XV. FEJEZET.
Három heti tanulmányozás.

Meddig maradnak Khamis és társai ebben a furcsa városban?... Történik-e valami, a mi változást okoz sorsukban?... A jövõjük egyelõre aggasztó volt. Nagyon vigyáztak rájuk, úgy, hogy a szökésre nem is gondolhattak... De még ha megszökhetnének is: mit csinálnának az alattuk fekvõ sötét, járhatatlan rengetegben? Éhen halnának, mielõtt megtalálnák a Johansen folyót.

Max Huber, a ki mindig forrón óhajtotta a rendkívülit, most azt kezdte tapasztalni, hogy ez a rendkívüli helyzet napról-napra veszít érdekességébõl, sõt határozottan tûrhetetlen lesz. Vele együtt türelmetlenkedett John Cort is, a ki épp úgy szeretett volna már otthon lenni Librevilleben, mint barátja.

A foreloper szintén dühöngött és kikelt a balsora ellen, mely e majmok - mert õ csak majmoknak tekintette és megvetette õket - közé vezette õt és társait. Mindhármuk közt talán õ volt a legtürelmetlenebb s még élete koczkáztatásával is megkísértette volna a menekülést.

Ezen közben John Cort szorgalmasan megfigyelte és tanulmányozta a vagdi nép erkölcseit, szokásait és jellemét. Ki akarta deríteni, mennyi bennük az emberi és mennyi az állati elem, hogy kellõképpen osztályozhassa õket és helyet szorítson nekik a jó Isten óriási állatkertjében, mely a föld kerekségét lakja.

Noha nem tudták, mennyi ideig lesznek foglyok a levegõben épült városban s azt sem tudták, hogy egyáltalában megszabadulhatnak-e és hogyan: egyelõre nem igen panaszkodhattak. A vagdi nép nem bántotta õket, sõt határozottan igen jól, mondhatni tisztelettel bánt velök.

Ez azonban nem elégítette ki a foglyokat; õk távozni szerettek volna innen, még pedig minél elõbb.

- Okvetlenül beszélnünk kell a Tükörszemû Atyával - mondta Max Huber - s rá kell vennünk azt a pápaszemes majmot, hogy eresszen bennünket haza!

De ezt könnyebb volt kívánni s mondani, mint megtenni. Elõször is úgy tetszett, hogy Mszelo-Tala-Tala õ felsége épp oly láthatatlan valaki, mint a tibeti dalai-láma, a kit emberi szem még soha sem látott; másodszor pedig, még ha a színe elébe járulhatnának is, hogyan beszélhetnének vele?... Õk nem értik a vagdik nyelvét, ezek viszont nem értik az övéket... S végül: nem azt parancsolta-e a vagdik érdeke és biztonsága, hogy holtuk napjáig fogva tartsák ezeket az idegeneket, a kik elárulhatnák ittlétüket az Ubangi-rengetegben...

Mikor a foglyok sétájukból haza tértek, több kellemes meglepetés érte õket.

Elõször, egy erõteljes vagdi éppen takarította a szobájukat és friss, illatos szénát hordott be a kunyhóba, fekvõhelynek. Aztán több edényt kaptak: csuprokat, bögréket, kancsókat; továbbá a polczok tele voltak friss, ízletes gyümölccsel és vadhússal meg szárnyasokkal.

A vagdi, mikor a gazdái beléptek, abbahagyta a munkát. Húsz éves, ügyes, erõteljes ficzkó volt és mosolyogva mutatta, mily tiszta a ház. Aztán az egyik sarokba vezette Llangát, fölemelt egy ponyva-félét, a mely alatt ott hevertek... az utasok puskái, kissé megrozsdásodva, de még elég épen.

- Szavamra, ez fölséges szerencse! - kiáltott föl Max Huber - és alkalomadtán...

- Kitûnõ hasznukat is vehetnõk, - vágott közbe John Cort - ha meg kaptuk volna a töltéseinket is.

- Azok is itt vannak! - mondotta a foreloper ujjongva.

S a kis pántos ládikóra mutatott, mely az ajtó mögött volt.

Mint tudjuk, Khamis az utolsó pillanatban kidobta a puskákat és a töltéses ládát a sziklákra; ott találták meg a vagdik s onnan hozták föl ide.

- Ha visszaadták a puskáinkat, - mondta Max Huber - aligha tudják, hogy mire valók...

- Az lehet, - viszonzá John Cort - ellenben jól tudják azt, hogy a mi nem az övék, azt nem szabad megtartaniok; ez pedig annak a jele, hogy becsületesek.

- Kollo!... Kollo!...

A fiatal vagdi több ízben ismételte ezt a szót s közben egyre a mellére bökdösött.

- Kollo!... Kollo!... - ismételte, a fejével is bólogatva.

Ebbõl azt következtették, hogy Kollo a neve; s midõn John Cort próbaként négyszer-ötször ismételte ezt a szót, Kollo hangos nevetéssel fejezte ki örömét.

