XI. FEJEZET
A tömeg dühe

A kihallgatás után az õrnagy arra számított, hogy elrendelik Nyikolev letartóztatását, és nagyon sokan voltak, akik ugyanígy gondolták. A tanár nem akarta megmondani, mi volt elutazásának az oka. Semmiféle elfogadható magyarázatot nem adott arra, hogy miért távozott olyan hirtelen a fogadóból hajnali négy órakor, sõt egyáltalában vonakodott megmondani még azt is, hogy hol töltötte azt a három napot, amely alatt távol volt Rigától. Ez a vonakodása határozottan növelte az ellene irányuló gyanút. Ilyen körülmények között mért nem tartóztatták tehát le Dimitrij Nyikolevet?... Mért engedték haza, ahelyett, hogy a várbörtönbe vitték volna?... Az igaz, hogy az igazságszolgáltatás rendelkezésére kellett állnia szükség esetén... De nem használja-e ki helyzetét, nem fog-e megszökni, hiszen súlyosan belekeveredett a Kidõlt Kereszthez címzett fogadóban elkövetett bûnügybe?...

Oroszországban éppúgy, mint máshol, megvan a bírói függetlenség. Teljes mértékben megvan tagadhatatlanul. De valahányszor politikai mozzanat keveredik valamely ügybe, a felsõbb hatóság haladéktalanul beleavatkozik a bírói eljárásba.

Ilyen ügy volt Dimitrij Nyikolev ügye, akit akkor vádoltak a bûnténnyel, amikor a szláv párt benne látta vezetõjét.

Ez volt az oka, hogy a balti tartományok kormányzója, Gurko tábornok, egyelõre tartózkodott még attól, hogy közbelépjen és elrendelje a letartóztatást, és nem is fogja, amíg a tanár bûnössége nem lesz minden kétséget kizáróan bebizonyítva.

Délután, amikor Roganov ezredes átnyújtotta neki a kihallgatás jegyzõkönyvét, a tábornok meg akarta beszélni vele ezt a sajnálatos ügyet, amelyrõl be kell számolnia a kormánynak.

- Parancsoljon velem, kegyelmességed, - szólt az ezredes.

Gurko tábornok figyelmesen átolvasta a jegyzõkönyvet, azután így szólt:

- Akár bûnös Dimitrij Nyikolev, akár ártatlan, a németek szenvedélye ki fogja használni Nyikolev helyzetét, mert szláv eredetû. Éppen õt szerettük volna szembeállítani a közelgõ községi választásokon a német nemességgel és a német nagypolgársággal, amely olyan mindenható az összes tartományokban, de különösen Rigában... S most egy bûntény elkövetésének a vádja nehezedik rá, s õ rosszul védekezik a vád ellen...

- Kegyelmességednek igaza van, - felelt az ezredes, - az ügy a legrosszabbkor jött, mikor a kedélyek már amúgy is túlfûtöttek...

- Bûnösnek hiszi ön Nyikolevet, ezredes?

- Nem felelhetek úgy kegyelmességednek, ahogy szeretnék, különösen mert Dimitrij Nyikolevnek szeretnék kedvezni, aki mindig méltónak mutatkozott a közbecsülésre.

- De mért tagadja meg a magyarázatot utazására vonatkozólag?... Mi volt a célja utazásának?... Hová mehetett?... Nagyon nyomós okai lehetnek a hallgatásra!

- Mindenesetre, és így látja a dolgokat bizonyára kegyelmességed is, csakis a puszta véletlen hozta össze õt azzal a szerencsétlen Poch-sal, puszta véletlenség, hogy egy postakocsiba került vele, amikor elutazott Rigából, puszta véletlen, hogy együtt szállt meg vele a fogadóban...

- Kétségtelen, ezredes úr, belátom, hogy ez nagyon komoly okoskodás. S a Nyikolevre háruló gyanú mindjárt sokkal kevésbé volna alátámasztható, ha megmondaná, miért utazott el hazulról oly hirtelen, hogy még a családját sem értesítette...

- Úgy van; de a hallgatásából sem lehet a bûnösségére következtetni... Nem! Bárha ott volt akkor éjszaka Kroff fogadójában, nem akarom elhinni, nem hihetem el, hogy Nyikolev követte el a rablógyilkosságot!

