V. FEJEZET
Fogadó a Kidõlt Kereszthez

A Kidõlt Kereszthez címzett fogadó nevét a homlokzatra festett rajz igazolta: egy kettõs orosz kereszt, amely kidöntve a földön hevert. Bizonyára valami régi, ködbe veszõ legenda fûzõdött hozzá a képrombolás idejébõl.

A korcsma gazdája Kroff volt, germán eredetû, özvegy, negyven-negyvenötesztendõs ember. Elõtte atyjáé volt a fogadó, ebben az elhagyott zugban, Riga és Pärnu között, az országúton. Két-három versztányira nem volt a közelében sem ház, sem tanya, úgyhogy valósággal el volt szigetelve a világtól.

Kroff futó vendégei kósza utasok voltak, akik kénytelenek voltak itt megállni, törzsvendége meg az a tíz-tizenkét paraszt, aki a környéken a földet mûvelte, néhány favágó és szénégetõ, akik a közeli erdõkben dolgozgattak.

S a fogadósnak jól ment-e a dolga?... Panaszkodni sohasem panaszkodott. Egyáltalában nem beszélt soha a maga dolgairól. A korcsma harminc éve ott állt már a helyén, elõbb atyja mérte benne az italt - aki vadorzásból és csempészetbõl gyûjtött vagyont, - késõbb a fia lett az utódja. A környék rossz nyelvû alakjai azt rebesgették, hogy pénznek soha sem volt híja a csárdában. De ehhez nem volt senkinek köze.

Kroff, aki zárkózott természetû ember volt, nagyon visszavonultan élt. Nagy ritkán távozott csak a korcsmából, hébe-korba ment csak Pärnuba, s amikor nem volt vendége, rendesen kint dolgozott a kertjében. Nem volt sem szolgája, sem cselédje, aki segítségére lett volna. Erõs ember volt, vöröses képû, sûrû szakállú és hajú, szúrós tekintetû. Soha nem kérdezett senkitõl semmit s ha beszéltek hozzá, csak kurtán felelgetett.

A ház, amely mögött a kert terült el, földszintes volt, egyszárnyú nagyajtóval.

Az ivóba jutott elõször a belépõ, amelybe hátulról egy ablakon szûrõdött be a világosság. Jobbra és balra két-két szoba volt, az országútra nézõ ablakokkal. Kroff szobájából hátul ki lehetett jutni a veteményes kertbe.

A fogadó ajtaja és ablaktáblái igen szilárdak voltak. Belülrõl kapcsok és reteszek is erõsítették valamennyit. A gazda szürkületkor valamennyit be szokta zárni, mert a tájék nemigen volt biztonságos. Az ivó ajtaja azonban tíz óráig nyitva maradt. E pillanatban hat vendég volt benne, akiket a vodka és a pálinka jó kedvre derített.

A félholdnyi kertet élõ sövény szegte körül. A kert a fenyõerdõbe nyúlt bele, amely az országút mögött húzódott. Közönséges zöldséget termesztett a kertben Kroff, s szépen pénzelt is belõle. A gyümölcsfákat a természet kedvére bízta. Néhány csekély hozamú cseresznyefa, nemesebb almafa és egypár bokor szagos málna volt a kertben.

Aznap este a szomszédos tanyákról három-négy paraszt és körülbelül ugyanannyi favágó iszogatott és beszélgetett az asztalok körül. A pálinka, amely poharanként két kopekba került, naponként odacsalta õket, mielõtt hazatértek majorjukba, vagy kunyhójukba, három-négy versztára a korcsmától. Egyikük sem szándékozott az éjszakát a fogadóban tölteni. Utasok is ritkán szálltak meg ott éjszakára. De a hajtók, a postakocsisok meg a szekerezõk rendesen meg-megálltak a korcsma elõtt, hogy igyanak egyet, mielõtt tovább indulnak Pärnuba.

A napi vendégeken kívül két más vendég is ült az ivóban, külön a többiektõl, halkan beszélgetve egy asztal mellett a többiek arcát vizsgálgatva. Eck rendõrkapitány és egyik embere volt. Miután tovább folytatták nyomozó útjukat a Pärnu folyó mentén, hogy átkutassák azt a vidéket, amelyen több gonosztevõ nyomát jelezték nekik, érintkezésben maradtak a többi rendõrcsapattal, amelyeknek az volt a megbízatásuk, hogy szemmel tartsák a tartomány északi részében levõ falvakat és tanyákat.

