| Table of Contents | Words: Alphabetical - Frequency - Inverse - Length - Statistics | Help | IntraText Library |
| Verne Gyula Véres dráma Livóniában IntraText CT - Text |
Ebben az idõben két alkalmatossága volt a közlekedésnek a balti tartományok végtelen síkjain, hacsak nem gyalog vagy lóháton járt az utas. Vasútvonal egy volt csak, az, amely Észtföld partmellékén haladt, megkerülve a Finn-öblöt. Habár Revelt vasút kötötte már össze Szentpétervárral, Livónia és Kurland székhelyének, Rigának és Mittaunak nem volt vasúti összeköttetése az orosz birodalom fõvárosával. Postakocsi vagy szekér: más alkalmatosság nem állt az utazók rendelkezésére.
Az alacsony orosz szekeret nem szög és nem vasalás tartja össze. Alkotórészeit kötelek erõsítik egymáshoz. Ülõhelyül egy zsák rõzse vagy egyszerûen a málha szolgál. S jó, ha az ember leszíjazza magát, ha nem akarja, hogy a rázós úton ki találjon pottyanni a szekérbõl.
A postakocsi nem volt ilyen kezdetleges alkotmány. Nem szekér, hanem kocsi volt. Kényelem szempontjából sok kifogást lehetett tenni ez ellen is: de annyi bizonyos, hogy a szél és az esõ ellen megvédte az utast. Négy hely volt csak benne, s az a postakocsi, amely akkor Riga és Revel között járt, hetenként kétszer tette meg az utat.
Természetesen télen sem postakocsi, sem szekér, sem egyéb kerekes jármû nem közlekedhetett a jeges országúton. Télen szánok helyettesítették a rendes kocsikat, s a lovak gyorsan röpítették a szánokat a balti tartományok hómezõin át.
E nap reggelén, április 13-ikán, a Revelbe induló postakocsira csak egy utas váltott jegyet, az elõtte való nap estéjén. Körülbelül ötvenesztendõs ember lehetett, aki az induláskor jelentkezett is, kedélyes, derûs képû, mosolygós férfi. Vastag felöltõ borult meleg posztóruhája fölé, s a hóna alatt egy irattáskát szorongatott erõsen.
Mikor belépett a postaállomás irodájába, a kocsivezetõ így szólította meg:
- Ej ni, Poch! Hát te váltottál helyet a kocsira?...
- Talán szekéren nem is utazhatnál?... Kocsi kell három jó lóval?
- És olyan derék postakocsissal, amilyen te vagy, öreg barátom...
- A mindenit, bátyuska. Látom, fütyülsz a költségre...
- De mennyire, hisz nem az én pénzem bánja!
- A gazdámé... Frank Johausen úré.
- Á! - kiáltott a postakocsis. - Õ aztán kibérelhetné akár az egész kocsit is, ha kedve tartja...
- Igazad van, Broks; de mivel én csak egy helyet váltottam, remélem, hogy akad útitársam! Legalább nem fogok úgy unatkozni az úton...
- Hm! szegény Poch barátom, sajnállak, de nem lesz társad. Ritkán esik meg ugyan, de ma megesik... Te vagy az egyetlen utas.
- Senki, s ha csak útközben föl nem szedünk valami gyalogjárót, be kell érned velem... De nem baj azért... Tudod, hogy én is szeretek beszélgetni.
- Revelbe, Johausen úrék képviselõjéhez, - szólt Poch, a hóna alatt szorongatott irattáskára pislantva, amelyet keskeny kézlánc erõsített a derekára.
- Vigyázz, bátyuska! - szólt Broks, - ne fecsegj!... Már nem vagyunk egyedül!
Valóban egy utas, aki észrevehette a bankhivatalnok mozdulatát, lépett be e pillanatban az irodába.
Úgy látszott, hogy ez az utas arra törekszik, hogy ne ismerjenek rá. Téli köpenyébe burkolózva, fejére húzta a köpeny csuklyáját úgy, hogy arcának egy részét eltakarta.
A postakocsishoz közeledve így szólt:
- Van még szabad hely a postakocsiban?
- Még három szabad hely van, - felelt Broks.
- Revelbe?
- Igen... Revelbe, - felelt az utas, némi tétovázás után.
S így szólván, papírrubelben kifizette a jegy árát Revelig, vagyis kétszáznegyven versztányi távolságra.
- Pärnuig, ha az idõ nem fordul túlságosan ellenünk. De ezekkel a viharokkal az ember sose tudhatja...
