VIII. FEJEZET.
Doctor Johansen.

John Cort, Max Huber, sõt maga Khamis is, csak azért nem kiáltottak föl e név hallatára, mert álmélkodásukban elállt a szavuk.

A Johansen doktor neve egyszerre fölvilágosította õket. Leleplezte egy részét annak a rejtélynek, mely a legfantasztikusabb modern tudományos kísérletre borult, s a melyben a nevetséges összevegyült a komollyal, sõt a tragikussal is, mert azt kellett hinniök, hogy e kísérletnek nagyon szomorú vége lett.

Nagy híre volt annak idején, hogy az amerikai Garner tanulmányozta a majmok beszédét, s elméletét, hogy ugyanis a majmok beszélnek, tudományos kísérletekkel és megfigyelésekkel is bizonyította. John Cort és Max Huber, valamint Kongóban és Kamerunban még számosan, nagyon jól emlékeztek a professzor nevére, a newyorki Hayser’s Weekly czímû folyóiratban közre adott czikkeire és nevezetes könyvére, melyet francziára, németre, sõt magyar nyelvre is lefordítottak az angol eredetirõl.

- Hát õ az! - kiáltott föl Max Huber - õ az, a kirõl semmi hírt sem hallottunk!...

- S akirõl eztán sem tudunk meg semmit, mert nincsen itt, hogy kutatásairól beszámoljon! - tette hozzá John Cort.

Ez az «õ» nem Garner volt, hanem Johansen doktor.

De elõbb csak beszéljünk Garner professzorról.

A nevezetes amerikai sokáig tanulmányozta a majmok állítólagos beszédét a washingtoni állatkert foglyai közt, s arra a meggyõzõdésre jutott, hogy a majmok tagolt nyelven, szavakkal beszélnek, megértik egymást, s külön szavuk van például az éhség és szomjúság kifejezésére is. Hogy szótárba gyûjthesse a majom-nyelv szókincsét, fonográfot állított föl a washingtoni állatkertben, hogy fölfogja és megörökítse velük a majmok társalgását. Sõt azt is megfigyelte, hogy a majmok - s ebben különböznek leglényegesebben az embertõl - csak akkor beszélnek, ha okuk, szükségük van rá.

Már Garner tanulmányai elõtt is tudvalévõ dolog volt, hogy az emlõsök egynémelyikének (például a kutyának is) egészen olyan alkotású torka és gégéje van, mint az embernek, tehát ha tudna, vagy rászorulna, beszélhetne is. De tudva lévõ dolog volt az is, hogy a gondolat, illetõleg gondolkodás, mindig megelõzi a beszédet. Hogy beszélhessünk, gondolkodnunk kell, a gondolkodás pedig föltételezi az okoskodást, a logikát és következtetést, ez a tehetség pedig nincs meg az állatokban. Beszél a papagály is, de egy szót sem ért abból, a mit mond. Szóval az az igaz, hogy az állatok csak azért nem beszélnek, mert a természet nem adott nekik hozzá elegendõ értelmet: mert máskülönben mi sem gátolná õket, hogy beszéljenek. Garner professzor azonban mit sem törõdött e józan igazsággal.

Természetes, hogy az amerikai professzor elméletét több oldalról hevesen megtámadták. Õ tehát elhatározta, hogy közvetlen közelbõl, a szabad természetben fogja megfigyelni a majmokat, s ezért Közép-Afrikába utazott. Ha ott majd megtanulja a gorilla- és csimpánz-nyelvet, visszamegy Amerikába, közrebocsátja a majom-nyelvtant és a majom-szótárt. Akkor aztán senki sem kételkedhetik elmélete helyességében.

Elutazott tehát a Kongó-államba s 1892 október 12-dikén megérkezett Librevillebe, a hol John Holtand & Co. faktóriájában lakott egészen 1894. február haváig.

Csak e hosszú pihenés után szánta rá magát tanulmányai megkezdésére.

