XVI. FEJEZET.
Õ Felsége Mszelo-Tala-Tala.

Április 15-dikén nagy sürgés-forgás támadt a fõvárosban. Az idõ nagyszerû volt, sõt tán kissé meleg is, mert a nap tikkasztóan sütött reggeltõl estig.

Valamivel délutáni három óra elõtt az egész Mai-család: a ngoro és a ngora meg a fiúk, meglátogatta a foglyokat. Meglátszott rajtuk, hogy valami ünnepnap van, mert mindnyájan a legszebb köntösökbe öltöztek, úgy, hogy Max Huber önkénytelenül fölkiáltott:

- Nini! ezek gálában vannak!

Meg kell jegyeznünk, hogy a foglyok nagyon bensõ barátságot kötöttek a Mai-családdal. Mindennap meglátogatták õket, s bár beszélni nem igen tudtak velük, azért mégis nagyon jól elmulattak náluk, mert Lo-Mai, az apa és La-Mai az anya, még a széket is megtörülték volna - ha lett volna nekik! - a hova az idegenek ültek.

E látogatások közben Khamis és társai gyakran emlegették a Mszelo-Tala-Tala nevét, mintegy értésére akarván adni Lo-Mainak, mennyire szeretnének õ Felsége színe elé járulni. De házi gazdájuk, talán meg sem értvén vendégei kívánságát, csak a fejét hajtogatta, végtelen nagy tisztelettel és semmit sem felelt. Ha pedig sétálni mentek együtt, a mi csaknem minden este megtörtént, s elvetõdtek a királyi palota elé, a ngoro (annyi, mint: apa) mindig szent áhítattal mutogatott arra. S ha ilyenkor a heves vérû franczia taglejtésekkel értésére adta, hogy szeretne bemenni õ királyi fölségéhez, Lo-Mai mindannyiszor babonás borzalommal ellenkezett és szinte erõszakkal hurczolta másfelé a foglyokat.

Ezen az április 15-én tehát, a mint mondtuk, a Mai-család ünneplõ ruhájában tisztelgett a foglyok elõtt.

- Bizonyosan ünnepük van! - mondta John Cort.

- Talán csak nem a templomba igyekeznek? - kérdezte Max Huber.

- Miért ne? - felelte John Cort. - Hátha ma van a bálványuk nevenapja?... S megtudjuk azt is, milyen a vallásuk?...

És Lo-Mai, mintha csak erre a kérdésre felelt volna, mélyen hajlongva mondta:

- Mszelo-Tala-Tala...

- A Tükörszemû Atya! - kiáltott föl Max Huber.

És mindjárt kiszaladt a házból, azt vélve, hogy e pillanatban halad el arra a vagdiak királya...

De keservesen csalódott! A rejtélyes uralkodónak nyoma sem volt. Ellenben nyilvánvaló volt, hogy egész Ngala talpon van és nagyban készülõdik valamire. Mindenfelõl özönlött a víg nép, mely épp oly ünneplõ köntösben volt, mint a Mai-család...

- Itt valami szokatlan dolog készül, - mondta John Cort, megállván a küszöbön.

- Majd megtudjuk, hogy mi az, - felelte Max Huber.

S oda fordulva Lo-Maihoz, megkérdezte:

- Mszelo-Tala-Tala?...

- Mszelo-Tala-Tala! - felelte a ngoro, s keresztbe rakva a karjait, mély tisztelettel bólintgatott a fejével. Ebbõl John Cort és Max Huber azt következtették, hogy a vagdi nép készülõdik a királyát ünnepelni, a ki nemsokára teljes dicsõségében tündökölve fog megjelenni az utczán.

A foglyoknak, fájdalom! nem volt ünneplõ gúnyájuk, amit a Tükörszemû Atya tiszteletére felölthettek volna. Még azt is, a mi rajtuk volt, elnyûtte már a hosszú út, a sok viszontagság s nagyon rá fért volna egy kis foldozás, takarítás.

Mind a mellett, midõn a Mai-család elindult az ünnepélyre, õk is elmentek vele, csak Khamis maradt otthon, mit sem törõdve a «Majom-királlyal», a hogy Mszelo-Tala-Tala Õ Felségét megvetõleg elnevezte.

