XVII. FEJEZET.
Johansen doctor története.

John Cort többször találkozott Johansen doktorral Librevilleben. Nem csalódhatott tehát: a kit látott, csakugyan a német orvos volt; õ uralkodott a vagdiakon!

Most már könnyû volt kitalálni a történetét is.

Három évvel ezelõtt, midõn Garner professzor hiába igyekezett a majmok társaságába tolakodni; Johansen doktor elhatározta, hogy újra megismétli a sikertelen kísérletet. Elindult tehát Malinbából, s már tudjuk, hogy hû szolgája kíséretében az Ubangi-rengetegben ütött tanyát, azon a kis, mocsaras tisztáson, a hol Khamis meg társai megtalálták a fölállított kunyhót.

A kunyhóban maradt jegyzõkönyv adatai szerint Johansen doktor augusztus 13-ikán hurczolkodott be a ketreczbe, a hol augusztus 25-ig, tehát csak két hétig lakott. Legutolsó följegyzésében megírta, hogy éjszaka nagy, emberszabású majmok látogatták meg a ketreczet és többször hallotta tõlük a «Ngora» szót.

Ezek az «emberszabású majmok» csak a vagdiak lehettek. Miután kóborlásaik közben ráakadtak a német tudós ketreczére, foglyul ejtették õt, s minden holmijával elhurczolták, föl a fák sudarán épült városukba.

A doktor bennszülött szolgája valószínûleg elmenekült a rengetegbe. Mert ha a vagdiak õt is ide hozták volna Ngalába, Khamisnak és társainak már elõbb is találkozniok kellett volna vele, vagy legalább látniok kellett volna õt ezen az ünnepélyen, a gazdája mellett.

A vagdiak bizonyára nem bántak rosszul Johansen doktorral. Sõt, érezvén, hogy a német tudós sokkal értelmesebb és okosabb, mint õk maguk, királyukká választották, - a mi különben megtörténhetett volna John Corttal, vagy Max Huberrel is, ha a trón nem lett volna már betöltve.

Ily módon hát Johansen doktor, a Tükörszemû Atya, már három év óta uralkodott dicsõségesen a vagdi népen!

Ez sok olyan dolgot megmagyarázott, a mit a foglyok eddig nem értettek. Most már tudták, honnan kerültek a vagdiak nyelvébe a kongónyelvjárás és a német nyelv egyes szavai; megértették a tûzkõ használatát, az égetett agyagedények eredetét és - a kintornát is, a mely a vagdiaknak legfõbb gyönyörûsége volt.

A két jó barát, mihelyt hazaért, azonnal elmondott mindent Khamisnak is.

- Csak azt nem értem, hogy Johansen doktort nem nyugtalanította a mi jelenlétünk, - mondta Max Huber. - Utóvégre is fehérek vagyunk, s bizonyára természetes lett volna, ha maga elé hivat bennünket és kérdezõsködik tõlünk egykori hazája felõl... De õ még azt sem vette észre, hogy nem hasonlítunk alattvalóihoz, pedig egész közel mellettünk vitték el az ünnepélyen!...

- Ez valóban különös, Max, - felelte John Cort, - s magam sem értem, miért nem hivatott Mszelo-Tala-Tala mindeddig a palotájába...

- Talán nem is tudja, hogy alattvalói foglyul ejtettek bennünket, - jegyezte meg a foreloper.

- Az meglehet, - hagyta helyben John Cort: - de azért a dolog mégis különös... szeretnék a nyitjára jönni ennek a rejtélynek...

- Magam is! - felelte Max Huber izgatottan.

... De hogyan?... Ez volt a bökkenõ!

Mit tegyenek?... Vajjon, ha megjelenhetnének a doktor elõtt, megtagadná-e tõlük az engedélyt, hogy hazamehessenek?...

- Azt hiszem, hogy megengedné a távozást, - mondta Max Huber, rövid gondolkozás után. - Több mint bizonyos, hogy alattvalói eltitkolták elõtte itt létünket... Pedig nekünk okvetlenül beszélnünk kell vele...

- De hogyan? - kérdezte az amerikai.

- Ha másként nem, erõszakkal törünk be hozzá! - mondta Max Huber határozottan.

- Igen... de mikor? - kérdezte John Cort.

- Még ma este. S mivel az alattvalói imádják, bizonyára szót is fogadnak neki, ha megparancsolja, hogy bocsássanak bennünket szabadon és kísérjenek el a határig.

- De hátha nem engedi meg, hogy távozzunk?

- És ugyan miért ne engedné meg?