Mert ezek az erdõlakók tudtak nevetni is, a mi szintén fontos bizonyítéka volt ember-voltuknak. Mert az emberen kívül semmiféle más állat nem bír nevetni. A legértelmesebbek - például a kutya is - néha mosolyogni látszanak a szemükkel, sõt az ajkuk szögletei is ránczba húzódnak: de ez még korántsem nevetés.

A foglyok élete tûrhetõ, sõt kellemes volt, csakhogy persze, a szökésre nem is gondolhattak, mert a vagdiak vigyáztak rájuk. Ez a nép különben szelíd természetû volt, egyáltalában nem tolakodott az idegenek nyakára és - a mi nagyon különös volt - egy csöppet sem csodálták meg a két fehér embert, holott tudjuk, hogy Közép-Afrika szerecsen törzsei valóságos búcsút járnak egy-egy fehér ember láttára.

Testi ügyesség dolgában vetekedett ez a törzs a legnagyobb fajta, legfürgébb majmokkal. Férfiak, nõk és gyermekek szédítõ sebességgel kúsztak föl a legmagasabb fákra, ugráltak ágról-ágra s e mellett bámulatos biztosan tudtak lõni is. Röptében lõtték le a madarat apró nyilaikkal s épp oly ügyesen ejtették el a bivalyokat, antilopokat, sõt orrszarvúakat is... csakhogy ezt a foglyok már nem láthatták, mivel nem volt szabad lemenniök az erdõbe, hogy el ne szökhessenek.

Pedig éjjel-nappal ez járt az eszükben. A szökés azonban csak azon a lépcsõn át volt lehetséges, a melyen feljöttek: ezt pedig folyton erõs õrség õrizte. Max Huber több ízben szeretett volna vadászgatni a feje fölött röpködõ madarakra, de John Cort tanácsára egyelõre lemondott errõl a szenvedélyérõl. Elõször is semmi szükségük sem volt rá, hogy fogyasszák a töltéseiket, mert a vagdik bõven ellátták õket friss hússal; azután meg veszedelmes is lett volna elárulni elõttük a puskák titkát, mert könnyen kedvük jöhetett volna rá, hogy elvegyék foglyaiktól a hatalmas fegyvert.

Ebédjüket, vacsorájukat Kollo fõzte, sütötte, még pedig nagyon ízletesen, jól megsózva, a mint dukál, Max Huber nagy örömére. A húseledel mellé mindig jutott növényi táplálék is: fõzeléknek megfõzött gyökerek, továbbá friss gyümölcsök, majomkenyér, a karita, melynek gesztenyéje vajnemû anyaggal van tele, továbbá banánok, fügék, sõt még méz is, melyet a vadméhektõl szedtek el. Ráadásul csemegének bõven volt haluk, melyet a Ngala alatt kanyargó folyóból halásztak.

Ez a folyó látható volt a falunak arról a pontjáról, mely szemben feküdt a királyi palotával. Hajózható volt-e?... És hová szakadt?... Talán a Johansen folyóba vagy magába az Ubangiba?... Vannak-e rajt csónakok?...

Úgy van: voltak rajta csónakok. A vagdik tudtak csónakot csinálni; igaz, kezdetleges alkalmatosság volt, egy darab törzs, félig kiégetve, félig kivájva, de evezõk segítségével elég gyorsan siklott a vízen.

John Cort azt is megfigyelte, hogy a tüzet nem két fa összedörzsölésével gyújtják, hanem kicsiholnak, a szikrát taplóban fölfogják s az égõ taplót szénába dugják, melyet fújva lobbantanak lángra.

John Cort még arról is meg akart gyõzõdni, hogy van-e lelkiismeretük és vallásuk ezeknek a különös embereknek.

Egyszer aztán Max Huber meg is kérdezte tõle, hogy megtudott-e már valamit.

- Hogy bizonyos tekintetben becsületesek és lelkiismeretesek, az bizonyos, - felelte az amerikai. - Például tisztelik a tulajdont. Egyszer láttam, mikor nyakon csíptek egyet, a ki belopózott másnak a kunyhójába és gyümölcsöt lopott...

- Nos, a rendõrségre vitték vagy törvényszék elé idézték? - kérdezte Max Huber nevetve.

- Hiába nevet, kedves Max, - folytatta az amerikai - a tolvajt a károsult ott nyomban jól elpáholta, a szomszédjai pedig segítettek neki. Aztán ott van a család... Nem egészen olyan-e az õ családi életük is, mint a mienk?

- Az már igaz, - hagyta helyben Max Huber - épp oly gyöngédek és összetartók, szeretik egymást...

- Na, látja!... s nem vette észre azt is, hogy Kollo el tud pirulni?... Ha dicsérik, örömében, ha pirongatják, szégyenében akárhányszor elpirul... Már pedig pirulni csak az ember tud s ez a képesség szorosan egybefügg a belsõ, lelki világgal, a minõ szintén csak az embernek van...