A kis társaság csak lassan haladhatott a nagy tolongásban és szinte nem is a maga lábán ment a királyi palota felé, mert az arra özönlõ nép vitte, sodorta magával.

- Egészen olyan ez a nép, - mondta John Cort, - mint a mi nagy városainkban a tömeg; kíváncsi, zajos, türelmetlen, tolakodó...

- S a mellett épp úgy kaczag, mulat, tréfál, incselkedik, - tette hozzá Max Huber.

Végre, vagy félóra múlva, oda értek a nagy térre, a hol most ember-ember hátán tolongott.

Akár csak Európa nagyobb városaiban, itt is katonai kordon tartott rendet a tömegben. A harczosok is teljes hadi díszbe öltöztek: rendes fegyverzetükön kívül nagy antilop-szarvakat raktak a fejükre, ezredesük pedig, a durva Raggi, egész bivalyfejet - még pedig szõröstõl-bõröstõl, szarvastól - rakott a feje búbjára.

- Õ pápaszemes felsége alighanem csapatszemlét tart, - mondta John Cort.

- De hátha éppen ma ki sem jön? - aggódott Max Huber.

S oda fordulva Lo-Maihoz, a királyi palotára mutatott, majd taglejtésekkel kérdezte, hogy kijön-e a király.

- Mszelo-Tala-Tala? - mondta szóval is.

Lo-Mai megértette a kérdést és megnyugtatólag intett, mintha mondaná:

- Késõbb!... késõbb!...

- Hát várakozzunk, - nyugodott bele Max Huber. - A fõ az, hogy végre valahára meglássuk azt a fölséges majompofát.

A tér közepe, vagy ötven négyszögméternyi területen, üres volt. Valószínûleg ott lesz az ünnep, a czeremónia, a mely bizonyára akkor kezdõdik, ha majd a fölséges úr megjelenik palotája küszöbén... De hát a nép, hogyan üdvözli majd királyát?... Leborul elõtte a porba?... És úgy imádja?...

- Akkor ez tulajdonképpen nem is vallásos ünnep, - jegyezte meg John Cort; - mert, ha imádják is uralkodójukat, ez csak földi isten...

- Kivéve, ha nem kõbõl, vagy fából faragott bálvány, - felelte Max Huber. - Mert ha ez az uralkodó csak olyan bálvány, a milyet például a polinéziai vadak szoktak imádni...

- Akkor, kedves Max, - folytatta John Cort, - ezek a vagdik is épp oly emberek, mint a polinéziai vadak...

- Föltéve, - mondta Max Huber vállat vonva, - hogy a polinéziai vadakat egyáltalában embereknek tartjuk!

- Pedig annak kell õket tartanunk, kedves Max: mert talpon járnak, beszélnek, gondolkodnak, van vallásuk, hisznek egy természetfölötti lényben: szóval semmi egyébben sem különböznek tõlünk, csak abban, hogy értelmiségük fejletlenebb, mint a miénk... De köztünk is vannak fejletlenebb értelmiségûek: például a hülyék, dadogók és gyönge elméjûek, a kiknek ember voltát ezért még sem tagadja senki.

Lo-Mai szívességébõl Max Huber, John Cort és Llanga oly jó helyet kaptak, hogy mindent láthattak.

E pillanatban huszonöt-harmincz pár fiatal vagdi ifjú és leány lépett ki a szabadon hagyott térre és tánczolni kezdett, mialatt az öregek hozzá fogtak az iváshoz.

A mulatság egészen úgy kezdõdött, mint a falusi búcsú: a legények és leányok tánczra perdülnek a korcsma udvarán, az öregek meg iddogálnak.

Az ital erjesztett, megforrott tamarind-bor volt, melyet borssal fûszereztek. Erõs szesztartalma lehetett, mert az ivók csakhamar dülöngeni kezdtek, akárcsak az európai részegek.

A táncz azonban egyáltalában nem hasonlított a mi ütemes szabályos tánczainkhoz. Mindenki tetszése szerint ugrált, forgott, kénye kedvére bukfenczezett, s közbe-közbe nagyokat rikkantgatott. S a kísérõ zene úgyszólván nem szabályozója volt a táncznak, hanem csak egyszerû hangverseny: kisebb nagyobb üst-dobok, tilinkók, illetõleg egyenes fasípok, szarvból készült tülkök voltak a hangszerek, a melyekkel oly fülsértõ zajt csaptak, hogy a két európai füldobja majd megrepedt bele.

