VIII. FEJEZET
A dorpati egyetemen.

Április 16-ikán, a fogadóban megtartott helyszíni szemle napját követõ napon, öt-hat fiatal diák járt fel s alá az egyik livóniai nagyváros, Dorpat egyetemének udvarán, élénken beszélgetve.

Hosszú szárú csizmájuk csikorgott a homokon. Bõröv szorította karcsú derekukat, s rikító színû, bohókás sipkájuk kackiásan oldalra billent.

Az egyik így szólt:

- Én gondoskodtam róla, hogy friss csuka kerüljön az asztalra. Hát te Siegfried?

- Én a vadételeket vállaltam, - felelt Siegfried, - és senkinek sem ajánlom, hogy kifogást tegyen ellene.

- Követelem az elsõ díjat a füstölt sonkának, meg a sült combnak, meg a pirognak, - jelentette ki egy harmadik fiú.

- Itt haljak meg, ha valaki valaha is evett jobb húsos palacsintát. Melegen ajánlom neked, kedves Karl...

- Jó, jó! - szólt a Karlnak szólított ifjú. Hála Istennek, méltón fogjuk megülni az egyetem évfordulóját, hacsak a szlávok nem zavarják meg jelenlétükkel.

- Nem! - kiáltott Siegfried. - Egy se lesz ott közülük, mert megtanítjuk õket kesztyûbe dudálni!

- Különösen Jean vigyázzon magára, akit vezérüknek ismernek el. Megfogadtam, hogy mielõtt távozom az egyetemrõl, megalázom kevélységét. Hadd tanulja meg becsülni a németeket!

- Õ meg a barátja, Goszpogyin! - tette hozzá Siegfried, öklével megfenyegetve az udvar egyik távolabbi sarkát.

- Goszpogyin, meg mindazok, akik fölébünk akarnak kerekedni. Majd meglátják, hogy olyan könnyû-e a germán fajtával elbánni! Szláv: azt jelenti rabszolga², s ezt a rímet livóniai himnuszunk minden sorának végére odatesszük, megtanítjuk rá õket, hadd énekeljék!

- Énekeljék, mégpedig németül! - válaszolta Siegfried, miközben társai egetverõ vivátban törtek ki.

Amint látjuk, hogy ezek az ifjak, bár igen jól felkészültek étellel a tervezett ünnepségre, még sokkal inkább arra gondoltak, hogy vitát, esetleg összetûzést provokálnak a szláv származású egyetemistákkal. Kellemetlenkedõk voltak, különösen Karl. Nevénél és helyzeténél fogva komoly befolyást gyakorolt pajtásaira, és akár egy sajnálatos összetûzésbe is bele tudta õket vinni.

Milyen is volt Karl, ez a vakmerõ, bosszúálló, kötekedõ fiú, aki nagy tekintélynek örvendett az egyetemi ifjúság körében? Magas termetû, lobogó szõke sörényû, kemény tekintetû, rosszarcú; mindig habozás nélkül az élre állt.

Karl, Frank Johausennek, a bankárnak volt a fia. Éppen ezévben fejezi be tanulmányait az egyetemen. Még néhány hónap, és visszatér Rigába, ahol természetesen apja és nagybátyja cégénél már megvolt az állása.

S ki volt Jean, akit Karl és Siegfried barátja elsõsorban fenyegettek? Dimitrij Nyikolevnek, a rigai tanárnak a fia, aki éppúgy számíthatott szláv eredetû barátjára, Goszpogyinra, mint Karl Johausen Siegfriedre.

Dorpat, ez a régi Hanza város, amelyet az oroszok alapítottak 1750-ben, a balti tartományok egyik legvirágzóbb városa. Kereskedelmét a németek tartják a kezükben, s szláv lakosai, bár többségben vannak, munkások, iparosok, és cselédek.

A város nagyhírû egyeteme nemzetiség szerint csoportosult testületekre oszlik, amelyeket nem fûz össze a testvériség szilárd köteléke. A hallgatók épp oly hadilábon állnak egymással, mint a szláv és germán elem a balti tartományokban általában. Kilencszáz hallgatója között túlnyomó a germán eredetû; a szláv hallgató alig ötven közöttük.