A kormányzó érezte, hogy az ezredes védeni akarja Dimitrij Nyikolevet, aki éppúgy szláv volt, mint õ. Õ maga sem hitte Nyikolev bûnösségét, amíg megdönthetetlen bizonyítékokat nem mutatnak fel, úgy vélte, ilyesmiben biztosra kell menni.

- Tagadhatatlan azonban, - mondta az iratcsomót lapozgatva, - hogy súlyos gyanúokok szólnak ellene. Nem tagadja, hogy a 13-áról 14-ére virradó éjszakát ott töltötte õ is a fogadóban... Nem tagadja, hogy õ volt abban a szobában, amelynek ablakán friss nyomokat találtak, s amelyben ráakadtak arra a piszkavasra, amellyel a gyilkos kifeszítette Poch szobájának az ablaktábláját.

- Az igaz, - felelt Roganov ezredes. - Mind e körülmény arra vall, hogy a gyilkos az az utas volt, aki a szóbanforgó szobában töltötte az éjszakát, és kétségtelen, hogy ez az utas Dimitrij Nyikolev volt. De egész magánélete, egész létének feddhetetlen becsületessége megvédi õt az ilyen vád ellen. Aztán meg, kegyelmes uram, Nyikolev, mikor az utazásra elhatározta magát, nem tudta, hogy a Johausen fivérek hivatalnoka együtt fog utazni vele, s tekintélyes összeget fog magával vinni egy reveli ügyfélnek... De tegyük fel, hogy a gyilkosság gondolata csak akkor támadt benne, amikor meglátta azt az irattáskát, amelyet az óvatlan Poch nem rejtett el eléggé, még mindig be kellene bizonyítani azt is, hogy Dimitrij Nyikolev olyan szorult helyzetben volt, s annyira szüksége volt a pénzre, hogy nem átallott gyilkolni, hogy rabolhasson!... Bebizonyították ezt? S vajon Nyikolev tanár becsületes, szerény élete megengedi azt a föltevést, hogy pénzszûkében gyilkosságra vetemedhet?

A felhozott érvek megrendítették a kormányzót, aki különben sem vette készpénznek a gyanút, amelyet Verder õrnagy és sokan mások bizonyosságnak hittek. Csak ennyit felelt Roganov ezredesnek:

- Várjuk meg a vizsgálat eredményét... Esetleg újabb tények és tanúvallomások szilárdabb alapot adnak a vádnak... Teljesen megbízhatunk Kerstorf bíróban, aki a vizsgálatot vezeti... Független, feddhetetlen jogász, aki csak a saját lelkiismeretére hallgat, és nem enged a politikai nyomásnak sem... Beleegyezésem nélkül nem rendelheti el a tanár letartóztatását, nem is tette... és bizonyára helyesen cselekedett... Ha újabb körülmények merülnének föl, s úgy kívánnák, magam rendelném el, hogy Nyikolevet az erõdbe csukják...

Eközben azonban nagy izgalom szállta meg a város lakóit.

A városban nyugtalanság harapózott el.

A lakosság túlnyomó része azt gondolta, hogy a tanárt kihallgatása után le fogják tartóztatni. Némelyek azért gondolták ezt, különösen az elõkelõbbek közül valók, mert bûnösnek tartották a tanárt; mások azért, mert véleményük szerint az ügy érdeke azt kívánta, hogy a tanár letartóztatásban legyen.

Nagy volt tehát a meglepetés, amelybe tiltakozás is vegyült, amikor látták, hogy Dimitrij Nyikolev szabadon hazatért lakásába.

De a rettenetes hír végül behatolt a tanár házába is. Ilka megtudta, milyen súlyos vád nehezül édesatyjára. Fivére, Jean, megérkezett, s hosszan ölelgette õt. Felháborodását nem tudta türtõztetni.

Elmondta nénjének, mi történt a dorpati egyetem udvarán.

- Atyánk ártatlan, - kiáltott, - s kényszeríteni fogom azt a nyomorult Karlt...

- Úgy van... apa ártatlan, - felelt a lány, büszkén fölemelve a fejét; - és ki merné még ellenségei közül is bûnösnek mondani õt?

