I. FEJEZET
Át a határon

Egyedül volt az éjszakában. Úgy lopódzott tova, mint valami farkas a hosszú, hideg télben a jégtorlaszok között. Vastag, bélelt nadrágja, tehénbõrbõl cserzett durva kaftánja, fülére húzott sipkája, nem védte meg õt eléggé a csípõs szél támadásai ellen. Ajka és keze fájdalmasan ki volt cserepesedve. Ujjai hegyét megdermesztette az éles hideg. Teljes sötétségben haladt a mélyre ereszkedett égbolt alatt, amelynek fellegei hóviharral fenyegették, április elején járt már az idõ, csakhogy fenn, a magas északon; az ötvennyolcadik szélességi fokon. Meg nem állt volna a világért sem. Lehet, hogy ha megáll pihenni, nem lett volna képes folytatni az útját.

Éjjeli tizenegy óra tájban végre mégis csak megállt a vándor. Nem mintha lába nem bírta volna már tovább, vagy elakadt volna a lélegzete, vagy mintha úrrá lett volna rajta a kimerültség. Testi ereje fölért lelke erejével. S a hazaszeretet leírhatatlan szenvedélyével hangjában, így kiáltott:

- Végre... a határ... a livóniai határ... hazám határa!

Kitárta karját, mintha magához akarná ölelni a szeme elõtt nyugat felé elnyúló tájékot. Határozott léptekkel tapodta a föld fehér takaróját, mintha bele akarná vésni lábanyomát ott, az utolsó szakaszon.

Messzirõl jött, nagyon messzirõl - sok ezer kilométernyi távolságból, veszedelmek között, amelyeken bátorságával, eszével, akaratával és konok kitartásával egytõl-egyig diadalmaskodott. Szökevény volt. Két álló hónap óta törtetett szakadatlanul nyugat felé. Járhatatlan sivatagokon keresztül, gyötrelmes kerülõ utakra kényszeredve, hogy elkerülje a kozák õrszemeket, magas hegyek meredek, tekervényes szorosain át, ide merészkedett az orosz birodalom középsõ tartományaiba, ahol a rendõrség hallatlan éberséggel ügyel! S végül, miután szinte csodaszerûen sikerült kisiklania oly találkozások elõl, amelyekben könnyen életét veszthette volna, így kiáltott föl:

- A livóniai határ... a határ!

Talán ez az a baráti föld, ahol annyi év múltán visszatérvén, nincs már mitõl félnie? A szülõföld, ahol nyugalma biztosítva van? Ahol barátai várják? Ahol családja fogadja tárt karokkal? Ahol felesége, gyermekei lesik visszaérkezését? Vagy akiknek éppen váratlan betoppanásával szeretne örömet szerezni?

Nem! Ezen a földön csak mint szökevény akart keresztülvágni. Csak a legközelebbi kikötõbe akart rajta keresztül eljutni. Hajóra akart szállni anélkül, hogy gyanút ébresszen. Biztonságban csak akkor lesz, amikor a livóniai partvidék a távol ködébe vész már mögötte.

- A határ! - kiáltotta a férfi. De hol volt hát ez a határ, amelyet sem folyó medre, sem hegylánc, sem erdõ nem jelzett? Szerzõdés szabta meg csak e határ vonalát, minden földrajzi jellegzetesség nélkül?...

Nos, ez a határ választotta el az orosz birodalomtól a „balti tartományok” gyûjtõnéven ismert három kormányzóságot: Estlandot, Livóniát és Kurlandot. S e helyütt ez a határvonal ketté osztja délrõl-északra a Peipusz-tónak télen szilárd, nyáron folyékony tükrét.