Kényelmes gõzösön fölhajózott az Ogué-folyón, április 22-dikén kikötött Lambaréneben, s onnan tovább ment a Fernand-vazi katholikus misszióba.

A vendégszeretõ hittérítõk nagyon szívesen látták az amerikai professzort rendházukban, mely a gyönyörû Fernand-Vaz-tó partjain épült, s mindenképpen segítettek neki, hogy tudományos kísérletei eredménnyel járjanak.

A rendház mögött mindjárt óriási erdõség terült el, melyben tömérdek volt a majom. Kívánni sem lehetett jobb alkalmat a majmok megfigyelésére, csakhogy persze a tudósnak a majmok közé kellett keverednie, a megosztania velük a mindennapi életet. E czélra Garner összerakható vasketreczet készíttetett magának, s ezt a ketreczet a rengetegben állíttatta föl. Aztán, a mint õ maga mondja, három hónapig lakott ott, legtöbbnyire teljesen egyedül, hogy zavartalanul tanulmányozhassa a négykezû állatokat.

De Garner elveti a sulykot. Az az igaz, hogy az óvatos amerikai a hittérítõk rendházától húsz percznyire állíttatta föl ketreczét, közel a kúthoz, s ezt a helyet Gorilla-térnek keresztelte el. A rendháztól odáig kényelmes, árnyékos úton járhatott-kelhetett. De három egymásra következõ éjszakán kint is aludt a ketreczében. Tovább azonban nem bírta ki, mert a szúnyogok kegyetlenül csípték; szétszedette hát a ketreczet, s megint behurczolkodott a rendházba, a hol újra szívesen látták vendégül, egészen június 18-ikáig. Ekkor végre szedte a sátorfáját, s Anglián keresztül visszatért Amerikába, s utazásának egyetlen emlékeként két fiatal csimpánzt vitt haza, a melyek azonban makacsul vonakodtak vele társalogni.

Ez volt az eredménye Garner professzor tudományos vállalkozásának, a mely semmivel sem vitte elõbbre annak a nevezetes kérdésnek a megoldását, hogy csakugyan beszélnek-e a majmok, vagy sem.

Garnernek azonban akadt egy követõje is, a ki, ha nem volt is oly óvatos, mint az amerikai professzor, minden esetre sokkal lelkiismeretesebb volt nála.

Németország kameruni gyarmatában, Malinba városkában lakott egy Johansen nevû orvos-doktor, a ki azonban jobban szerette a botanikát és zoológiát, mint az orvostudományokat. Mikor megtudta Garner vállalkozásának eredménytelenségét, elhatározta, hogy õ is megkísérti a majom-nyelv kérdésének megoldását.

John Cort jól ismerte a különcz tudóst, mert Librevilleben sokszor találkozott és beszélt vele. Johansen doktor ötven éves, de erõteljes, egészséges agglegény volt. Nem lévén rokonai, azt tehette, a mit akart, s mivel elegendõ vagyona is volt, teljes életében mindig valamelyik tudományos bogarának élt.

Most az lett a bogara, hogy beköltözködik valami vadonba, de nem húsz percznyire, hanem, húsz, száz, kétszáz mérföldnyire a lakott vidéktõl, s ott fog lakni a majmok között.

Bennszülött szolgája, ki valósággal rajongott gazdájáért, szó nélkül beleegyezett, hogy elkíséri urát a négykezûek közé.

Hozzáláttak tehát az elõkészületekhez. Elõször is szétszedhetõ, kényelmes ketreczet hozattak Németországból, aztán hosszabb idõre való eleséget szereztek, becsomagoltak néhány szükséges fõzõedényt, s a doktor szerzett egy verklit, magyarul kintornát is, azt vélve bölcsen, hogy a majmok alighanem kedvelik a zenét. Egyidejûleg nagy csomó nikkel-érmet is veretett, rajta a neve meg az arczképe, abból a czélból, hogy e rendjellel majd kitünteti annak a majom-gyarmatnak a jelesebb tagjait, melyet Közép-Afrika rengetegeiben szándékozott alapítani.