Kell-e hangsúlyoznunk, hogy ez volt a véleménye Dimitrij Nyikolev meghitt barátainak is, Hamine doktornak és Delaporte konzulnak, akik odasiettek Ilkához, amikor értesültek arról, hogy a rigai vizsgálóbíró magához hívatta a tanárt.

Jelenlétük, biztató szavaik enyhítették a testvérek fájdalmát. De arról alig tudták lebeszélni õket, hogy ne menjenek atyjuk után a bíróságra.

- Nem, nem, - szólt Hamine doktor, - maradjanak itt velünk... Jobb lesz várni... Dimitrij bizonyára csakhamar visszatér, teljesen tisztázva magát a gyanú alól...

- Mire jó tehát akkor, - szólt a lány, - hogy az ember egész életén át becsületes legyen, ha ilyen hitvány vádak érhetik?

- Arra, hogy meg tudja védeni magát! - heveskedett Jean.

- Igaza van, fiam, - felelt a doktor. - És még ha Dimitrij vallana is, azt mondanám: megbolondult és nem hinném el.

Ilyen hangulatban találta hazaérve Dimitrij Nyikolev a családját, a doktort, Delaporte urat és néhány más barátját, akik házában találkoztak. De városszerte oly izgatottak voltak az emberek, hogy mialatt hazafelé sietett, nem egy helyütt fenyegetõ szavakat kiabáltak utána.

Gyermekei keblére borultak. Csókokkal halmozta el õket. S megtudta õ is most, milyen hallatlan sértést vágott Karl Johausen Jean szeme közé Dorpatban, társai elõtt!... Úgy bántak Jeannal, mintha gyilkosnak a fia lenne...

Hamine doktor, a konzul, a jó barátok kézszorítással fogadták Nyikolevet. Szavaikkal, barátságukkal tiltakoztak a vád ellen!... Sohasem kételkedtek ártatlanságában!... És soha nem is fognak, mindig számíthat õszinte szeretetükre.

Otthon az ebédlõben, barátai közt, míg künn a ház felé ellenséges indulatú tömeg özönlött, Dimitrij Nyikolev elmondta, mi történt a bíró szobájában, mily leplezetlenül gyanúsította õt Verder õrnagy s mily megtisztelõ tartózkodással bánt vele Kerstorf bíró. Röviden beszélt csak, szakadozottan. Látszott, hogy kelletlenül idézi vissza emlékezetébe a részleteket.

Barátai megértették, hogy a tanárnak nyugalomra van szüksége; egyedül kell maradnia, hogy a munkában keressen feledést a rémes megpróbáltatás után, és ezért valamennyien elbúcsúztak tõle.

Jean nõvére szobájába vonult, Dimitrij Nyikolev pedig bezárkózott dolgozószobájába.

Távozáskor a konzul így szólt a doktorhoz:

- Nagy az izgatottság, barátom, és bár Nyikolev ártatlan, feltétlenül szükséges, hogy az igazi bûnös kézrekerüljön, mert különben ellenségeinek gyûlölete tovább fogja õt üldözni.

- Az bizony félõ, - felelt a doktor. - Ha valaha kívántam, hogy egy bûnöst utolérjen az igazságszolgáltatás keze... akkor most kívánom!... Poch halálát Johausenék ki fogják használni, lám az a Karl meg sem várta, igaznak bizonyul-e a vád; máris gyilkos fiának nevezte Jeant.

- Attól is félek, - jegyezte meg Delaporte úr, - hogy Karl és Jean dolga még nincs elintézve!... Ismeri Jeant... Bosszút akar állni atyjáért!...

- Jaj, ne, - felelt a doktor, - kár volna, ha valami meggondolatlanságot követne el a mostani körülmények között!... Ó!... Az az átkozott utazás! Mért is utazott el Dimitrij! Hogyan is jutott eszébe!

Ezen töprengtek a tanár gyermekei és barátai is, mert Nyikolev semmiféle magyarázatot nem adott utazására. Azt is megjegyezzük, hogy miközben a vizsgálóbíró kérdéseit mesélte, semmiféle utalást nem tett az utazásra, sõt, azt sem mondta, hogy a bíró érdeklõdött afelõl, miért hagyta el Rigát, s hogy õ megtagadta erre a válaszadást. Az eltökéltség, amivel hallgatott e tárgyban, legalábbis furcsa volt. De késõbb talán majd megmagyarázza. Háromnapos távolmaradásának oka csakis tiszteletreméltó lehet, nem kevésbé annak oka, amiért kitart a hallgatás mellett.