Eck sehogy sem volt megelégedve utolsó vállalkozásával. Annak a szökevénynek, akit elevenen szeretett volna kézrekeríteni és Verder õrnagy elé vezetni, a holttestét sem találták meg a zajló Pärnuban.

Hiúsága nagyon meg volt bántva.

S a kapitány így szólt társához:

- Minden jel arra vall, hogy az a gazember ott veszett a zajlásban...

- Bizonyos, - felelt a kísérõje.

- Eh! Bizonyosnak éppenséggel nem bizonyos, nincs rá semmiféle kézzel fogható bizonyítékunk!... Egyébként ha a holttestét kihalásztuk volna, egy hullát mégsem lehet letartóztatni!... Nem! Elevenen kellett volna kézrekeríteni, ez az ügy nemigen válik a rendõrség dicsõségére.

- Majd máskor több szerencsénk lesz, Eck úr, - felelt a rendõr, aki bölcs nyugalommal fogta fel hivatása kudarcait.

A kapitány a fejét csóválta, nem titkolván bosszúságát.

A vihar elmondhatatlan hevességgel dühöngött. A nagyajtót majd kivetette sarkából. A nagy kályha el-elfulladt, majd új erõre kapva, pöfögött.

Behallatszott a fenyves fáinak a recsegése. A vihar ereje egész ágakat tört le és sodort a korcsma tetejére, úgy oda-oda vágva õket, hogy majd beszakadt a tetõ.

- Na tessék! Elvégzi a szél a favágók munkáját! - szólt az egyik paraszt. - Csak össze kell szedniük az ágakat...

- Pompás idõ ez a gazembereknek és a csempészeknek!... - szólt a rendõr.

- Azám... pompás idõ - felelt Eck. - De azért nem szabad hagynunk, hogy garázdálkodjanak!... Bizonyos, hogy egy egész banda garázdálkodik errefelé... Tarvartból egy lopást jeleztek, Karkusból pedig egy gyilkossági kísérletet!... Szent igaz, hogy Riga és Pärnu közt nem biztonságos az út... A gonosztettek szaporodnak s a gazemberek nagy része kicsúszik a kezünk közül... Voltaképpen mit is kockáztatnak, ha elfogjuk õket?... Mehetnek sót bányászni Szibériába!... Ezzel pedig nem sokat törõdnek... Ha az akasztófán kellene táncolniuk, akkor jobban meggondolnák a dolgot!... Csakhogy az akasztófák úgy kidõltek, mint Kroff mesternek a keresztje...

- Majd visszatérünk hozzájuk, - felelt a rendõr.

Hogyan is törõdhetett bele egy rendõrtiszt, hogy a politikaiakra most is kiszabható halálos ítélet, a köztörvényesekre viszont nem? Nem tudta ésszel felérni, de sokan azok közül a jótét lelkek közül sem, akiknek semmi közük a rendõrséghez.

- Sose lesz késõ, - szólt Eck.

- De induljunk - folytatta azután és távozni készült. - Találkoznom kell az ötödik csapat kapitányával Pärnuban, és nem szabad megvárakoztatnom.

De mielõtt fölállt volna, az asztalra ütött.

Kroff rögtön megjelent.

- Mit fizetek, Kroff? - kérdezte Eck, néhány pénzdarabot vett ki a zsebébõl.

- Mint máskor, kapitány, - felelt a korcsmáros. - Mindenkinek egy az ára...

- Azoknak is, akik beállítanak hozzád, mert tudják, hogy nem kéred sem az igazolványukat, sem a nevüket?...

- Nem vagyok rendõr! - szólt Kroff nyersen.

- Eh! Ha minden korcsmáros rendõr volna, nyugodtabb volna az ország! - felelt a kapitány. - Vigyázz, Kroff, hogy egy szép napon be ne csukják a fogadódat... Mert ez lesz a vége, ha te magad be nem csukod a vadorzók és talán egyéb, még veszedelmesebb vendégeid elõtt!...

- Azoknak adok italt, akik megfizetnek érte, - szólt a fogadós. - Aztán nem törõdöm velük, hová mennek, úgy ahogy azt se bánom, honnan jöttek!

- No mindegy, Kroff! Ne tettesd magad süketnek, mikor hozzád beszélek, vagy nem állok jót a füledért!... Itt a pénzed! Jó estét! Viszontlátásra!

Eck kapitány felállt, fizetett és az ajtó felé indult, a rendõrrel együtt. A többi vendég követte példáját, mert bár cudar idõ volt, nem volt kedve egyiknek sem arra, hogy a korcsmában töltse az éjszakát.