Végre 1896 február 13-dikán a doktor meg szolgája csónakon elindultak Malinbából...

De hová?... Ezt a bogaras német nem mondta meg senkinek. Késõbb azonban mégis kiszivárgott annyi, hogy a csónak, fölmenvén a Nbarril folyón vagy száz mérföldnyire, Nghila falunál kötött ki. Onnan húsz poggyászvivõ szerecsen kíséretében a doktor keletnek indult, s azóta senki sem hallott hírt felõle. A Nghilába megtért szerecsenek nem tudták pontosan megjelölni a helyet, a hol megváltak a doktortól...

Elmúlt félév, egy év, két év... de minden kérdezõsködés, kutatás sikertelen maradt: akár csak a föld nyelte volna el a doktort meg a szolgáját:

De most Max Huber és John Cort legalább részben kitalálták, hogy mi történt.

Johansen orvos, miután ráakadt az Ubanginak erre a mellékfolyójára, mely átszelte a vadon õserdõt, elbocsátotta a szerecseneket, õ pedig szolgája segítségével összeácsolta ezt a tutajt, s idáig lehajózott a folyón.

Itt aztán fölállította ketreczét, s aztán...

Nos, aztán?... Mi történt vele aztán?... Miért volt üres a kunyhó?... Hová lettek a lakói?... Mikor hagyták el?... Önként távoztak-e el, vagy úgy hurczolták el õket?... De kicsodák?... A bennszülöttek?... vagy a fenevadak?...

Egy szóval: az volt a kérdés, él-e még Johansen doktor meg a szolgája?... S erre a kérdésre a kis társaságnak egyetlen tagja sem bírt megfelelni.

- Nézzük végig a jegyzõkönyvet - tanácsolta John Cort.

- Úgy van; ez lesz a legokosabb - felelte Max Huber.

S fölnyitotta a kis könyvet, melynek a lapjai szinte egymáshoz tapadtak a nedvesség miatt.

- Nem hiszem, hogy sokat tudhassunk meg belõle - szólt a fejét csóválva.

- Miért?...

- Mert minden lapja üres... kivéve az elsõt.

- Hát az elsõ, Max?...

- Azon is csak néhány odavetett jegyzet van, egy pár száraz adat, a melybõl a doktor késõbb talán a naplóját akarta megírni...

És Max Huber lassan, nehezen betûzte ki ezeket a czeruzával írott sorokat:

1896. július 29. - Megérkezem a csapattal az Ubangi-erdõség széléhez... Tanyát ütünk egy folyó jobb partjára... Összerójuk a tutajt.

Augusztus 3. - A tutaj kész... A csapatot visszaküldöm Nghilába... Megsemmisítem itt lételünknek minden jelét... A tutajra szállok hû szolgámmal.

Augusztus 9. - Lefelé ereszkedünk a folyón, akadály nélkül, teljes egy hétig... Egy tisztáson kikötünk... Köröskörül igen sok a majom... Úgy látszik, ez a hely nagyon megfelelõ.

Augusztus 10. - Partra szállítjuk a holmit... Helyet keresünk a kunyhó-ketrecznek a jobb parti fák alatt, a tisztás szélén... Nagyon sok a majom: csimpánzok és gorillák.

Augusztus 13. - Végképp megtelepedtünk... Behurczolkodunk a kunyhóba... A vidék teljesen elhagyatott... Sehol nyoma sincs az embernek: sem bennszülötteknek, sem fehéreknek... Sok a vízi szárnyas... A folyó haldús... Vihar ellen jól megvéd a kunyhó.