Ez utóbbiak között elsõ volt Jean Nyikolev, akit társai vezérüknek ismertek el, aki szóvivõjük volt a civódásokban, amelyeket az egyetem rektorának bölcsessége nem volt képes mindig megelõzni.

Miközben Karl Johausen és csoportja fel- s alá járt az egyetem udvarán, az ünneprõl és az esetleges összeütközésrõl beszélgetve, egy másik csoport diák, a szlávok serege, félrevonulva ugyanerrõl beszélgetett.

Az egyik, egy tizennyolc esztendõs, erõs, magas ifjú, akinek csinos bajusza és pelyhedzõ szakálla volt, nyílt tekintetével rokonszenvet ébresztett, bár komoly arcú fiatalember volt, akin meglátszott, hogy a munka embere.

Jean Nyikolev másodéves hallgatója volt az egyetemnek Nagyon hasonlított nénjéhez, Ilkához, nemcsak arcban, hanem lélekben is, mert mind a kettõjüknek a kötelességteljesítés volt a fõ gyönyörûsége, a fiúnak korához képest túlzottan is.

Érthetõ, hogy Jeant szerették és becsülték társai. Lelkesedéssel védelmezte õ mindig a szláv eszméket.

Barátja, Goszpogyin, egy Revelbe való gazdag észt család gyermeke volt. Bár egy évvel idõsebb volt Jeannál ez utóbbinál sokkal kevésbé volt komoly. Hevesen támadott inkább, mint védekezett, szerette a szórakozást és a sportot; de egyébként nemes szívû ifjú volt, és õszintén ragaszkodott Jeanhoz, aki föltétlenül számíthatott rá.

Mi másról beszélgethetnének e fiatal emberek, mint annak az ünnepnek az elõkészületeirõl, amely lázba hozta az egyetemi hallgatók különbözõ testületeit?...

Goszpogyin szokása szerint átengedte magát természete hevességének, amelyet Jean hiába próbált csillapítani.

- Tény, - kiáltott Goszpogyin, - hogy ezek a németek ki akarnak zárni bennünket az ünnepükbõl!... Visszautasították hozzájárulásunkat a költségekhez, hogy ne legyen jogunk részt venni a lakomán!... Szégyellnek koccintani velünk!... De a dolog nem marad ennyiben, s a lakomájuk könnyen véget érhet az utolsó fogás elõtt.

- Méltatlan eljárás, igazad van, - szólt Jean. - De hát érdemes ezért összevesznünk velük?... Nem akarnak velünk ünnepelni? Teljék benne a kedvük!... Ünnepelünk majd külön, kedves barátom, s épp oly vidáman ürítjük poharunkat az egyetem tiszteletére!

De a heves Goszpogyin nem így fogta fel a dolgot. Szerinte ez meghátrálás lett volna, heveskedett, megittasult saját szavaitól.

- Tudjuk, Jean, - szólt Goszpogyin, - hogy te maga vagy a megtestesült józanság, és senki sem kételkedik benne, hogy ne volnál épp oly bátor, amilyen okos!... De én nem vagyok okos ember, és nem is akarok az lenni! Énnekem az a véleményem, hogy ennek a Karl Johausennek meg a bandájának a viselkedése sértõ velünk szemben és nem vagyok hajlandó tovább tûrni...

- Hagyd békében azt a Karlt, azt a németet, Goszpogyin, - felelt Jean Nyikolev, - és ne törõdjél se a cselekedeteivel, se a szavaival!... Pár hónap múlva távoztok innen az egyetemrõl te is, meg õ is, és nem valószínû, hogy valaha találkoznátok még egymással; oly körülmények között semmi esetre sem, hogy a származás és a faj szerepet játszhat...

- Lehetséges, bölcs Nestor! - felelt Goszpogyin, - és szép dolog, ha az ember annyira ura önmagának, mint te!... De nem nyughatnám, ha úgy mennék el innen, hogy azt a Karl Johausent meg nem leckéztetem, ahogy megérdemli!