- Elõfordulhat, hogy késni találunk? - kérdezte a bankhivatalnok.
- Hm, - szólt Broks, - nem tetszik az ég! A felhõk rohamosan gyülekeznek... Még ha csak esõ lenne... De ha havazni fog...
- Majd elválik, Broks. Ha nem sajnáljuk a pálinkát a hajtóktól, akkor holnap este Revelben leszünk.
- Bár úgy volna! Harminchatórányi út, rendesen ennyi ideig tart.
- Rajta, - szólt Poch, - induljunk, és ne lopjuk az idõt!
- A lovak már be vannak fogva, - felelte Broks. - Nem jön már senki sem... Az indulásra, Poch... pálinkát vagy vodkát?...
- Pálinkát, - felelt a bankhivatalnok.
Átmentek a szemközt lévõ csapszékbe, miután intettek a kocsisnak, hogy kövesse õket. Két perc múlva ott álltak a postakocsi mellett, ahol az ismeretlen utas már elhelyezkedett. Poch melléje ült, s a kocsi elindult.
A kocsi elé fogott három ló akkora volt csak, mint egy-egy szamár. Vörösesbarna, lompos, keményszõrû állatok voltak. A sovány, izmos állatok tüzesen mozogtak. A kocsis füttyszavára vígan, egyenletesen ügettek.
Poch évek óta alkalmazottja volt már a Johausen testvérek bankházának. Gyermekkorában került oda, s ott akart maradni náluk, amíg nyugalomba nem vonul. Mivel kenyéradó gazdái teljesen megbíztak benne, gyakran nagy pénzösszegeket bíztak rá, hogy vigye el a bank képviselõinek Revelbe, Pärnuba, Mittauba vagy Dorpatba, mert esztelenség lett volna postán küldeni. Ez alkalommal tizenötezer rubel értékû bankjegy volt a táskájában, gondosan elzárva. Revelbe vitte a bank képviselõjének, s azután rögtön vissza kellett térnie Rigába.
Nem ok nélkül sietett vissza. Hogy mi volt az oka?... Meg fogjuk tudni, ha meghallgatjuk, mirõl beszélget Broksszal.
A kocsis gyorsan hajtott, a gyeplõt orosz módra tartotta, elõrenyújtott karral. Miután keresztülvágtattak a város északi külvárosán, nekivágott a széles országútnak. Riga közelében sok a szántóföld, ahol a mezei munka nemsokára megkezdõdik.
De tíz-tizenkét versztával távolabb véget nem érõ pusztaságba vész bele a tekintet, s a síkság egyhangúságát, - mivel a balti tartományokban ritka még a domb is - nem zavarja semmi egyéb, csak itt-ott egy-egy sûrû erdõ.
Ahogy Broks említette, az idõ nemigen volt biztató. Heves szélrohamok kavarogtak, s a vihar egyre erõsebb lett, amint a nap a szemhatár fölé emelkedett. Szerencsére délnyugatról fújt a szél.
Húsz versztánként pihenõállomások voltak, ahol lovat és hajtót váltottak.
Ez a jól szervezett hálózat lehetõvé tette a rendszeres és elég gyors utasszállítást.
Poch nagy bánatára, mindjárt az elindulás után észrevette, hogy útitársával nemigen lesz módjában beszélgetésbe elegyedni.
Ez utóbbi egy sarokba húzódva, fején a csuklyával, amely arcát is eltakarta, aludt vagy alvást színlelt. A bankhivatalnok több ízben tett sikertelen kísérletet arra, hogy társalgásba bocsátkozzék vele.
Így aztán, mivel nagyon beszédes természetû ember volt, Broksszal beszélgetett, aki a hajtó mellett ült a bakon, amely fölé bõrkas borult védelmezõn. De ha az ablakot, amely a kocsit a baktól elválasztotta, letolta az ember, kényelmesen lehetett beszélgetni. S mivel a kocsis is szeretett csevegni, éppúgy, mint a bankhivatalnok, egyiknek sem pihent a nyelve.
- Azt hiszed, Broks, - szólt Poch, most már negyedszer intézve a postakocsishoz ugyanezt a kérdést az elindulás óta, - azt hiszed, hogy holnap este Revelben leszünk?
- Úgy van, Poch, ha a rossz idõ nem késleltet, és fõleg, ha éjjel is nyugodtan folytathatjuk az utat.