Augusztus 25. - Három hét múlt el... Végképp megszoktuk a vadonbeli életet... A folyóban több vízilovat láttam, de békés természetûek... Szarvasokat és antilopokat lõttünk... A múlt éjjel nagy majmok jöttek kunyhónk közelébe... Miféle fajták?... Még nem határozhattam meg... Ugráltak a fákon, szaladoztak a földön, de nem látszottak ellenséges indulatúaknak... Úgy rémlett, hogy pár száz lépésnyire tüzet is láttam a bokrok közt... Úgy tetszett, mintha ezek a majmok beszélgetnének... Az egyik, kölyök-majom volt, azt mondta: - «Ngora!... Ngora!... Ngora!»... a mi a bennszülöttek nyelvén annyi, mint: anya...

Llanga figyelmesen hallgatta, a mit Max Huber olvasott, s most hirtelen fölkiáltott:

- Igaz... Igaz!... Ngora... anya... Ngora... anya!...

Most John Cortnak is hirtelen eszébe jutott, hogy a múlt éjjel szintén hallotta ezt a szót. Most már bizonyos volt, hogy nem álmodott, s midõn Max Huber fölkiáltott:

- E szerint hát mégis igaza lenne Garner professzornak?... és a majmok csakugyan beszélnének?...

John Cort határozottan mondta:

- Én csak annyit mondhatok, kedves Max, hogy magam is hallottam ezt a szót: «Ngora!»

S elmondta, hogy az éjjel, míg õrt állt, egy panaszos hang többször ismételte ezt a szót.

- Lám, lám!... - tûnõdött Max Huber - ez már csakugyan rendkívüli!...

- Hát hisz ön rendkívülit kívánt, kedves Max! - mondta John Cort nevetve.

Khamis nem nagy érdeklõdéssel hallgatta Johansen doktor jegyzeteit. Õ csak azzal törõdött, hogy ez a véletlen eset ne késleltesse hazatérésüket. Mindjárt föltette magában, hogy ha John Cort meg Max Huber keresni akarják az elveszett doktort, lebeszéli õket errõl a hiábavaló kísérletrõl és sürgetni fogja a hazautazást.

Mert ugyan mi eredménye is lehetne immár kutatásaiknak?... A szûkszavú napló utolsó följegyzése 1896 augusztus 25-dikérõl kelt, azóta tehát több mint három év telt el... A doktor ekkor tûnhetett el... Hogy hová? Annak semmi nyoma nem volt.

Ekkor John Cort megszólalt:

- Kétségtelen, hogy Johansen doktor csak augusztus 9-dikétõl 25-dikéig, tehát rövid két hétig lakott e kunyhóban...

- S hogy azután mi történt vele, azt el sem képzelhetjük - tette hozzá Khamis.

- S én nem is vagyok rá kíváncsi - mondta Max Huber.

- Akkor tehát készüljünk az útra - fejezte be Khamis.

Mindenesetre ez volt a legokosabb, a mit tehettek. Úgy, a hogy most voltak, négyen, úgyszólván fegyvertelenül - mert hisz alig volt harmincz töltésük - nem is gondolhattak arra, hogy Johansen doktor fölkeresésére induljanak. Ha késõbb Kongóból vagy Librevillebõl expedícziót indítanak a német tudós fölkeresésére, ehhez már õk is csatlakozhatnak, s akkor inkább remélhetik, hogy a kutatásnak eredménye is lesz.

Khamis még egyszer alaposan megvizsgálta a kunyhót, hogy nem talál-e benne valamit, a minek hasznát vehetnék. Különös és szinte megmagyarázhatatlan volt, hogy a néhány, már fölsorolt csekélységen kívül semmi egyéb nem volt a kunyhóban. Pedig a doktor bizonyára hozott magával sok egyéb eszközt, edényt, bútort is... Hová lettek ezek?... Nem gondolhattak mást, mint hogy a kunyhót kirabolták... De kik?... A bennszülöttek?... Aligha, mert az afrikai törzsek soha sem mertek ily messzire bemenni a rengetegbe.