- Majd meglátjuk, - szólt Jean Nyikolev, - de ne legyünk igazságtalanok, legalább ma ne mi kezdjük a támadást, ok nélkül...

- Méghogy ok nélkül? - kiáltott a forrongó ifjú. - Ezer meg ezer okom van rá: szemet szúr a képe, ingerel a viselkedése, nem tetszik a becsmérlõ hangja, a megvetõ pillantása; a fennhéjázása, amelyet társai azzal növelnek, hogy õt vallják vezérüknek.

- Mindez nem komoly dolog, Goszpogyin, - jelentette ki Jean Nyikolev, és önkéntelenül karon ragadta barátját. - Amíg csakugyan meg nem sértenek, nem látom helyénvalónak a kihívást!... Ó! Ha megsértenek, elhiheted, hogy nem bízom másra a méltó feleletet!...

- Számíthatsz mindnyájunkra, Jean, - kiáltott a többi fiatal társa.

- Tudom, - szólt a hajthatatlan Goszpogyin. - De csodálom, hogy Jean nem érzi, hogy elsõsorban õ a céltáblája annak a Karlnak...

- Hogy érted ezt, Goszpogyin?

- Úgy értem, hogy míg mi többiek csak itt az egyetemen versengünk a germánokkal, addig Jean Nyikolevnek más baja is van Karl Johausennel!

Jean tudta, mire céloz Goszpogyin. A Johausen és Nyikolev család ellenségeskedését ismerték az egyetem hallgatói. Tudták, hogy a két család feje a községi választás küzdõterén fog megmérkõzni egymással; tudták, hogy Nyikolev tanárt a közvélemény és a hatóság támogatja a harcban.

De azért Goszpogyinnak nem volt joga arra, hogy az atyák ellenségeskedését átvigye a fiúkra is.

Csakhogy mikor elragadta õt a harag, nem bírt uralkodni magán.

Jean azonban nem felelt szavaira. Arca elsápadt kissé az izgalomtól. De legyõzte szenvedélyét, s miután gyors pillantást vetett az udvar túlsó végére, ahol a Johausen fiú csoportja sétálgatott, komoly s egy kissé remegõ hangon így szólt:

- Ne beszéljünk errõl, Goszpogyin. Én nem kevertem bele vitáinkba sohasem Johausen úr nevét, s adja Isten, hogy Karl is oly tisztelettel viseltessék az én atyám iránt, mint én az õ atyja iránt!... Ha megfeledkeznék errõl a tiszteletrõl...

- Jeannak igaza van, - szólt az egyik ifjú, - és Goszpogyinnak nincs igaza. Ne törõdjünk azzal, ami Rigában történik, csak azzal, amirõl itt van szó Dorpatban.

- Úgy van, - szólt Jean Nyikolev, aki azt óhajtotta, hogy a beszélgetés visszaterelõdjék oda, ahonnan kiindult.

- Ne túlozzunk semmit, és várjuk meg, hogy alakulnak a dolgok...

- Tehát azt hiszed, Jean, - kérdezte az egyik diák, - hogy nem tiltakozunk Karl Johausen és társai viselkedése ellen abból az alkalomból, hogy kizártak bennünket az ünnepükbõl?

- Azt hiszem, hogy újabb incidens nem lesz, tanúsítsuk a legteljesebb közönyt velük szemben.

- Ördög vigye a közönyödet! - felelt Goszpogyin, elégedetlenül csóválva a fejét. - Kérdés, hogy társaink beletörõdnek-e, Jean? - Dühösek nagyon, figyelmeztetlek...

- Te dühösítetted fel õket, Goszpogyin.

- Nem, Jean. Csak annyit mondhatok, hogy elegendõ lesz egy megvetõ pillantás, egy kellemetlenkedõ szó a robbanáshoz.

- Nos, - kiáltott Jean mosolyogva, - nem lesz robbanás, pajtás, mert a puskaport pezsgõvel áztatjuk el!