- Ki tudja, kedves Max! - felelte az amerikai nevetve. - Hátha fontos diplomácziai okok nem engedik...

- Nos, ha nem teljesíti kérésünket, - kiáltott föl a franczia, - akkor a szemébe mondom, hogy majom-király és hitványabb legutolsó alattvalójánál is!

Max Huber terve különben megfontolást érdemelt, s az alkalom kedvezõ volt a megvalósítására is.

Ha az ünnep még tovább tart, nemsokára részeg lesz az egész város és senki sem törõdik a királyi palotával... Maguk a testõrök is együtt ittak a néppel, melynek egy része már öntudatlanul hevert, hortyogott az utczákon és a kunyhókban, míg a másik része még egyre koczintgatott, noha már szintén alig állt a lábán... Föl kell használniok a kedvezõ alkalmat, a mely, ki tudja, mikor kínálkozik ismét?... Bizonyos, hogy a királyi palotát nem õrzik, könnyû lesz tehát meglátogatniok Mszelo-Tala-Tala õ Felségét.

Miután Khamis is helyeselte a tervet, elhatározták, hogy megvárják, míg sötét éjszaka lesz, s az egész város leissza magát. Kollo, a kinek még délután szabadságot adtak, szintén a néppel együtt ivott és õ sem állt útjukban.

Kilencz óra tájban a négy fogoly elhagyta a kunyhót.

Ngalában koromsötét volt, mert még a fákra tûzött szurokfáklyák is alvófélben pislogtak.

A lakosság nagy része már aludt: a sok ital erõt vett rajta, úgy, hogy már csak itt-ott volt hallható a még nem ittas mulatozók kurjongatása.

Khamis és társai, számítva a szökés eshetõségére is, vállukra vetették a puskájukat, s szétosztották maguk közt a töltéseket is. Ha meglepik õket, lõni fognak, s még a Tükörszemû Atya engedelme ellenére is utat törnek maguknak a részeg tömegben.

Óvatosan lopóztak tova a csöndes házak közt, s észrevétlenül értek a királyi palota elé... Köröskörül a legmélyebb csönd... Csak a palota egyik ablakából látszott világosság...

- Egy lélek sincs itt, - súgta John Cort halkan.

Valóban, a királyi palota elõtt egy lélek sem állt.

Raggi és testõrei, az ital, a dáridó kedvéért, ott hagyták helyüket, s a Tükörszemû Atya õ Felségét senki sem õrizte ezen az éjszakán.

Lehet azonban, hogy bent a palotában mégis volt egy-két kamarás, vagy valóságos belsõ titkos tanácsos, Mszelo-Tala-Tala õ királyi felsége személyes szolgálatában.

Mind a mellett Khamis és társai nem haboztak: könnyelmûség lett volna elszalasztani ezt a kedvezõ alkalmat, õk nem akarták elszalasztani...

Llangát küldték elõre kémszemlére... A fiú, mint a kígyó, óvatosan, nesztelenül kúszott az ajtóig és pár perczig hallgatózott... Aztán intett társainak, hogy jöhetnek... Nem volt ott senki: csak az ajtót kellett belökniök, hogy bemehessenek...

Mikor mind a négyen együtt voltak az ajtó elõtt, ismét hallgatóztak pár pillanatig... Sehol semmi nesz: sem a palotában, sem a környéken.

... Rajta hát!...

Max Huber lépett be elsõnek, s utána jövõ társai gondosan becsukták az ajtót maguk mögött.

A palotában csak két szoba volt: két szomszédos szoba; ez volt a Tükörszemû Atya egész rezidencziája.

Az elsõ szoba egészen sötét és üres volt... a másik szobából, a repedéseken s az ajtó-nyíláson át, némi világosság szûrõdött ki...

Khamis oda kúszott és betekintett az egyik repedésen...

Mszelo-Tala-Tala õ felsége félig ült, félig hevert trónusán, az ócska dívánon.

Ezt a bútordarabot is valószínûleg, sõt bizonyára, akkor rabolták el a vagdiak, mikor a doktort ide hurczolták ketreczébõl.

- Menjünk be, - mondta Max Huber.

Az ajtó nyikorgására Johansen doktor egészen fölült, s a belépõk felé fordult... Talán mély álmából riadt föl?... Annyi bizonyos, hogy révedezve, hülyén nézett látogatóira, de egy csöppet sem látszott meglepettnek.

- Johansen doktor, - szólította meg John Cort németül: - a társaim meg én hódolattal járulunk felséged színe elé...