E pillanatban nyílt az ajtó, s a vihar nagy csattanással mindjárt be is csapta.

Két ember lépett be az ivóba; az egyik támogatta a másikat, aki bicegett.

Poch volt és útitársa, akikkel a postakocsi úgy kibabrált az országúton.

Az utazó még mindig nagyon be volt burkolózva köpönyegébe, amelynek a csuklyája is le volt húzva, úgyhogy az arca nem volt látható.

Õ beszélt s így szólt a fogadóshoz:

- A kocsink összetört, kétszáz lépésnyire innen... A kocsis meg a hajtó Pärnuba ment lóháton... Holnap reggel eljönnek majd értünk... Addig is, tudsz nekünk két szobát adni éjszakára?

- Tudok, - felelt Kroff.

- Az egyik szobára nekem van szükségem, - szólt Poch. - És ha lehet, jó ágy legyen benne!

- Meglesz, - felelt Kroff. - Megsebesültél, bátyuska?

- Megzúzódott a lábam, - felelt Poch. - De nem nagy baj.

- A másik szobát én kérem, - felelt az utazó.

Amíg beszélt, Ecknek úgy rémlett, hogy ráismer a hangjára.

- Ejnye, - szólt magában, - meg mernék esküdni, hogy...

Nem volt bizonyos a dolgában, de rendõr létére, - szinte ösztönszerûen - jónak látta, hogy megbizonyosodjék, nem téved-e.

Eközben Poch leült az egyik asztal mellé, amelyre rátette a táskáját, amely még mindig az övéhez volt láncolva.

- A szoba... rendben volna, - szólt oda Poch a korcsmárosnak. - De ez a karcolás nem akadályozza meg azt, hogy ne egyem és éhes vagyok.

- Mindjárt szolgálok vacsorával, - felelt a korcsmáros.

- Minél gyorsabban, - szólt Poch.

A rendõrkapitány közelebb lépett hozzá.

- Igazán szerencse, Poch úr, - szólt, - hogy nem sebesült meg súlyosabban.

- Nini! - kiáltott a bankhivatalnok, - Eck úr!... Jó napot, Eck úr, vagy inkább jó estét!

- Jó estét, Poch úr!

- Erre van dolga?

- Amint látja. Csakugyan nem veszedelmes a sebe?

- Holnapra nyoma sem lesz.

Kroff kenyeret tett az asztalra, hideg húst és teás csészét. Azután odafordult az utazóhoz:

- Én nem vagyok éhes, - felelt emez. - Mutassa meg a szobámat... Szeretnék mielõbb lefeküdni, mert lehet, hogy nem várom meg a kocsis visszaérkezését... Valószínûleg reggel négy órakor tovább megyek.

- Ahogy tetszik, - felelt a fogadós.

És bevezette az utast az ivótól balra esõ szobába, a ház végében, míg a bankhivatalnoknak az ivótól balra levõ szobát szánta.

De míg az ismeretlen beszélt, a csuklyája egy kissé félrecsúszott, s a kapitány, aki ráfigyelt, arcának egy részét megláthatta. Eleget látott.

- Igen, - dörmögött magában, - õ az... De mért akar olyan korán elmenni? Mért nem akarja megvárni a kocsit?

A legegyszerûbb dolgokat találják rendesen a legfeltûnõbbeknek ezek a rendõrfélék!

- És vajon hová megy? - kérdezte magában Eck. Erre a kérdésre, - ha hallja, - az utas bizonyára nem felelne. Egyébként úgy látszott, nem is vette észre, hogy a kapitány állhatatosan fürkészte, mintha ráismert volna. Bement a szobába, amelyet Kroff megmutatott neki. Eck pedig újra Pochhoz lépett, aki jó étvággyal vacsorázott.

- Ez az utas együtt jött magával a postakocsin? - kérdezte a kapitány Pochtól.

- Igen, Eck úr, és egy szót sem bírtam kihúzni belõle az egész út alatt...

- És nem tudja, hová megy?

- Nem... Rigában ült fel a kocsira, és azt hiszem, Revelbe készül. Ha Broks itt volna, pontosan megmondhatná.

- Ó! Nem olyan fontos, - felelt a kapitány.

Kroff végighallgatta ezt a beszélgetést, de oly közömbös arccal, mintha egyáltalában nem törõdnék vele, kik a vendégei. Ide-oda császkált a szobában, amíg a parasztok és a favágók jó éjt kívánva el nem távoztak.