- S ha ott leszünk Revelben, a kocsi huszonnégy óra múlva indul visszafelé?
- Huszonnégy óra múlva, - felelt Broks. - Ez a menetrend.
- Szent Mihályra mondom, nagyon szeretném már, ha visszafelé jönnénk... természetesen veled együtt.
- Velem együtt, Poch?... Köszönöm, hogy rám is gondolsz!... De mért sietsz ennyire?
- Mert téged is meg akarlak hívni valahová, Broks.
- Engem?
- Téged, mégpedig olyan helyre, ahová szívesen eljössz, ha szeretsz jót enni és inni jó társaságban.
- Ejha! - szólt Broks, megnyalva a szája szélét, - saját magamnak az ellensége volnék, ha nem szeretném az ilyesmit!... Valami lakomáról van szó?
- Több egyszerû lakománál! Igazi lakodalom!
- Lakodalom?... - kiáltott a kocsis. - Hát aztán, hogy lehetnék én lakodalomba hivatalos?
- Mivel a võlegény személyes ismerõsöd.
- És a menyasszony is!
- Akkor hát nem bánom, - felelt Broks, - bárha sejtelmem sincs róla, kik a jegyesek.
- Mielõtt megmondanád, Poch, azt mondd meg, hogy derék emberek-e?
- De még milyen derék emberek! Én magam vagyok a võlegény!
- Én ám, s a menyasszony a kedves, jó Zinaida Parensova.
- Á! Nagyszerû teremtés!... Ejnye, ezt igazán nem hittem volna...
- Csodálkozol?
- Nem. És jól összeilletek, mivel te ötvenesztendõs vagy, Poch...
- Zinaida pedig negyvenötesztendõs, Broks. Mit csináljunk? Nem leszünk olyan sokáig boldogok egymással! Hej! Pajtás, az ember akármikor lehet szerelmes, de házasodni csak akkor tud, ha módja van rá. Én huszonötéves voltam, amikor szerelmes lettem, Zinaida pedig húszesztendõs. De kettõnknek együtt nem volt száz rubelünk. Bölcsen várnunk kellett. Megegyeztünk, hogy ha lesz egy kis megtakarított pénzem, s õneki is lesz körülbelül ugyanannyi hozománya, akkor megtartjuk az esküvõt... Ma már megvan a pénz a ládafiában! Ugye gyakran elõfordul ez Livóniában a magunkfajta szegény ördögökkel?... Különben annyi esztendei reménykedéstõl csak nõ a szerelem s a jövõtõl nincs mit aggódni.
- Nekem szép állásom van a Johausen testvérek bankjánál, évi ötszáz rubel a fizetésem, s a gazdáim emelni fogják a házasságom napján. Zinaida ugyanannyit megkeres. Gazdagok vagyunk tehát... már persze a magunk módján!... Bizonyos, hogy negyedannyink sincs, amennyi pénzt itt cipelek a táskámban...
Poch elhallgatott, bizalmatlan pillantást vetve útitársára, aki meg se moccant, s úgy látszott, hogy még mindig alszik. Talán sokat is talált mondani... Majd így folytatta:
- Úgyám, kedves Broks, gazdagok vagyunk a magunk módján! Azt hiszem, hogy a pénzecskén Zinaida vesz majd egy kis szatócsboltot... Éppen eladó egy a kikötõ közelében...
- Én megígérem, hogy gondoskodom nektek vevõkrõl, Poch barátom! - kiáltott a kalauz.
- Köszönöm Broks, köszönöm elõre is! Megteheted viszonzásul azért a helyért, amelyet a lakodalomban szánok neked.
- A menyasszony szomszédságában! S meglátod, milyen szép lesz Zinaida menyasszonyi ruhájában, mirtuszkoszorúval a fején s azzal a nyaklánccal, amelyet Johausenné ad neki.
- Meghiszem azt, Poch, meghiszem!... A jó asszony mindig szép is... Mikor lesz az esküvõ?
- Néhány nap múlva, Broks, e hónap tizenhatodikán. Látod, ezért mondom, hogy siettesd a hajtókat!... Nem sajnálom tõlük a pálinkát!... De el ne aludjanak a lovak a rúd mellett!... Võlegényt visz a kocsid és nem volna jó, ha túlságosan megöregednék útközben!
- Az ám! Zinaida még majd faképnél hagy! - felelt nevetve a jókedvû kocsis.
- Ó! Mit nem mondasz!... Ha húsz évvel idõsebb volnék, akkor is szeretne!