Pedig elfogadhatatlannak tûnt, hogy egy, az õ helyzetében és rangjában lévõ ember elkövesse ezt a gyilkosságot. Egyetlen szóval összezavarhatta volna a vádat, de õ makacsul nem mondta ki ezt a szót.

Mivel Dimitrij Nyikolevet nem tartóztatták le a Kerstorf elõtti megjelenését követõen, a kedélyek felborzolódtak a városban, s fõképp az elsöprõ többségben lévõ németek körében. A Johausen-család és környezete, a nemesség és a polgárság versengve szitkozódott. Vádolták a kormányzót és Roganov ezredest, hogy a tanárnak származása miatt kedveznek. Ezzel a váddal bárkit, aki nem szláv, már bebörtönöztek volna az erõdbe...

Egyáltalán: miért nem kezelték úgy, mint egy közönséges banditát? Jobb elbánást érdemelt-e, mint egy Karl Moor, egy Jean Sbogar, egy Jeromir? Nem puszta feltételezések, hanem tényleges vádak voltak ellene, az igazságszolgáltatás mégis szabadon hagyta, akár meg is szökhet, s mégcsak bíróság elé se állíthatják, amely nem habozna elítélni õt! Igaz, enyhe lenne az az ítélet, minthogy a halálbüntetést eltörölték az orosz birodalomban a köztörvényes bûntettek esetében. Csupán a szibériai bányákba deportálnák a gyilkost, holott halált érdemelne!

Fõleg a gazdag, németektõl lakott városnegyedekben alakult ki ez a vélemény. A Johausen-család valósággal nekiesett Dimitrij Nyikolevnek, mint a szerencsétlen Poch gyilkosának, de még inkább, mint a befolyásos bankár ellenfelének, a szerény tanárnak!

- Természetesen amikor Nyikolev elindult, - ismételte meg Frank Johausen -, mit sem tudott arról, hogy Poch-sal fog együtt utazni, sem arról, hogy Poch-nál jelentõs összeg lesz. De hamarosan tudomást szerzett róla, s a postakocsi balesetét követõen, amikor is azt javasolta, hogy töltsék az éjszakát a Kidõlt Kereszthez fogadóban, már kitervelte, hogyan fossza ki a mi bankhivatalnokunkat, s még a gyilkosságtól sem riadt vissza, hogy rabolhasson. S ha nem akarja bevallani, miért hagyta el Rigát, akkor azt mondja meg legalább, miért szökött meg hajnalban a korcsmából? Miért nem várta meg a kocsis visszatértét? Mondja meg végre, hová ment, s hol töltött el három napot?... De nem fogja megmondani!... Hiszen azzal bevallaná bûnét, mert mi másért ment volna el oly lóhalálában, makacsul elfedve az arcát, ha nem azért, hogy mielõbb biztonságban tudja az áldozattól ellopott pénzt!

Ami pedig Dimitrij Nyikolev kényszerhelyzetét illeti, - vagyis hogy mennyire érdekében állt ez a lopás, - nos azt a bankár csak a megfelelõ pillanatban fogja nyilvánosságra hozni:

- A tanár anyagi helyzete reménytelen. Olyan tartozásai vannak, amelyeket nem tud kiegyenlíteni... Három hét múlva jár le egy tõlem származó tizennyolcezer rubeles hitellevél, s a kifizetéséhez szükséges összeget nem tudja összeszedni... Tõlem hiába is kérne haladékot... Könyörtelenül megtagadnám tõle!

Ilyen volt Frank Johausen a maga könyörtelen, gyûlölködõ, bosszúszomjas mivoltában.

A politikai színezetûvé lett ügyben Gurko tábornok nem akart engedni eddigi óvatosságából és - bár a közvélemény követelte, - még mindig nem rendelte el a tanár letartóztatását; de abba beleegyezett, hogy házkutatást tartsanak lakásában.

A házkutatást április 18-ikán Kerstorf bíró, Verder õrnagy és Eck kapitány foganatosította.