A kapitánynak azonban egyszerre nem volt már sürgõs az útja, és úgy látszott, szívesen elbeszélget Pochsal, aki nagyon örült a társaságnak.

- És maga Pärnuba megy? - kérdezte a kapitány.

- Nem, Eck úr; Revelbe.

- A Johausen testvérek dolgában?

- Úgy van, uram, - felelt Poch. S akaratlanul odakapott az asztalon heverõ táskájához.

- Ugye ez a baleset legalább egy félnapi késedelmet okoz most magának?

- Legalább egy félnapit, ha Broks holnap reggelre visszajön, úgy ahogy ígérte. És négy nap múlva visszaérek Rigába... az esküvõmre.

- A derék Zinaida Parensova a menyasszony, ugye?... Ó, tudom!...

- Meghiszem azt, hiszen maga mindent tud!

- Nem éppen! Hiszen azt sem tudom, hová utazik az útitársa... De ha olyan korán reggel akar tovább menni, anélkül, hogy magát megvárná, akkor bizonyosan Pärnuba készül.

- Valószínûleg, - felelt Poch, - és ha nem látom többé, szerencsés utat kívánok neki! - De mondja csak, Eck úr, itt tölti maga is az éjszakát ebben a fogadóban?...

- Nem, Poch, Pärnuban van dolgunk, és azonnal indulunk... A jó vacsora után aludjon jól... És vigyázzon a táskájára...

- Mint a két szemem világára! - felelt Poch mosolyogva.

- Jó éjt, Poch!

- Jó éjt, Eck úr!

A két rendõr távozott, s Kroff egy nagy keresztrúddal bereteszelte mögöttük a kaput s a zárban kétszer ráfordította és mindjárt ki is húzta a kulcsot.

Ilyen késõn új vendégre nem lehetett már számítani a Kidõlt Kereszthez címzett fogadóban. Az is nagy csoda, hogy két utas szállt meg éjszakára, s a fogadós tisztára a postakocsi balesetének köszönhette, hogy nem kellett, - mint rendesen, - egyedül töltenie az éjszakát.

Közben Poch befejezte, mégpedig jó étvággyal a vacsoráját. Evett is, ivott is bõségesen, hogy erõre kapjon.

Az ágy folytatta, amit az asztal oly derekasan megkezdett.

Kroff nem akart addig lefeküdni, amíg vendége be nem megy a szobájába. A kályha mellett állt, amelynek füstje a nagy viharban hébe-korba be-becsapódott az ivó közepébe a meleghullámokkal együtt.

Kroff ilyenkor egy asztalkendõvel hajtotta szét a füstöt, úgy csapkodva vele, mintha ostort pattogtatna.

A faggyú gyertya, amely az asztalon állt, pislogva táncoltatta a szobában a tárgyak árnyékait.

Kívül olyan rohamokat intézett a szél az ablaktáblák ellen, mintha valaki kopogna.

- Nem hallja? - szólt Poch egy ízben, mikor az ajtó úgy csikorgott, hogy az embert könnyen megtéveszthette.

- Senki, senki, - felelt a fogadós. - Én már megszoktam az ilyesmit... Télen gyakran megérünk ennél rosszabb idõt is...

- Különben, - szólt Poch, - nemigen valószínû, hogy kint járjon valaki ma éjszaka az országúton, az útonállókon meg a rendõrökön kívül.

- Biz’ az nemigen valószínû!

Körülbelül kilenc óra lehetett.

A bankhivatalnok fölállt, hóna alá szorította a táskáját, átvette a gyertyatartót, amelyet Kroff feléje nyújtott, és a szobája felé indult.

A fogadós egy ócska, vastag üvegû lámpást tartott, hogy ne maradjon sötétben, ha Poch mögött bezárul az ajtó.

- Kelmed nem fekszik le? - kérdezte Poch, mielõtt belépett a szobájába.

- Dehogynem, - felelt Kroff, - csakhogy elõbb körüljárok a házban, mint máskor.

- A kis udvarban?

- Úgy van, ott is, és megnézem, bent vannak-e a ketrecben a tyúkjaim, mert néha reggel egy-kettõ hiányzik közülük...

- Ahá! - szólt Poch, - a rókák...

- A rókák meg a farkasok. Ezek az átkozott fenevadak keresztülugranak a sövényen. Pedig a szobám ablaka a kertre nyílik, úgyhogy közéjük durranthatok!... Ne is tessék hát megijedni, ha lövést hall esetleg az éjszaka...