Így aztán a bankhivatalnok bizalmas közlése következtében a hajtók, kik pálinkában sem szenvedtek hiányt, sebesen hajtották a lovakat, s a rigai postakocsi még sohasem járt ily gyorsan az országúton.
A tájék még mindig olyan volt, mint kezdetben, nagy síkság, amely nyáron a kender erõs illatával lesz terhes. Az országutak, amelyeket fõleg a kocsik és szekerek tapostak ki, bizony eléggé elhanyagoltak voltak. Néha nagy erdõk mentén haladtak el; ezek jávor-, nyír- és égererdõk voltak, és rengeteg fenyvesek, amelyek zúgva hajlongtak a szélben. Egy lélek sem volt az utakon, sem a mezõn. Ilyen kemény télben nemigen járkálnak az emberek ott a magas északon, így haladt a postakocsi faluról-falura, tanyáról-tanyára, lóváltástól lóváltásig, egy percnyi idõt sem vesztve, hála Broks biztatásának. Késedelemtõl nem volt ok tartani, s a vihartól sem, amennyiben a szél a hátukba fújt.
Miközben kifogták és befogták a lovakat, a bankhivatalnok és a kocsis kiszállt a kocsiból. De az ismeretlen utazó sohasem hagyta el a helyét. Mikor egyedül maradt, csak annyit tett, hogy kitekintett egy pillanatra a kocsiból.
- Nem sok vizet zavar az útitársam! - szólt Poch.
- Ki se nyitja a száját! - szólt Broks.
- Nem... azt sem tudom, hány szeme van!
- Azt hiszem, ebéd közben nem kerülheti el, hogy megmutassa az ábrázatát...
- Persze az is lehet, hogy nem eszik többet, mint amennyit beszél! - felelt Broks.
Mielõtt elérték volna azt a városkát, ahol a postakocsi ebédre megállt, hány nyomorult tanya mellett hajtottak el az úton! Alig lakható kunyhók, szegényes faviskók mellett, mindig zárt zsaluval, amelyek hasadékain vígan fütyörészhetett a tél hideg szele! S mégis, milyen erõsek Livóniában a parasztok: a durva, borzas hajú férfiak, a rongyokba burkolódzott asszonyok, a csupasz lábú gyermekek, akiknek keze-lába olyan sáros, mint elhanyagolt istállóban az állatoké. Szerencsétlen muzsikok! És mit kell szenvedniük odúikban a nyár melegétõl, a tél hidegétõl, esõben, hóban, táplálékukról nem is szólva, amely fekete, száraz, ragacsos kéregkenyér, megmártva egy kis lenolajban, rozs- és zabpép, és nagyon ritkán egypár falat szalonna vagy sózott marhahús! Micsoda élet! S mégis beérik vele és nem tudnak panaszkodni. De vajon mi haszna lenne?
Szerencsére déli egy óra tájban a postakocsi egy nagyobb faluban állt meg pihenõre, ahol az utasok egy elég tisztességes fogadóban jó és ízletes ebédet találtak: malachúslevest, egy tál kovászos uborkát, nagy karéj „savanyúkenyeret”, mert hiszen a fehér kenyér mégiscsak túlzott kívánság lett volna, továbbá a Dvinából kifogott lazacot, friss zöldséges szalonnát, kaviárral, gyömbérrel, tormával és páratlan zamatú erdei áfonyaízzel. Inni teát kaptak, olyan bõségesen, hogy elég lett volna a balti tartományok egy egész folyócskájának a táplálására. A pompás ebéd Broksot és Pocht nagyszerû hangulatba ringatta, mielõtt tovább folytatták az utazást.
Az idegen utason nemigen látszott, hogy ilyen boldogító hatással lett volna rá az ebéd. A terem egyik homályos sarkában fogyasztotta el az ételt. Alig emelte föl csuklyáját, úgyhogy csak õszülõ szakállának a vége látszott.
A bankhivatalnok és a kocsis hiába akarta megpillantani az arcát. Gyorsan evett, szomorúan, és társainál sokkal elõbb visszaült a helyére a kocsiban.
Ez utóbbiak sehogy sem tudtak belenyugodni a helyzetbe, fõképp Poch nem, akit nagyon bosszantott, hogy az egész úton egy szót sem volt képes kicsalni hallgatag útitársából.
- Hát csak nem fogjuk megtudni, ki légyen ez az ember? - kérdezte Poch.