Jean bölcsen beszélt, de társai nagyon izgatottak voltak... Megfogadják vajon a tanácsát?... Hogyan fog végzõdni ez a nap?... Nem fullad veszekedésbe az ünnep?... Ha a szlávok nyugodtan fognak viselkedni, nem kötnek beléjük esetleg a németek?... Erre számíthattak.

Nincs mit csodálkoznunk rajta, hogy az egyetem rektora is komolyan nyugtalankodott. Egy ideje azt vette észre, hogy a politika, - vagy legalábbis a szlávok és a németek versengése, - nagy szerepet kezd játszani a diákság életében is.

A tanulók nagy többsége ragaszkodott az egyetem õsi hagyományaihoz. A kormány tudta, hogy a dorpati egyetem állandóan táplálja azt az ellenállást, amely a balti tartományokat fenyegetõ oroszosítás ellen lázadozik. S ha az egyetemen komoly zavargások törnek ki s az intézmény a pánszlávista mozgalom elleni központtá válik, egy cári rendelet könnyen megfoszthatja minden elõjogától.

A rektor ennélfogva nagyon ügyelt a tanulók hangulatára. A tanárok, - bár általában német érzelmûek voltak, - szintén osztoztak a rektor óvatosságában... Mert ki a megmondhatója, hol állna meg az ifjúság, ha egyszer belekeveredik a politikai küzdelmekbe?

Voltaképpen azonban aznap nem a rektor volt az, akinek legnagyobb volt a befolyása a hallgatóságra, hanem Jean Nyikolev. Ha a rektor nem volt képes megakadályozni Karl Johausent és társait, hogy ki ne zárják az ünnepbõl Jeant és barátait, Jean visszatartotta Goszpogyint és a többieket attól, hogy az ünnepet megzavarják. Nem fognak belépni az ünnepi terembe, nem fognak orosz énekekkel felelni a német énekekre, föltéve természetesen, hogy nem sértik meg, nem ingerlik õket sem. De ki vállal felelõsséget a bortól hevült ifjakért?... Jean Nyikolev és társai kívül fognak összegyûlni, a maguk módján külön fogják megünnepelni az évfordulót, és nyugodtan fognak viselkedni, ha senki sem háborgatja õket.

Eközben az idõ haladt. A diákság az egyetem nagy udvarában gyülekezett. Az elõadások aznap szüneteltek. A diákok csoportosan sétálgattak fel s alá. Az ellenséges két tábor egymást figyelte és kerülgette. Attól lehetett tartani, hogy valami váratlan esemény még az ünnepi lakoma elõtt összeütközést okoz. Vajon nem lenne célszerûbb, - tekintettel a hangulatra, - megtiltani az egész ünneplést?... Csakhogy az évforduló megünneplésének a megakadályozása bizonyára még jobban felizgatná a diákság testületeit, s éppen ellenkezõleg, ürügyet szolgáltatna arra a zavargásra, amelyet az egyetemi hatóság el akart kerülni. Az egyetem nem olyan iskola, ahol büntetéssel, fenyítéssel el lehet intézni a dolgokat. A rendbontókat ki kell zárni az egyetemrõl, s ez nagyon komoly rendszabály.

A lakoma kezdetéig - délután négy óráig - Karl Johausen, Siegfried és barátaik nem távoztak az udvarból. A diákok jöttek-mentek, s néhány szót váltottak velük, mintha vezérük utasításait várnák. Híre kelt, hogy a lakomát be fogják tiltani, - de a hír nem bizonyult igaznak, mert amint már említettük, ez a tilalom nagy zavart okozhatna.

De azért az a kósza hír nagy sürgés-forgást indított el.

Jean Nyikolevet és társait nem nyugtalanították a dolgok. Külön sétálgattak, úgy mint rendesen, s hébe-korba szembetalálkoztak a többiekkel.

Jól szemügyre vették egymást. Ilyenkor a szemek beszéltek az ajkak helyett. Jean nyugodt maradt és közönyt színlelt. De Goszpogyint csak nagy erõfeszítés árán tudta féken tartani!