Ki volt ez a szökevény? Ez a körülbelül harmincnégy esztendõs, erõs testalkatú, szélesvállú, izmos keblû, tagbaszakadt, elszánt férfiú? Mélyen szemébe húzott csuklyája alól sûrû, szõke szakáll látszott ki, s mikor a szél föl-fölkapta a csuklyát, két eleven szem ragyogott ki alóla, amelyeknek fényét a dermesztõ szél sem olthatta ki; derekát széles derékszíj övezte, egy kis bõrerszényt rejtegetve, összes pénzével, amely néhány papír rubelre olvadt le, s hosszabb utazásra már nem lenne elég. Fölszerelését egy hatlövetû revolver egészítette ki, egy bõrtokba dugott kés, egy iszák, némi elemózsiával, egy pálinkával félig telt butykos és egy vaskos bot. Az iszákot, a butykost, sõt az erszényt is kevesebbre becsülte fegyvereinél, el is volt szánva, hogy fenevadak vagy rendõrügynökök támadása esetén használja is ez utóbbiakat. Csupán éjszakánként utazott, folyton abban reménykedve, hogy ekképpen észrevétlenül eljuthat majd a Balti-tenger, vagy a Finn-öböl valamelyik kikötõjébe.

Idáig, bármily veszedelmes volt is az útja, nagyobb baj nélkül eljutott, még ha nem is volt a katonai hatóságoktól igazolványa, amelynek felmutatását megkövetelhette tõle az orosz birodalom minden egyes postamestere. De vajon ez így lesz a partvidék közelében is, ahol sokkal szigorúbb a felügyelet?... Bizonyos, hogy szökését már jelezték, s hogy akár közönséges gonosztevõ, akár politikai bûnös, egyforma buzgalommal fogják keresni, egyforma bosszúvággyal fogják hajszolni õt. S ha a szerencse, amely eddig híven kitartott mellette a livóniai határon elpártolna tõle, valóban a révben szenvedne hajótörést.

A Peipusz-tavon, amelynek hossza körülbelül százhúsz, szélessége 60 verszta, nyaranta nyüzsögnek a halászok, mert a tó vizében igen sok a hal. A közlekedés jóformán alig faragott fatönkökbõl, rosszul gyalult deszkákból durván összerótt, esetlen bárkákon zajlott, amelyek a víz sodrától hajtva gabonát, lent és kendert szállítottak a szomszéd piacokra, olykor le egészen a Rigai-öbölbe. De az évnek ebben a szakában, e szélességi fok alatt, ahol a tavasz oly késõn áll be, a Peipusz-tó nem alkalmas a hajózásra, s a kemény tél idején befagyott tükre elbírna akár egy egész tüzérvonatot is. Nagy, fehér sivatag volt a tó tükre, középütt telve jégtömbökkel, s ott, ahol a folyók torkollnak belé, hatalmas jégtorlaszok emelkedtek rajta.

Ilyen volt az a félelmetes pusztaság, amelyen biztos léptekkel haladt a szökevény, könnyedén tájékozódva. Jól ismerte ezt a vidéket s gyorsan lépdelt, hogy napkelte elõtt elérje a tó nyugati partját.

- Még csak éjjel két óra van, - gondolta. - Körülbelül húsz versztányi utat kell még megtennem, s akkor bizonyára találok majd a parton valami elhagyott halászkunyhót, ahol estig megpihenhetek... Ezen a földön már nem megyek találomra!

Mintha megfeledkezett volna az átélt fáradalmakról! Mintha visszatért volna önbizalma. Ha balvégzete úgy akarná, hogy a rendõrügynökök újra nyomába jussanak, bizonyosan ki tudna siklani a kezeik közül.

A szökevény attól félvén, hogy a pitymallat elárulja, mielõtt eljutna a Peipusz-tó túlsó partjára, még nagyobb erõfeszítéssel törtetett elõre. Jót húzott a pálinkás butykosból, hogy új erõt merítsen belõle, s azután meggyorsította lépteit, anélkül, hogy csak egy percre is megállt volna.

Reggel négy óra felé néhány csenevész fát látott a távolban elmosódva, dértõl fehérlõ fenyõket, s egy csoport nyírt és jávorfát.