- Én megmondom, ha éppen akarod, - felelte Broks.
- Ismered?
- Hogyne! Egy úriember, aki megfizette a helyét. Ez éppen elég nekem.
Pár perccel két óra elõtt indultak és a postakocsi gyorsan haladt tovább az úton. A lovak, amelyeket galambocskáinak, fecskéinek becézgetett a hajtó, vígan ügettek tovább.
Poch valószínûleg kifogyott a szóból, kimerítette hírkészletét, mert a postakocsissal folytatott beszélgetésének árja lassan elapadt. Kissé el is kábult a pompás lakoma következtében, agyában a pálinka gõzölgött, s egyszerre csak bóbiskolni kezdett és ide-oda ingott a feje. Egy negyedóra múlva mélyen elaludt, s kétségkívül Zinaida Parensova édes alakja jelent meg elõtte álmaiban.
Eközben azonban az idõ rosszabbra fordult. A felhõk lejjebb szálltak. A postakocsinak posványos síkon kellett keresztültörtetnie, amely kocsiút építésére nem éppen alkalmas. A süppedékeny talajt Livóniának eme északi vidékén kivágott, de alig faragott, és az úton keresztbe rakott fatörzsekkel igyekeztek szilárdabbá tenni az emberek. Gyalogember is üggyel-bajjal járhatott csak arra. Hát még lovaskocsi? E gyarlón egyberótt gerendák, amelyeknek a vége hol meg volt támasztva, hol nem, inogtak a kocsi kerekei alatt, amelynek ócska vasalása panaszosan nyikorgott.
Ilyen körülmények között a hajtónak eszébe sem juthatott a lovait hajszolni. Lassan baktatott, visszafogta a lovait, amelyek lépten-nyomon megbotlottak. Ilyen módon minden baj nélkül tovább jutottak néhány állomással. De az állatok halálfáradtan érkeztek meg minden újabb váltáshoz, s többet nem is lehetett volna kívánni tõlük.
Habár a szél elûzte a fellegeket, este öt óra tájban sötétedni kezdett már. Rendkívüli óvatosságra volt szükség, hogy le ne tévedjenek az országútról a süppedékekbe. A lovak, mivel minduntalan attól féltek, hogy kisiklik lábuk alól a biztos talaj, ágaskodtak és rugdalóztak.
- Lépésben, lépésben, mert baj lesz! - kiáltott Broks. - Inkább érjünk egy órával késõbb Pärnuba, semhogy itt rekedjünk valahol...
- Egy órával késõbb! - kiáltott Poch, akit a sok döccenés felrázott álmából.
- Ez a legokosabb! - felelte a hajtó, aki kénytelen volt többször leszállni a bakról, hogy kötõféken vezesse a lovait.
Az idegen utas mozgolódni kezdett, nyújtogatta a nyakát, s ki akart nézni a kocsi ablakán. De a sötétségben nem láthatott semmit. Oly nagy volt már akkor a sötétség, hogy mindent elnyelt. A postakocsi lámpásai két fénysávot vetettek az útra, de alig ártottak a sötétségnek.
- Hol vagyunk?... - kérdezte Poch.
- Húsz versztányira Pärnutól, - felelt Broks, - s ha megint váltáshoz érünk, azt hiszem legjobb, ha ott maradunk holnap reggelig...
- Ördög vigye ezt a vihart, amely tizenkét órai késedelmet okoz nekünk! - kiáltott a bankhivatalnok.
Tovább haladtak. Olykor-olykor olyan heves szélroham kerekedett, hogy félõ volt: a kocsi ráfut a lovakra és felborul. A lovak horkanva ágaskodtak. A helyzet kétségbeejtõvé vált. Poch és Broks azt indítványozták, hogy tegyék meg gyalog az utat Pärnuig. Ez volna tán a legcélszerûbb, mert ha kocsiban maradnak, nagyobb a veszély.
Az idegennek azonban nemigen volt kedve leszállni a kocsiból. A leghidegvérûbb angol sem lehetett volna közömbösebb mindazzal szemben, ami történt. Esze ágában sincs gyalog utazni, mikor õ megváltotta a helyét a postakocsira s a postakocsinak kötelessége, hogy elszállítsa útja céljáig.
Fél hétkor, a leghevesebb szélviharban, rettentõ lökést éreztek.
Az egyik elsõ kerék belecsúszott egy mély kátyúba, és a szaporán megostorozott lovak hiába erõlködtek, a kerék kitört.