Goszpogyin nem fordította félre a fejét; s megvetése jeléül nem sütötte le a szemét sem. Tekintete, mint holmi éles penge, keresztezõdött Karl tekintetével.

Egy hajszál választotta el õket az összecsapástól, amelyben bizonyosan nem csak e két ellenfél venne részt.

Végül megszólalt a lakomára hívó csengettyû. Karl Johausen társai élén, - több százan voltak, - a nagy elõadóterem felé indult, ahol a lakomát tartották.

Nemsokára csak Jean, Goszpogyin és a mintegy ötven szláv diák maradt az udvarban, várva a percet, hogy ki-ki hazamehessen otthonába vagy a mentorához.

Mivel nem volt semmi ok rá, hogy ott maradjanak, Jean azt indítványozta, hogy azonnal távozzanak. De tanácsát nem fogadták meg. Úgy tetszett, hogy Goszpogyin s még néhány társa gyökeret eresztett, mintha az elõadóterem mágnesként vonzaná õket.

Húsz perc telt el így. Szótlanul sétálgattak az udvaron. Közeledtek a teremnek az udvarra nyíló ablakaihoz. Vajon mit akartak ott?... Figyeltek a kihallatszó zajra, hogy ha sértõ szót hallanának, rögtön megadják rá a választ?...

Az ünneplõ diákok nem várták meg a lakoma végét, hogy dalra és pohárköszöntõkre fakadjanak. Az elsõ pár pohár bor lángra lobbantotta õket. Az ablakon keresztül látták, hogy Jean és társai hallótávolságon belül vannak. Mindjárt el is kezdõdött a személyeskedés. Jean még egy utolsó kísérletet tett.

- Menjünk, - szólt társaihoz.

- Nem! - felelt Goszpogyin.

- Nem! - feleltek a többiek.

- Nem akartok rám hallgatni? Nem jöttök velem?

- Meg akarjuk hallgatni ezeket a részeg germánokat, mit mernek mondani, és ha megsértenek bennünket, te jössz majd miutánunk, Jean!

- Gyere, Goszpogyin, azt akarom! - szólt Jean.

- Várj még, - felelt Goszpogyin, - pár perc múlva te sem fogod már ezt akarni!

Benn a teremben egyre nõtt a kavarodás, zajosan kurjongattak, koccintottak, éljeneztek.

Egyszerre csak fölharsant a német diákok kórusa, teli tüdõvel elénekelte a Gaudeamus igiturt.

Ebben az énekben nem volt semmi sértõ; de egyszerre csak egy hang így kiáltott: - Ó, Riga, ki tett téged oly széppé? A livóniaiak szolgasága!... Ó, ha egy napon jó pénzért megvehetnénk váradat a németektõl, õket pedig megtáncoltathatnánk a forró köveken!...

Goszpogyin zendített rá a hömpölygõ dallamú orosz himnuszra. Társai vele énekelték, a refrént: Bog zse, Cárja Hranyi; zengték a mélyen vallásos éneket.

Csakhamar kinyílt a terem ajtaja, s vagy száz német diák az udvarra nyomult.

Körülfogták a szláv diákság csoportját, amelynek közepén ott állt Jean Nyikolev, aki hiába iparkodott tartóztatni a pajtásait, akiket szörnyen felingerelt az ellenfelek kiabálása és hadonászása. Bár Karl Johausen nem volt velük, hogy erõszakoskodásra izgassa õket, - bent volt még a teremben, - a németek Gaudeamusa túl akarta harsogni az orosz himnuszt, amelynek hatalmas dallama egyre áradt a lárma közepette.

E pillanatban két diák szembe került egymással, készen arra, hogy egymásra rontsanak. Siegfried és Goszpogyin volt. Vajon õközöttük fog eldõlni a faji kérdés?... Vajon a többiek nem fognak belekeveredni a küzdelembe, s nem fajul a harc általános verekedéssé, amelyért az egyetemre száll a felelõsség?

Értesülvén a zenebonáról, a rektor a helyszínre sietett. Néhány tanár vele jött, hogy támogassa õt. Csillapítani igyekezett az udvaron a heveskedõ fiatalságot. De hiába. A rektori tekintélynek nem volt foganatja...