- Akkor hát mondjuk és valljuk nyíltan, hogy õk is épp olyan emberek, mint mi! - szólt a franczia.

- Nem mondhatjuk azt, kedves Max - felelte az amerikai - mert hiányzik fogalomkörükbõl egy oly eszme, a mely minden emberrel közös.

- És mi az?

- A legfõbb lény fogalma és a vele kapcsolatos vallásosság, a mi megvan minden népben, még a legvadabb törzsekben is. Ezeknél pedig nem tapasztaltam... Nincsen istenük; nincsenek bálványaik, sem papjaik...

- Hacsak nem imádják Mszelo-Tala-Tala õ felségét, a kit úgy õriznek és rejtegetnek, mint a szemük világát.

De ha papok és kuruzslók, varázslók nem voltak is a vagditörzsben, katonák már voltak: vagy száz válogatott, izmos ficzkó, nyilakkal, íjakkal, lándzsákkal, szekerczékkel. Vajjon rendes, harczoló katonaság volt-e, vagy csak díszõrség, a király õrizetére?

Ez a kérdés is csakhamar eldõlt. Mióta a foglyok a vagdiak városában laktak, négyszer-ötször megtörtént, hogy a harczosok két-három napra eltávoztak s aztán zsákmánnyal megrakodva tértek haza, de egyikük-másikuk sántán, bénán kullogott a többiek után. Valószínû volt tehát, hogy a szomszédságban egy velük rokon, vagy hozzájuk hasonló faj lakott s annak a falvaiban, városaiban portyáztak.

A foreloper több ízben megkísértette kilopózni a városból, de mindannyiszor sikertelenül. A lépcsõt õrzõ katonák mindig visszakergették, sõt néha meg is fenyegették. Egyszer talán meg is verték volna, ha Lo-Mai a zajra oda nem siet és meg nem védelmezi.

Lo-Mai ez alkalommal hevesen össze is szólakozott egy hatalmas termetû katonával, a kinek Raggi volt a neve. Úgy látszott, hogy ez a fõvezér, mert neki volt a legszebb pajzsa, legszebb toll-koszorúja s õ volt egyszersmind a legdurvább, leghetvenkedõbb is.

A foglyok hiába remélték, hogy megláthatják a rejtélyes Tükörszemû Atyát s mivel a szökést meg sem kísérelhették, lassankint csüggedni kezdtek. Már csak abban reménykedtek, hogy a szomszédos törzsek valamelyike megtámadja Ngalát s ebben a zûrzavarban megszökhetnek... De akkor is hova, merre menjenek?...

Egy napon, április 9-dikén nagy fölfordulás támadt a városban. Alulról, a folyó felõl, kétségbeesett sikoltozás hallatszott... Mi volt ez?... Talán megtámadták Ngalát?...

Raggi vagy harmincz harczossal gyorsan lerohant a lépcsõkön, Lo-Mai pedig elvezette Khamist és társait a falu túlsó szélére, a honnan jól láthatták, mi történik a folyó partján.

Az ott épült kunyhókat megrohanták a... vízi disznók! Ezek a csordában járó állatok roppant károkat okoznak déli és középsõ Afrikában, mert ha megvadulva elkezdenek rohanni, mindent legázolnak, romba döntenek, a mi útjukba kerül. Valamivel kisebbek, mint az európai vaddisznó, de roppant erõsek s úgy törtetnek elõre, mint a lavina: vetések, ültetvények, kerítések, sõt házak is, szóval minden ízzé-porrá lesz, ha nekirontanak.

Most is, már javarészét legázolták a kunyhóknak, mire Raggi odaért kisded csapatával és rajtuk ütött.

A foglyok jól láthatták fölülrõl a heves küzdelmet, mely rövid volt ugyan, de annál véresebb. A harczosok bátorsága és ügyessége bámulatos volt. Lándzsáikkal és szekerczéikkel rávetették magukat a dühöngõ állatokra s halálmegvetéssel szúrták, vágták, aprították õket. Egy órai heves küzdelem után a vízi disznók megszaladtak s a harczosok fáradtan tértek haza.

Max Huber szintén szeretett volna részt venni ebben a küzdelemben... szerette volna, hogy mind a hárman kihozzák a puskáikat s onnan fölülrõl lövöldözzék agyon a vízi disznókat, a vagdi-nép nagy álmélkodására... De a józanabb amerikai, a kit a foreloper is támogatott, lebeszélte errõl.

- Nem, nem! - csillapította a tüzes francziát - hagyjuk a beavatkozást döntõbb pillanatokra... A kinek villámok vannak a kezében, édes Max...

- Várja meg a kellõ pillanatot s akkor sújtson le velük - fejezte be a franczia. - Igaza van, kedves John: várjunk tehát.