellenség pedig lassan, óvatosan közeledett feléje és Max Huber mit sem vett észre...

Egyszerre súlyos kéz nehezedett a vállára...

- Nos!... mi az?... - kiáltotta fölrezzenve, s a puskájához kapott.

- Én vagyok - szólt nevetve John Cort. - Nehogy szerecsennek nézz és lelõj!... Nincsen veszedelem?

- Nem vettem észre semmit...

- Menj hát aludni, kedves Max: most rajtam a sor.

A franczia elment aludni, s három óráig a prózai amerikai virrasztott, de nem ábrándozott, mint Max Huber, hanem annál jobban vigyázott. Gyanúsat azonban õ sem látott, valamint Khamis sem, a ki hajnal felé fölváltotta.