De mit is tehetett volna a németek között, akiknek száma egyre növekedett, amint egyre többen kisiettek a terembõl?...

Jean Nyikolev és társai, bár kisebbségben voltak, nem hátráltak sem a fenyegetés, sem a sértések elõl.

Egyszerre csak Siegfried, akinek pohár volt a kezében, közelebb lépett Goszpogyinhoz és arcába öntötte a pohár tartalmát.

Ez volt az elsõ tettlegesség, amelyet ezer más követett.

S mégis, amint Karl Johausen megjelent a terembõl az udvarra vezetõ lépcsõkön, mind a két tábor elcsendesedett. A sorok szétnyíltak, s a bankár fia nyugodtan közeledhetett ahhoz a csoporthoz, amelynek közepén ott állt a tanár fia.

Lehetetlenség leírni Karl viselkedését e pillanatban. Nyugodtan haladt s arcán egyre nagyobb megvetéssel méregette ellenfelét, amint közelebb jutott hozzá. Társai nem kételkedhettek: azért megy Jean felé, hogy újabb sértést vágjon a szeme közé.

A lármát dermesztõ csend váltotta fel. Érezték, hogy a két rivális egyetemista csoport küzdelme Jean Nyikolev és Karl Johausen között fog eldõlni.

De Goszpogyin, aki nem törõdött többé Siegfrieddel, kivárta, míg Karl tesz még néhány lépést, elébe toppant, hogy útját állja.

Jean visszatartotta.

- Ez az én dolgom! - szólt csendesen.

S igaza volt, mert csakugyan egyedül az õ dolga volt, ami következett.

Hidegvérrel félretolta társait, akik közéje és Karl közé akartak lépni.

- Nem fogsz visszatartani! - kiáltott Goszpogyin dühtõl fuldokolva.

- Itt maradsz! - felelt Jean határozott, ellenmondást nem tûrõ hangon.

Majd odafordult a diáktömeghez, s úgy hogy mindnyájan meghallják, így szólt:

- Több százan vagytok, mi pedig csak ötvenen!... Rajta tehát, támadjatok!... Mi majd védekezünk! Le fogtok gyõzni; de ti lesztek a gyávák!...

Dühös kiabálás volt e szavakra a válasz.

Karl intett, hogy beszélni akar.

Csend támadt.

- Úgy van, - szólt - gyávák lennénk!... Van-e szlávok közt valaki, aki egyedül kiállna?...

- Valamennyien! - kiáltották Jean társai.

Jean közelebb lépve így szólt:

- Én kiállok, és ha Karl azt akarja, hogy éppen õt hívják ki, én ezennel kihívom...

- Te? - kiáltott Karl megvetõ legyintéssel.

- Én! - felelt Jean. - Válassz ki kettõt barátaid közül... Én már kiválasztottam két barátomat...

- Te... te akarsz megverekedni velem?...

- Én... holnap, ha most nyomban nem akarsz megvívni... De rögtön, ha úgy tetszik!

Gyakori eset, hogy a diákok párbajoznak, s legjobb, ha az egyetemi hatóság szemet huny, mert a párbajok mindig enyhe lefolyásúak.

Ez alkalommal, igaz, attól lehetett tartani, hogy végzetes következménye lehet a viaskodásnak, annyira gyûlölték egymást az ellenfelek.

Karl összefonta karját a mellén, s tetõtõl-talpig végigmérvén Jeant, így szólt:

- Ó! Te már kiválasztottad a segédeidet?...

- Itt vannak, - felelt Jean, Goszpogyinra és egy másik társára mutatva.

- Azt hiszed, hogy elvállalják a megbízatást?...

- Hogy elvállaljuk-e? - kiáltott Goszpogyin.

- Én ugyanis, - felelt Karl, - egyáltalán nem vagyok hajlandó megvívni veled, Jean Nyikolev...

- Miért, Karl?...

- Mert az ember nem verekszik meg egy gyilkos fiával!...