Íme ott volt elõtte a part. De megnõtt ott a veszedelem is. Habár a livóniai határ középütt szelte ketté a Peipusz-tavat, érthetõ, hogy a vámõrségeket nem e vonal mentén állították föl. A közigazgatási hatóság a tó nyugati partján helyezte el õket, ahol a bárkák nyaranta ki szoktak kötni.

A szökevény tudta ezt, s éppenséggel nem volt meglepõdve, amikor világosságot vett észre a távolban, mintha sárgás lyukat ütött volna a sûrû köd függönyén.

- Mozog ez a világosság vagy nem mozog? - kérdezte magában, megállván a körülötte tornyosuló jégtömbök egyikénél.

Ha a fény változtatja a helyét, akkor kézi lámpástól ered, amellyel valószínûleg a vámõrök éjjeli õrjárata igyekszik megvilágítani a Peipusz-tónak ezt a részét, s ez esetben óvakodnia kell, hogy az õrök útjába ne kerüljön.

Ha nem változtatja helyét a fény, akkor bizonyos, hogy valamelyik partmenti állomás belsejébõl ered, mert a halászok ilyenkor még nem térnek vissza kunyhóikba, mivel be szokták várni a jégzajlást, amely április második fele elõtt nemigen szokott megkezdõdni. Mindenesetre az ésszerûség azt tanácsolta, hogy térjen ki vagy balra, vagy jobbra, nehogy az õrhely közelébe tévedjen.

A szökevény balra kanyarodott. Bal felõl ugyanis, amennyire a reggeli szellõben oszladozó ködön keresztül láthatta, sûrûbben álltak a fák egymás mellett. Ha üldözni kezdik, talán könnyebben lel a fák között búvóhelyet s könnyebben menekülhet.

Körülbelül ötven lépésnyit haladhatott, amikor jobb felõl felcsattant a kiáltás: - Állj! Ki vagy?

Ez a németes kiejtéssel elhangzott kiáltás rendkívül kellemetlenül lepte meg vándorunkat. A német nyelv egyébként a legelterjedtebb a balti tartományokban, ha a parasztok közt nem is, legalább a városi polgárság körében.

A szökevény egy szót sem felelt erre az „állj, ki vagy?”-ra... Hirtelen hasra vágódott a jégen s nagyon jól tette. Nyomban rá dördülés hallatszott, s ha nem lett volna elõvigyázatos, a mellébe fúródik a puskagolyó. De vajon végleg megmenekült az õrjárattól? A vámõrök kétségtelenül észrevették... Bizonyság volt rá az „állj, ki vagy?!” és a puskalövés... De persze az is lehetséges, hogy a ködös homályban azt hiszik, hogy csak a szemük káprázott.

S valóban a szökevény nem ok nélkül következtethetett erre abból a beszélgetésbõl, amelyet a vámõrök folytattak egymással, amint feléje közeledtek.

Partmenti vámõrök voltak, afféle szegény ördögök, sárgára fakult zöld egyenruhában, akik könnyen nyújtják a kezüket egy kis borravalóért, oly soványka fizetést juttat nekik az orosz vámhatóság. Ketten voltak, már visszatérõben az õrhelyükre, mikor azt hitték, hogy valami emberi alak árnyékát látják a jégtömbök között.

- Bizonyos vagy benne, hogy láttad? - szólt az egyik.

- Láttam, - felelt a másik; - holmi csempész lehetett, aki Livóniába próbált átszökni...

- Nem az elsõ ezen a télen, s nem is az utolsó és azt hiszem, hogy elillant, mert sehol sincs nyoma!

- Eh! - felelt a másik, az aki lõtt, - ki a manó tudna ilyen ködben célozni? Különben sajnálom, hogy nem találtam el emberünket... A csempészfélének mindig tele van a butykosa... Testvériesen megosztoztunk volna rajta...

- Nincs is jobb egy kis gyomorerõsítõnél - tette hozzá a másik.

A vámõrök tovább folytatták szemleútjukat, s kétségtelenül jobban lelkesítette õket az a gondolat, hogy egy jó korty pálinka vagy vodka mellett felmelegszenek, mint az, hogy hurokra kerítenek egy csempészt. Kárbaveszett fáradság volna.