Dimitrij Nyikolev megvetéssel tûrte a rendõrök ténykedését; nem tiltakozott, de a feltett kérdésekre hidegen, megvetõen felelt. Átkutatták íróasztalát, szekrényeit, elolvasták iratait, levelezését, és háztartási könyvét. Annyit megállapítottak, Johausen nem túlzott, mondván, hogy a tanárnak nincs semmije. Abból élt csak, amit leckeadásból keresett, s a körülmények folytán most ez a jövedelem is kétségessé vált.

Egyéb eredménye a Johausen fivérek kárára elkövetett rablás ügyében azonban nem volt a házkutatásnak. De hogyan is lehetne, gondolták a Johausen fivérek, hiszen Nyikolevnek bõven volt ideje, hogy a lopott zsákmányt biztos helyre rejtse a gyilkosság másnapján, s a helyet esze ágában sem volt megnevezni.

A bankjegyek számát feljegyezték ugyan a bankban, de Kerstorf bíró egyetértett a bankárral abban, hogy a tolvaj aligha fogja felhasználni a pénzt, amíg a veszedelem el nem múlik. El kell telnie tehát egy bizonyos idõnek, amíg a bankók visszakerülnek a forgalomba.

Idõközben Dimitrij Nyikolev barátai megtudták, mennyire felkorbácsolja az ügy az emberek kedélyét nemcsak Rigában, hanem vidéken is.

Tudták, hogy a közvélemény nagyrészt a tanár ellen fordult, s hogy a német párt keresi a lehetõséget, miként is gyakorolhatna nyomást a hatóságokra annak érdekében, hogy letartóztassák és perbe fogják. Összességében a kisemberek, a munkások, a kereskedõk, egyszóval az õslakosság hajlott arra, hogy Nyikolev pártjára áll, hogy támogatja õt ellenségeivel szemben, ha másért nem, a faji összetartás miatt, esetleg még ha nem is volt teljesen meggyõzõdve ártatlanságáról. Igaz is, mit tehettek ezek a szegény emberek? Azokkal az eszközökkel, amivel a Johausen fivérek és pártjuk rendelkezett, túlságosan is könnyû volt befolyásolni vagyis szélsõséges megnyilvánulásokba hajszolni õket, s ezzel kényszerítve a kormányt, hogy meghajoljon egy számára veszélyes megmozdulás elõtt.

A mélységesen izgatott városban, ahol folyvást mindenféle csoportok verõdtek össze, na meg a csõcselék, amely mindig azt szolgálja, aki megfizeti, Dimitrij Nyikolev bámulatosan megõrizte büszkeségét, s hidegvérét. Gyermekei kérésére Hamine doktor rábírta õt arra, hogy ne távozzék el hazulról, mert az utcán sértegethetik, esetleg bántalmazhatják. Otthon maradt tehát, a nap legnagyobb részét dolgozószobájában töltötte, s zárkózottabb volt, mint valaha. Nem adott többé órát se otthon, se házaknál. Némaságában azt sem szerette, ha szólnak hozzá. Semmiféle célzást nem tett az ellene szóló vádaskodásokról, egész jellemében látványos változás ment végbe, ami gyermekeit nem egészen ok nélkül aggasztotta. Hamine doktor, akinek barátsága a teljes odaadásig ment, orvosi elfoglaltságán kívül minden idejét nekik szentelte. Delaporte is, s még néhányan, minden este összegyûltek a házban, ahová olykor ellenséges kiabálások hallatszottak be, jóllehet a rendõrség egyfolytában õrizte Roganov ezredes parancsára. Szomorú esték voltak ezek, amelyeken Dimitrij Nyikolev egyáltalán nem vett részt. Viszont fia és lánya nem maradt magára az éjszaka lassan múló óráira. Amikor a barátok is elmentek, Jean és Ilka megölelte egymást, félelemtõl összeszorult szívvel ment szobájába, onnan hallgatta az utca zajait, s a pihenni képtelen, föl-alá járkáló apjukat.

Jean nem is álmodott arról, hogy visszatér Dorpatba, ez magától értetõdött. Milyen kínos lenne bemenni az egyetemre! Hogyan fogadnák a diákok, azok a barátai, akik eddig oly õszintén szerették? Talán csak a derék Goszpogyin kelne a védelmére, a többieket esetleg a közvélemény befolyásolná... S hogyan is uralkodna magán Karl Johausen láttán?