- Ez aztán a macskazene - bosszankodott Max Huber.

- Tele tüdõbõl fújják, a gazemberek! - bosszankodott John Cort is.

- És nem is a zenére tánczolnak...

- De legalább van érzékük iránta és szeretik a zenét, - mondta John Cort. - Ez is bizonyítja, hogy emberek...

- Oh, ez semmit sem bizonyít, édes John, - felelte a franczia; - mert tudjuk, hogy a legtöbb állat szintén szereti a zenét, s van is érzéke iránta. Szerintem a zene alacsonyabb fokú mûvészet, mely inkább csak az érzékeinkre hat; ellenben nincsen állat, mely érezné a festészet, a költészet hatását: s még a legértelmesebb állatok sem indultak föl soha egy kép láttára, vagy egy költemény hallatára.

Mind a mellett a vagdiak mégis inkább emberek voltak, mint állatok, mert nemcsak érezték, hanem gyakorolták is a zenét, ez pedig nagy különbség.

Két óra múlhatott el így, Max Huber legnagyobb türelmetlenségére. Végtelenül dühbe hozta, hogy Mszelo-Tala-Tala õ Felsége nem kegyeskedett megjelenni, hogy elfogadja alattvalói hódolatát.

Az ünnep e közben tovább tartott s az éktelen lárma és macskazene egyre fülhasogatóbb lett. A részegek már kezdtek garázdálkodni, s félni lehetett, hogy a mulatságnak általános duhajkodás lesz a vége, mikor egyszerre úgy vége lett a lármának, mintha csak ketté vágták volna.

Mindenki lecsillapodott és szinte mozdulatlanul állt a helyén. A pokoli lárma után halálos csönd lett.

E pillanatban kinyílt a királyi palota kapuja, s a harczosok két felõl sort álltak.

- Végre! - sóhajtott Max Huber megkönnyebbülve. - Végre hát mégis meglátjuk ezt a rejtélyes uralkodót!

De a palotából nem õ felsége lépett ki. Valami levelekkel, virágokkal behintett bútordarabot hoztak ki a tér közepére. S hogy elbámult a két jó barát, mikor látta, hogy ez a bútordarab egy közönséges... verkli, azaz kintorna volt!... Valószínû, hogy ezt a szent hangszert csak a nagy nemzeti ünnepeken szólaltatták meg, Ngala nagyjának, aprajának végtelen gyönyörûségére!

- Hiszen ez a Johansen doktor kintornája! - mondta John Cort.

- Más nem is lehet ez a vízözön elõtti jószág, - felelte Max Huber. - S most már értem, hogyan hallhattam megérkezésünk éjszakáján a Bûvös Vadász keringõjét!

- S errõl nem is beszélt, Max?!...

- Mert azt hittem, hogy álmodtam, kedves John.

- Ezt a hangszert a vagdiak bizonyára úgy rabolták el a doktortól...

- S akkor bizonyára meg is ölték a szegény embert! - tette hozzá Max Huber.

E perczben egy szálas, díszes gálába öltözött vagdi, - valószínûleg a karmester, - oda lépett a kintornához és elkezdte hajtani.

S mindnyájuk végtelen örömére fölhangzott az ismeretes keringõ.

A karmester komolyan, ünnepélyesen hajtotta a kintornát, mialatt a hallgatók, szinte megittasulva a roppant élvezettõl, egyre jobbra-balra ingatták a fejüket...

De tudták-e Ngalában, hogy a kintornában rendesen több dallam van, s csak az oldalán levõ gombokat kell odább tolni, hogy egyik nóta a másikat váltsa föl?...

Ezt kérdezte magában John Cort, s meg akarta várni, mi lesz, ha az erdõlakók beleunnak az elsõ áriába.

Miután a karmester vagy félóráig nyekegtette a Bûvös Vadász keringõjét, megállt s oly ügyesen félre tolta az elsõ rézgombot, mint akármelyik fõvárosi kintornás, a ki egész életében egyebet sem tett.