A szökevény, - mihelyt azt hitte, hogy a vámõrök elég messze járnak már, - folytatta útját a part felé, s napfölkelte elõtt talált is egy elhagyott kunyhót, három kilométernyire dél felé az állomástól, ahol meghúzta magát a szalmában.

Bizonyos, hogy az ésszerûség azt kívánná, hogy ezen a napon virrasszon, minden gyanús közeledést azonnal észrevegyen, hogyha a vámõrök a kunyhó felé találnának kerülni, idejekorán odébb állhasson. De bármilyen kitartó volt is vándorunk egyébként, annyira kimerült, hogy nem tudta leküzdeni fáradtságát. Elnyújtózkodott az egyik sarokban, kaftánjába burkolózott s mély álomba merült. A nap jól elõre haladt már, amikor fölébredt.

Délután három óra volt. A vámõrök szerencsére nem bújtak elõ õrhelyükrõl, ahol folyton az éjszakai lövésrõl beszélgettek s nagyon valószínûnek tartották, hogy káprázat játszott velük. A szökevény szerencsésnek vallhatta magát, hogy megmenekült az elsõ veszedelemtõl, amikor átlépte hazája határát.

Alig, hogy fölébredt üdítõ álmából, éhségét kellett csillapítania. Iszákjának tartalma körülbelül kétszerre volt még elegendõ. De a legközelebbi pihenõ helyén föltétlenül gondoskodnia kellett újabb eleségrõl, s meg kellett töltetnie pálinkával a butykosát is, amelyet az utolsó csöppig kiürített.

- A parasztok sohase utasítottak el, - gondolta magában, - a livóniai nép még kevésbé fog elutasítani egy közülük való oroszt.

Igaza volt; de nem kellett egyéb, csak az, hogy balszerencséje valami német származású kocsmároshoz vezesse, amilyen bõven akad ezekben a tartományokban. S õk bizony nem fogadják olyan szívesen az orosz embert, mint az orosz birodalomban a parasztok.

Egyébként a szökevény egyelõre nem szorult még mások jótékonyságára útja közben. Volt még néhány rubelje, éppen elegendõ, hogy szükségleteit fedezhesse, legalább addig minden bizonnyal, amíg Livóniában jár. Igaz, hogy a tengeri út költségeire nem tellett a pénzébõl... De ez a jövõ gondja. Egyelõre arról van szó, hogy mielõbb eljusson, - anélkül, hogy elcsípjék, - valamelyik tengerparti kikötõbe, akár a Finn-öbölben, akár a Balti-tengeren; s erre kellett fordítania minden erejét.

Mihelyt eléggé besötétedett, - este hét óra tájban, - rendbe hozta a revolverét és kilépett a kunyhóból. A szél napközben irányt változtatott, és délrõl fújdogált. A hõmérséklet nulla fokra emelkedett, s a hótakaró, amelyet sötétlõ pontok tarkítottak, már-már olvadozni kezdett.

A táj egyhangú síkság volt mindenütt; csak északnyugat felé látszott rajta néhány száz-százötven méteres magaslat. Az ilyen végtelen síkságon könnyûszerrel haladhat a gyalogos, hacsak a hirtelen olvadás váratlanul járhatatlanná nem teszi a talajt. S vándorunknak volt oka ettõl félni. Mielõbb a kikötõbe kellett jutnia, s ha a zajlás az idén korábban megkezdõdnék, mint máskor, még jó is volna: legalább hamarább megindulna a hajóközlekedés is.

A Peipusz-tótól körülbelül 15 versztára volt Ecks falu, ahová a szökevény reggel hat óra tájban érkezett. De volt rá gondja, hogy elkerülje. Mert különben megkockáztatta volna azt, hogy a rendõrügynökök az igazolványát kérik, ami nagy zavarba hozná õt. Búvóhelyet sem bent a faluban keresett. Ezt a napot a falutól egy kilométernyire egy elhagyott omladékos házban töltötte el, ahonnan este hat óra felé bújt elõ, hogy délnyugat felé folytassa útját, az Embach folyó irányában, amelyhez 11 versztányi gyaloglás után jutott el. Az Embach a Vatzjero-tóba ömlik, a tó északi csúcsánál.