- Ó, az a Karl! - ismételgette Jean a doktornak. - Apám ártatlan! Ha megtalálják az igazi tettest, majd kiderül, hogy ártatlan! De akár kiderül, akár nem, kényszeríteni fogom Karl Johausent, hogy visszavonja sértését. Miért is várok rá tovább?

Hamine doktornak csak nagynehezen sikerült megnyugtatnia a fiatalembert.

- Ne légy türelmetlen, Jean! - tanácsolta neki. - És semmi óvatlanság! Ha eljön az ideje, én leszek az elsõ, aki azt mondja neked: tedd a kötelességed!

Jean nem adta meg magát és csak nõvére könyörgése akadályozta meg kitörését, amellyel csak súlyosbította volna a helyzetet.

Aznap este, amikor hazatért Rigába, s kihallgatták, miután a jó barátok eltávoztak, Dimitrij Nyikolev érdeklõdött, nem érkezett-e levele?

Nem... a levélhordó csak a szláv érdekeket védõ újságot hozta el, mint minden este.

Másnap reggel a tanár a kapuban várta a levélhordót. A külváros még néptelen volt, csak néhány rendõr sétált fel s alá a ház elõtt.

Ilka észrevette atyját és hozzá sietett.

- A levélhordót várod? - kérdezte.

- Igen, - felelt Nyikolev. - Azt hiszem, késik ma reggel...

- Nem, atyám, még korán van nagyon... Hûvös is van... Jobb lesz, ha bejössz a házba... Levelet vársz?

- Azt, gyermekem. De neked nem kell itt maradnod... Eredj föl a szobádba...

Zavarban volt, látszott rajta, hogy Ilka jelenléte nincs ínyére.

E pillanatban föltûnt a levélhordó. Nem hozott levelet a tanár számára, akit nagyon nyugtalanított a dolog.

Este és másnap reggel megint épp olyan türelmetlenül leste Nyikolev a postát: de ismét hiába.

Kitõl várt vajon Dimitrij Nyikolev levelet, és mi fontos hír lehetett a levélben?...Vajon arra az utazásra vonatkozott, amelynek oly siralmas következménye volt?... Nem szólt senkinek a dologról...

Aznap reggel, nyolc óra elõtt, Hamine doktor és Delaporte konzul sietve érkeztek s Ilkával és Jeannal akartak beszélni. Elmondták nekik, hogy aznap lesz Poch temetése. Vajon nem kell attól félniök, hogy a temetés alkalmával tüntetni fognak Nyikolev ellen, s vajon nem kell óvintézkedéseket tenniök?...

Valóban volt okuk tartani a Johausen fivérek gyûlöletétõl. Akik elhatározták, hogy díszes temetést rendeznek az alkalmazottjuknak.

Az rendjén volt, hogy így akarták megtisztelni régi, hûséges szolgájukat! De nyilvánvaló, hogy ki akarják használni az alkalmat a közvélemény felheccelésére.

A kormányzó helyesen tette volna, ha megakadályozza a tüntetést, amelyet a szlávellenes lapok elõre jeleztek már. De az is kérdéses, vajon a hatósági beavatkozás nem ingerelné fel még inkább a kedélyeket?

Legokosabbnak látszott tehát gondoskodni róla, hogy a tanár háza ne lehessen erõszakoskodások színhelye.

Annál inkább szükség volt az óvatosságra, mert a rigai temetõbe a külvároson keresztül vezetett az út, Nyikolev háza elõtt. S e sajnálatos körülmény miatt a tömegben elszabadulhatnak az indulatok.

Az adott körülmények között Hamine doktor azt ajánlotta, hogy Dimitrij Nyikolevet ne is értesítsék a dologról. Mivel rendes szokása szerint úgyis dolgozószobájában töltötte az egész napot, ahonnan csak étkezni járt le, így megkímélhették az esetleges izgalmaktól és veszélyektõl.

Az ebéd, amelyre Ilka ott tartotta a doktort és Delaporte urat is, csendben folyt le. Nem említette senki a temetést, amely délutánra volt kitûzve. De nemegyszer dühös kiáltások hatoltak be az utcáról a vendégek fülébe. Csak a tanár nem vett észre látszólag semmit. Ebéd után kezet szorított barátaival és bezárkózott a szobájába.