- Ah, ez már csakugyan sok! - kiáltott föl Max Huber.

S valóban sok is volt... ha csak valaki meg nem tanította ezeket a vadakat a kintorna titkára...

A karmester ismét megfogta a kintorna fogantyúját és hajtani kezdte. Ezúttal valami siralmas német románczot játszott, mely hosszú és unalmas volt, akárcsak a szentiváni ének... Félóráig játszotta ezt is, azután megint visszatolta a kintorna rézgombját és ismét a Bûvös Vadász keringõjét zendítette rá.

Úgy látszott, hogy a kintornában nincs több ária, csak ez a kettõ, mert egyiket a másik után, de folyvást csak ezt a kettõt játszotta minden félórában.

Mikor vége volt ennek a hangversenynek, az elõbbeni tánczoló párok ismét összeálltak a téren, az irtózatos macskazene megint elölrõl kezdõdött és tovább folyt az ivás is, melyet a kintorna egyelõre félbe szakított.

A nap lassankint lehanyatlott a fák mögött, s kezdett besötétedni. John Cort és Max Huber, bódultan, kábultan a pokoli lármától, máshova akartak indulni, mikor hirtelen sok fáklya gyúlt ki köröskörül és Loi-Mai, hozzájuk fordulva, jelentõsen mondta:

- Mszelo-Tala-Tala!

Hát mégis?... A láthatatlan, rejtélyes földi-isten csakugyan kegyeskedik kijönni alattvalói közé?...

Persze, hogy most már a két jó barát sem mozdult a helyérõl.

Nemsokára mozgás támadt a királyi palota elõtt, a pokoli lárma hirtelen elhallgatott, s csak a tömeg lassú morajlását lehetett hallani. Az ajtó kinyílt, a harczosok sorba álltak és Raggi ezredes a csapat élére állt.

Majdnem ugyanakkor látható lett a trón - egy ócska, kopott díván, - melyet négy izmos ficzkó hozott a vállain.

A trónuson ott terpeszkedett a Tükörszemû Atya...

Hatvan éves, elhízott ember lehetett, a kinek súlya ugyancsak nyomhatta a dívánt hordozó alattvalók vállait; a haja és szakálla már õszbe csavarodott, a fején lombkoszorú volt.

A díszes menet megindult, hogy körüljárja a teret.

A tömeg alázattal egész a porig hajlott, mintha Mszelo-Tala-Tala õ Felségének dicsõ jelenléte megigézte volna.

Maga a király, úgy látszott, nem sokat törõdik alattvalói jobbágyi hódolatával, mert csak alig bólintgatott a fejével. Kétszer-háromszor unottan megvakarta nagy uborka-orrát, a melyen otromba pápaszeme nyugodott: ezért nevezték hát el Tükörszemû Atyának!

A két európai nagyon élesen szemügyre vette õ Felségét, a mint elhaladt elõttük.

- De hisz ez igazi ember! - kiáltott föl John Cort.

- Igazi ember? - hökkent meg Max Huber.

- Úgy van... igazi ember!... Sõt, mi több: fehér!...

- Fehér ember?... álmélkodott a franczia.

Az, valóban fehér ember volt. Lehetetlen volt kételkedniök is, hogy az a pápaszemes, õsz öreg, a kit a vagdiak diadallal hordoztak körül az ócska dívánon, csakugyan ember, - még pedig fehér ember!...

- S meg sem lepte, hogy minket látott, - mondta Max Huber: - sõt úgy látszik, még csak észre sem vett bennünket!... Ez már bosszant!... Mi csak nem hasonlítunk ezekhez a félmajmokhoz, s noha már négy hete lesz, hogy köztük vagyunk, azért még talán nem vesztettük el az emberi ábrázatunkat!...

És már rá akart rivallni õ Felségére:

- Hé!... hallja az úr!... Legyen szíves csak egy kicsit erre tekinteni!...

De ekkor John Cort megragadta a karját, s az izgatottságtól, meglepetéstõl fojtott, rekedt hangon mondta:

- Ismerem, ki az!...

- Ismeri?... a királyt?...

- Ismerem!... Johansen doktor az!...