E helyütt nem a part sûrû égerfái és jávorfái közé hatolt be a szökevény, hanem célszerûbbnek találta, hogy a tó jegén folytassa útját, amelynek szilárdsága még nem rendült meg.

A magasba emelkedett felhõkbõl meglehetõs nagy esõ szakadt alá, elolvasztván a hótakarót. Minden jel arra vallott, hogy az olvadás már nincs messze. Közeledett a nap, amikor a tájék vízfelületeit borító jég zajlásnak indul.

A szökevény gyors léptekkel haladt, hogy elérje a tó csücskét, még pirkadat elõtt. Huszonöt versztányi utat kell még megtennie ma éjjel. Nagy út ez egy már amúgy is fáradt embernek, - a leghosszabb, amelyet kitûzött maga elé. Hiszen ezzel együtt még 50 versztányira, ha úgy tetszik tíz mérföldnyire volt kitûzött céljától. A következõ napi tíz órás pihenést alaposan ki fogja érdemelni.

Baj volt, hogy az idõ esõsre fordult. Száraz hidegben könnyebben és gyorsabban lehet gyalogolni. Igaz, hogy az Embach szilárd jegén jobb az út, mint a part mentén, amelyet sárba merített már az olvadás. Csakhogy a tompa reccsenések s itt-ott egy repedés arra vallottak, hogy a zajlás nem várat már sokáig magára. S akkor bizony a gyalogló nehezen tud átkelni a folyón, hacsak el nem szánja magát az úszásra is. Mindenesetre meg kellett hosszabbítani az útszakaszokat.

Utasunk jól tudta ezt és emberfeletti erõfeszítéseket tett. Szorosan összehúzott kaftánja megvédte õt a szélrohamok ellen. Csizmáját nemrégiben rendbehozatta, talpát nagy fémszögekkel verette ki, amelyek biztossá tették lépteit a síkos jég hátán, s bár vaksötét volt, nem kellett attól tartania, hogy eltéved, mivel az Embach toronyiránt mutatta útját a célja felé.

Reggel három órára húsz versztányi utat tett meg. Két órája volt még hajnalig, addigra pihenõhelyhez jut. Ez alkalommal sem volt rá szükség, hogy valamelyik faluba merészkedjék vagy fogadóban keressen menedéket, mert elesége bõven elég még egy napra. Jó lesz bárminõ hely, amely estig biztonságot nyújthat neki. Az erdõségben, amely a Vatzjero északi csücskén a partot borítja, akad nem egy favágókunyhó, amely telente lakatlan. Van ezekben a kunyhókban egy kis szén, s ezzel, meg a fákról lehullt száraz ágakkal könnyen éleszthet tüzet az ember, amelynek melegére szüksége volt vándorunk testének-lelkének egyaránt, s attól sem kell félnie, hogy a tûzhely füstje árulója talál lenni e rengeteg pusztában.

Bizonyos, hogy a tél kemény volt; de éppen a tél dermesztõ hidegének köszönhetett a szökevény sok mindent, amióta betette a lábát az orosz birodalom területére.

Aztán meg nem barátja-e a tél az oroszoknak? A közmondásuk azt tartja, hogy zord barátjuk...

Egyszerre csak vad üvöltés harsant föl az Embach balpartja felõl. A hang kizárt minden tévedést: állati üvöltés volt, néhány száz lépésnyirõl. Közeledett vagy távozóban volt az állat?... A sötétségben nem tudta megállapítani.

A férfi megállt egy pillanatra és feszülten figyelt. Résen kellett lennie, nehogy meglepetés érje.

Az üvöltés többször ismétlõdött, mégpedig egyre erõsebben. Újabb meg újabb üvöltés felelt rá.