A többiek az ebédlõben maradtak, kínos csendben figyelték az utcán gyülekezõ és idõnként ordibáló tömeget.

Nyilvánvaló, hogy a nagy többség az ellen foglalt állást, akit a közvélemény a bankhivatalnok meggyilkolásával vádolt.

Talán okosabb lett volna megelõzni azt a veszedelmet, hogy a tanár a tömeg kezébe kerüljön, és el kellett volna rendelni a letartóztatását. Ha ártatlan, akkor is az marad, ha letartóztatják... S ki tudja, vajon a kormányzó és az ezredes nem gondoltak-e erre Dimitrij Nyikolev érdekében?...

Fél kettõ felé megkezdõdött a lárma: az utca végén megjelent a temetési menet. A tanár háza visszhangzott a heves kiabálástól. A fia, a lánya és a barátai legnagyobb rémületére a tanár kilépett dolgozószobájából és megjelent az ebédlõben.

- Mi történt? - kérdezte.

- Eredj vissza, Dimitrij, - felelt a doktor. - A szerencsétlen Poch temetése...

- Akit én gyilkoltam meg? - szólt hidegen Nyikolev.

- Kérlek, menj vissza...

- Apus! - könyörgött Jean és Ilka.

Dimitrij Nyikolev leírhatatlan lelkiállapotában nem akart senkire sem hallgatni. Az egyik ablakhoz lépett és ki akarta nyitni.

- Ne nyisd ki! - kiáltott a doktor. - Ez õrültség volna!

- De kinyitom!...

És mielõtt megakadályozhatták volna, kinyitotta az ablakot és kitekintett.

Õrült ordítás harsant föl a tömegben.

E pillanatban a gyászmenet a ház elé ért. Zinaida Parensova, akit özvegynek tekintettek, a koszorúval és virággal borított koporsó után haladt. Utána sorban a Johausen fivérek és a bank alkalmazottai lépdeltek, mögöttük pedig az ismerõsök és azok akik az egész szertartásban csak a tüntetésre kerestek ürügyet.

A gyászmenet megállt a tanár háza elõtt. A tömeg ordított s halálos fenyegetések hangzottak mindenfelõl.

Roganov ezredes és Verder õrnagy nagy számú rendõrrel ott állt a ház elõtt: de ki tudja, Eck kapitány és emberei ellenállnak-e vajon a tömeg rohamának.

Mióta Dimitrij Nyikolev megjelent az ablakban, egyre hangzott az ordítás:

- Halál a gyilkosra!... Halál a gyilkosra!

A tanár, karjait mellén keresztbe fonva, fejét büszkén fölemelve, mozdulatlanul, megvetõen állt, mint valami szobor, az ablakban, s a kiáltásokra egy szóval sem válaszolt, gyermekei, a doktor és a konzul, miután nem akadályozhatták meg azt, amit tett, mellette álltak.

A gyászmenet újra elindult. Az ordítás egyre növekedett. A dühösebbek a ház kapuja felé rohantak és be akarták törni.

Az ezredes, az õrnagy és a rendõrség visszaszorította õket. De látták, hogy ha meg akarják menteni Nyikolevet, le kell õt tartóztaniok, s még akkor is attól tarthatnak, hogy itt helyben felkoncolják!...

A tömeg már-már hatalmába kerítette a házat a rendõrség védekezése dacára, amikor egy férfi keresztültörtetett a tömegen s a ház kapuja elé érve, a tömeg felé fordult s oly hangon, amely túlharsogta a lármát, így kiáltott:

- Megálljatok!...

A tömeg hátrált és elcsendesedett, oly parancsoló volt a férfi magatartása.

Johausen Frank eléje lépve így szólt:

- Ki ön?

- Halljuk! Ki ön? - ismételte meg Verder õrnagy.

- Üldözött szökevény vagyok, akit Dimitrij Nyikolev meg akart menteni becsülete árán, s most eljöttem, hogy életem árán megmentsem õt...

- Mi a neve? - kérdezte az ezredes hozzálépve.

- Vlagyimir Janov!