- Eh! - felelt Poch, - azt hiszem, ágyúdörgésre sem ébredek fel, ha úgy fogok aludni, ahogy szeretnék! - Jut eszembe, az én utam nem sietõs... Ha az útitársam korán akar kelni, az az õ dolga!... De engem hagyjon aludni jó sokáig... Ráérek fölkelni akkor is, amikor Broks Pärnuból visszajövet rendbe hozta már a postakocsit...

- Rendben van, - felelt a fogadós. - Senki sem fogja felébreszteni, s mikor az útitársa elindul, lesz rá gondom, hogy ne zavarja semmi zaj az álmát.

Poch nagyokat ásítva, - amit kimerültsége teljesen igazolt, - bement a szobájába és belülrõl magára zárta az ajtót.

Kroff egyedül maradt az ivóban, amelyet a lámpása csak gyéren világított meg. Az asztalhoz lépve elszedte a bankhivatalnok terítékét és elrakta az edényeket, a csészét, a teáskannát. Rendszeretõ ember volt; nem halasztotta holnapra, amit ma megtehetett.

Ezt elvégezvén, az elkerített udvar kapuja felé indult és kinyitotta a bejáratot.

Errõl az oldalról, északnyugatról, kevésbé hevesen dühöngött a vihar, s az elkanyarodó mellékszárnyat elkerülte a szélörvény, de túl a sarkon vadul tombolt a szél, s a fogadós fölöslegesnek találta, hogy tovább menjen. Egy szempillantással végigmérte a baromfiudvart.

Semmi gyanúsat nem látott a kis udvarban. Nyoma sem volt olyan mozgó árnyéknak, amely farkas vagy róka jelenlétére vallana.

Kroff mindenfelé megforgatta a lámpását, azután nyugodtan visszatért az ivóba.

Minthogy nem akarta, hogy a kályha kialudjék, néhány darab tõzeget rakott még rá, azután még egyszer körülnézett, s a szobája felé indult.

A kertajtóval csaknem szomszédos ajtón átmehetett a melléképületbe, ahol a szobája volt, amely szomszédos Poch szobájával, ahol Poch mély álomba merült már.

Kroff kezében a lámpással kiment, s az ivó koromsötétségbe merült.

Két-három percig hallatszottak még a fogadós léptei, amíg le nem vetkõzött. Majd reccsenés hallatszott, amely arra vallott, hogy ágyába vetette magát.

Pár pillanat múlva minden élõ ember aludt a fogadóban, bár az elemek harca tovább dühöngött, a szél zúgott, az esõ szakadt, és a letarolt fenyveserdõ nagyokat nyögött a közelben...

Valamivel hajnali négy óra elõtt Kroff fölkelt s meggyújtva lámpását, kiment az ivóba.

Csakhogy ugyanabban a pillanatban nyílt az idegen utazó szobájának az ajtaja is.

Ez utóbbi fel volt öltözve, köpönyegébe volt burkolva s a csuklya a fejébe volt húzva.

- Már útra készen, uram? - kérdezte Kroff.

- Igen, - felelt az utas, aki két-három papírrubelt tartott a kezében. - Mivel tartozom az éjszakáért?

- Egy rubellel, - felelt a fogadós.

- Itt a pénz, s most legyen szíves eresszen ki...

- Rögtön, - felelt Kroff, miután lámpása fényében meggyõzõdött róla, hogy nem hamis-e a rubel.

Azután a kapu felé indult, kihúzva zsebébõl az ajtókulcsot. Majd egyszerre csak megállt s odafordult az idegenhez:

- Nem parancsol semmit, mielõtt távozik?

- Semmit.

- Egy pohár vodkát vagy egy pohár pálinkát sem?

- Semmit, ha mondom. Nyissa ki gyorsan az ajtót. Sietek.

- Ahogy tetszik.

Kroff elhúzta belülrõl a nagy retesz-gerendát, azután bedugta a kulcsot a zárba, amely keservesen nyikorgott.

Sûrû sötét volt még. Az esõ elállt, de a szél még javában dühöngött. Letört ágakat sodort az útra.

Az utazó megerõsítette a csuklyáját, begombolta köpönyegét, azután szó nélkül gyorsan kilépett az ajtón, s néhány lépés után eltûnt az éjszakában. Mialatt tovább haladt az országúton Pärnu felé, Kroff visszaillesztette a retesz-gerendát belülrõl és bezárta újra a Kidõlt Kereszthez címzett fogadó kapuját.