A postakocsi nagyot zökkent s elvesztvén az egyensúlyát, bal oldalára dõlt.
Fájdalmas jajgatás hallatszott. Poch, aki zúzódást szenvedett a lábán, megrémült, hogy az értékes táska lánca leszakadt az övérõl. De a táska megvolt, s õ mégjobban a hóna alá szorította, mikor végre sikerült a kocsiból kiszállnia.
Broksnak és az idegen utasnak semmi nagyobb bajuk nem esett, néhány jelentéktelen horzsoláson kívül, és a hajtó leugorva a bakról visszarántotta az elsõ lovat kötõfékje segítségével.
Elhagyott helyen voltak - balról sûrû erdõ sötétlett a síkon.
- Most mi lesz velünk? - kiáltott Poch.
- A kocsit nem használhatjuk tovább, - felelte Broks.
- El tudsz gyalogolni Pärnuig? - kérdezte Broks a bankhivatalnoktól.
- Tizenöt versztára? - kiáltott Poch, - a meghúzódott lábammal?
- Lóháton! Pár lépés után a földön hevernék!
Mást nem tehettek: menedéket kell keresniök valami fogadóban, ha ugyan van a közelben, s ott kell tölteniök az éjszakát, Pochnak és az idegennek mindenképpen. Broks meg a kocsis, miután kifogják a lovakat, lóháton Pärnuba sietnek s holnap visszatérnek a kocsihoz egy kerékgyártóval, hogy rendbe hozza.
A bankhivatalnok, ha nem lett volna annyi pénz nála, kétségtelenül pompásnak találja ezt a tanácsot...
De tizenötezer rubellel a táskájában...
De van-e egyáltalában valami major, fogadó vagy korcsma a közelben, ahol az utasok reggelig megszállhatnak? Ezt a kérdést akarta Poch tisztázni elõször.
- Van... amott... minden bizonnyal! - felelt az ismeretlen útitárs.
S kezével a gyönge világosság felé mutatott, amely balfelé, körülbelül kétszáz lépésnyire pislogott a sötétben alig látható erdõ szélén. Csakhogy fogadó lámpása az vagy egy favágó tüze netán?...
A hajtó, akit megkérdeztek, így felelt:
- Kroff korcsmája? - ismételte Poch.
- Az... fogadó a Kidõlt Kereszthez.
- Nos, - szólt Broks, társaihoz fordulva, - ha itt akarnak maradni ebben a fogadóban, holnap korán reggel újra itt leszünk.
Az indítvány, úgy látszott, tetszik az idegennek. Voltaképpen ennél okosabbat nem is igen csinálhattak. A vihar félelmetes volt, nyilvánvaló, hogy hamarosan elered az esõ.
A kocsis meg a hajtó csak nagy üggyel-bajjal érhet el Pärnuba lóháton.
- Nem bánom, - szólt Poch, akinek sajgott egy kissé a zúzódott lába, - itt maradok. Holnap, ha jól kipihentem magam, majd tovább utazunk. Számítok rád, Broks...
- Itt leszek, amikorra mondtam, - felelt a kocsis.
A lovakat eközben kifogták, de az oldalt dõlt postakocsit ott kellett hagyni az úton. Ezen az éjszakán aligha fog kocsi vagy szekér arra hajtani.
Poch, miután kezet szorított barátjával, zúzódott lábával sántikálva, az erdõ felé indult, ahonnan kivillant a fény, amely a korcsmát jelezte.
Mivel a bankhivatalnok csak nagy kínnal haladhatott, az idegen karját ajánlotta neki, hogy támogassa. Poch elfogadta és megköszönte az idegen szívességét, aki egészben véve sokkal nyájasabbnak látszott, mint útközben, Rigától idáig viselkedésébõl hihette volna az ember.
A kétszáz lépést baj nélkül megtették, az országút mentén, ahol a fogadó állt.
Bejáratára akasztva egy kis petróleumlámpa pislogott. A ház sarkán hosszú rúd ágaskodott, amelynek az volt a rendeltetése, hogy napközben magára vonja az erre járók figyelmét. Az ablaktáblák hasadékain keresztül fény szûrõdött ki a kocsma belsejébõl, pohárcsöngés zaja és beszédhangok hallatszottak. A fõkapu fölött durván festett cégér volt, amelynek feliratát a lámpafényben el lehetett olvasni: Fogadó a Kidõlt Kereszthez.