Khamis már üres kézzel akart távozni a kunyhóból, mikor az egyik sarokban megbotlott valamiben.

- Mi lehet ez?...

- Láda! - kiáltott föl Max Huber.

Valóban láda volt, kicsiny, megvasalt, pántos láda, mely félig el volt ásva abban a földben, a mit a szél és esõ hordott rája a ketrecz nyitott rácsozatán át.

Izgatottan, türelmetlenül törték föl a kis ládát, azt vélve, hogy valami titok nyomára jutnak, vagy megtalálják a doktor eltûnésének a nyitját, de a ládában csak valami száz töltés volt.

Az utasok azonban mégis nagyon megörültek e váratlan ajándéknak, s Max Huber ujjongva kiáltott föl:

- Köszönjük, kedves doktor!... S bár egy napon kamatostól visszafizethetnõk ezt a szívességet.

Most már csakugyan nem volt egyéb hátra, mint hogy kijavítsák a tutajt és induljanak hazafelé.

- Elõbb azonban nézzünk körül itt a közelben, - mondta John Cort - hogy nem akadunk-e valahol a doktor nyomára... Lehet, hogy a bennszülöttek megtámadták és elhurczolták, de az is lehet, hogy megölték... s talán temetetlenül hever valahol szolgájával együtt.

- Akkor kötelességünk eltemetni õket - mondta Max Huber.

Tovább egy óránál kerestek, kutattak vagy ötszáz méternyi területen, de sehol semmit sem találtak. Azt kellett hinniök, hogy azok a nagy majmok, melyektõl Johansen doktor a «Ngora» szót hallotta, tulajdonképpen nem is majmok, hanem bennszülöttek voltak, s másnap mindjárt megtámadták, elhurczolták, vagy megölték a német tudóst szolgájával együtt.

- Ebbõl az következik, - jegyezte meg John Cort - hogy ebben az erdõben bennszülöttek is járnak, tehát jól kell vigyáznunk magunkra.

- Igaza van, John úr - felelte Khamis. - Most pedig menjünk a tutajra.

- Elõbb azonban együnk valamit, - szólt Max Huber - mert én már alig látok az éhségtõl.

Mivel a többieknek is farkas-étvágyuk volt, Khamis elõször is harapni valót készített, még pedig ezúttal, Max Huber különös kívánságára, levest fõzött. Most már ezt is megtehették, mert volt vasfazekuk, sõt még lábasuk is.

Aztán lázas sietséggel fogtak hozzá a tutaj kitatarozásához. Szerencsére nem sok javítani való volt rajta: néhány szálfát kicseréltek, a meglazult gerendákat erõs növényindákkal szorosabban összekötözték, s még valamivel napnyugta elõtt teljesen rendbe hozták a tutajt.

Az indulást másnap hajnalra halasztották, mert az ég nagyon borús volt. Nyolcz óra tájban csakugyan meg is eredt az esõ és úgy szakadt, zuhogott, mintha sajtárból öntötték volna.

Mielõtt lefeküdtek, Max Huber így szólt:

- Hallgasson ide, kedves John, s ön is, Khamis... Van egy ajánlatom...

- Halljuk, Max!...

- Valamit mégis kellene tennünk azért a szegény doktorért...

- Micsoda? - kiáltott föl a foreloper ijedten - talán csak nem akar a keresésére indulni?...

- Azt nem, - felelte Max Huber - de szeretném, ha róla keresztelnõk el ezt a folyót...

A foreloper megkönnyebbülten egyezett bele ebbe a kívánságba, s miután John Cortnak sem volt ellenvetése, elkeresztelték a folyót Rio-Johansennek s azóta csakugyan ezen a néven is szerepel Afrika legújabb térképein.

Az éjszaka különben csöndes és nyugodt volt: sem Khamis, sem Max Huber, sem John Cort nem hallottak egyetlen egy szót sem.