Az orvos nem felelt... Talán nem értette?... Talán egészen elfelejtette anyanyelvét három esztendei itt létele alatt?...

- Ért ön engem? - folytatta John Cort. - Mi idegenek vagyunk, s erõszakkal hurczoltak bennünket Ngalába...

Az orvos megint nem felelt... Úgy látszott, mintha nézné ugyan, de nem látná, mintha hallgatná ugyan, de nem hallaná az idegeneket. Meg sem mozdult, mintha teljesen hülye lett volna.

Max Huber odalépett hozzá, s nem sokat törõdve a királyi méltóság szentségével, megfogta a német doktor vállát és derekasan megrázta...

Mszelo-Tala-Tala õ Felsége úgy elfintorította az arczát, hogy akármelyik csimpánz megirigyelte volna...

Max Huber másodszor is megrázta, most még erõsebben...

Õ Felsége pedig - kiöltötte rá a nyelvét!

- Talán csak nem õrült? - kiáltott föl John Cort.

- De bizony az! - mondta Max Huber: - még pedig kötözni való bolond!

És ez igaz volt: Johansen doktor végképpen õrült volt. Az elméje már akkor sem volt egészen rendben, mikor Kamerunból elindult; Ngalában aztán lassankint utolérte a csöndes butaság, a mely végre valóságos hülyeséggé fajult. Ezért nem törõdött a városba érkezett négy idegennel: ezért nem ismerte meg a két fehéret az esti ünnepélyen.

- Itt nincs mit tanakodnunk, - mondta most Khamis. - Arra nem számíthatunk, hogy a király megsegít bennünket...

- Semmi esetre sem! - hagyta helyben John Cort.

- Az alattvalói pedig még kevésbé bocsátanak el! - kiáltott föl Max Huber.

- Ez is igaz! - hagyta helyben John Cort.

- Nincsen hát más hátra, - folytatta Max Huber, - minthogy megszökjünk...

- Még pedig azonnal! - tette hozzá Khamis. - Használjuk föl az éjszakát...

- S e részeg félmajmok eszméletlen állapotát! - mondta Max Huber.

- Menjünk! - szólt John Cort, kifelé indulva. - Iparkodjunk a lépcsõn leszökni, s aztán vágjunk neki az erdõnek...

- Ez helyes, - felelte Max Huber habozva: - de hát a doktor?...

- A doktor?... - kiáltott föl Khamis meghökkenve. - Mi közünk a doktorhoz?...

- Nem hagyhatjuk itt e félmajmok közt, - folytatta Max Huber. - Kötelességünk, hogy õt is megszabadítsuk...

- Igaza van, kedves Max, - felelte John Cort. - Csakhogy ez a szerencsétlen már õrült. Talán ellent is szegül... Hátha nem akar velünk jönni?...

- Minden esetre kísértsük meg, - felelte Max Huber, s közeledett a doktorhoz.

Képzelhetõ, hogy ezt a lomha, elhízott embert nem czipelhetik a hátukon; s ha neki magának nincs kedve, akkor hogyan vigyék ki a házból?...

Khamis és John Cort szintén oda léptek hozzá és megragadták a karjait.

A doktor azonban még erõteljes ember volt; hirtelen kirántotta karjait; végig feküdt a dívánon és kézzel-lábbal rugdalózott, kapálózott, mint a hátára fektetett teknõs-béka.

- A manóba! - mondta Max Huber; - egymaga is nehezebb, mint az egész hármas-szövetség!...

- Johansen doktor! - kiáltott rá John Cort utoljára.

Mszelo-Tala-Tala õ királyi fölsége azzal felelt, hogy majommódra vakargatni kezdte az uborkaorrát.

- Annyi bizonyos, - mondta most Max Huber, - hogy ezzel az állattal semmire sem megyünk... Már igazi majom lett!

- Hadd maradjon meg hát majomnak, - felelte John Cort: - s hadd uralkodjék tovább is a - felebarátjain!

Nem volt más hátra, mint távozni a királyi palotából. Szerencsétlenségre a méltóságában megsértett majom-király ordítani kezdett, még pedig oly hangosan, hogy a városban is könnyen meghallhatták...

A foglyoknak tehát sietniök kellett... Raggi és katonái minden pillanatban ide jöhettek a zajra, s akkor vége a kedvezõ alkalomnak!... Sõt ha itt találják õket a királyi palotában, akkor esetleg még az életük is koczkán forog!...

Ott hagyták tehát a hülye németet, hadd ordítozzon tovább, s kinyitva az ajtót, kirohantak a sötét éjszakába.