Semmi kétség, farkas-falka jön felfelé az Embach partján és lehet, hogy a fenevadak megérezték már, hogy ember van a közelükben.

Csakhamar olyan erõvel harsant föl a gyászos ordítás, hogy a szökevény azt hitte, nyomban rátámadnak.

- Farkasok, - szólt a szökevény - s a falka nincs már messze.

A veszedelem óriási volt. Ezek a fenevadak, amelyeket a kemény tél kiéheztetett, valóban félelmetesek. Egy farkastól nincs mit tartania annak, aki bátor és hidegvérû ember, még ha nincs is más fegyvere, csak botja. De öt-hat ilyen fenevadat nehéz elriasztani revolverrel is, hacsak minden lövés nem talál.

Arra gondolni sem lehetett, hogy a szökevény búvóhelyet találjon, ahol a támadást elkerülheti. Az Embachnak alacsony és csupasz volt a partja. Egyetlen fának sem volt nyoma, amelynek ágaira felkapaszkodhatna. A falka nem lehetett távolabb ötven lépésnél, akár a jég hátán rohant elõre, akár a síkon át.

Vándorunk okosabbat nem tehetett, minthogy minden erejével futásnak eredjen, bár sok reménye nem igen lehetett, hogy a fenevadak elõl elmenekülhet; a kellõ pillanatban aztán meg kell állnia és szembe kell szállania a támadással. Így is tett; de csakhamar érezte, hogy a farkasok a sarkában vannak. Ordításuk alig húsz lépésnyirõl hangzott a háta mögött. Megállt s úgy rémlett neki, hogy a homályban ragyogó pontok villognak, mint az izzó parázs.

A farkasok szeme volt, a lesoványodott, mély horpaszú, koplalástól megvadult farkasoké, amelyek mohón lesték a zsákmányt s úgy érezték, hogy mindjárt beleharaphatnak.

A szökevény megfordult, egyik kezében revolverét, a másikban botját szorongatva. Jobb szerette volna, ha csak a botját kell használnia, mert ha esetleg rendõrök portyáznak a közelben, a lövésekkel magára vonná a figyelmüket.

A vándor szilárdan megvetette a lábát, miután karját kiszabadította kaftánja bõ ráncai közül. Botját gyorsan körben forgatva megállította azokat a fenevadakat, amelyek legközelebbrõl szorongatták. Az egyik a torkának ugrott, de ezt egy ütéssel leterítette.

De mivel fél tucatnyi farkas volt a falkában, vagyis sokan voltak ahhoz, hogy megriadjanak és ahhoz is, hogy egymás után végezhetne velük úgy, hogy revolverét ne használná. Különben is, miután újból egy súlyos csapást mért a második farkas fejére, botja, amellyel oly félelmetesen tudott bánni, kettétört a kezében.

A férfi újra futásnak eredt, de mikor a fenevadak utána iramodtak, újra megállt és négyszer közéjük lõtt.

Két farkas halálosan találva, elterült a jégen, amelyet a kiomló vér pirosra festett; de a másik két lövés nem talált, mivel két farkas mintegy húsz lépésnyire tõle félreugrott.

A szökevény nem ért rá újra tölteni. A falka újra összeverõdött, megint utána iramodott. Kétszáz lépéssel odébb sarkában voltak már a fenevadak s kaftánja lebernyegét mardosták, ki-kitépve belõle egy-egy foszlányt. Ha megbotlik, menthetetlenül vége van. Többé nem tud felállni s a dühöngõ fenevadak szétmarcangolják.

Ütött volna hát csakugyan utolsó órája?... Annyi megpróbáltatás, annyi veszedelem után, elérkezett a szülõföldjére, és a végén se híre, se pora nem marad...

A hajnal elsõ sugaraiban látszott már a tó széle.

Az esõ elállt és könnyû köd ült az egész tájon. A farkasok rávetették magukat áldozatukra, aki a revolver agyával verte vissza õket. A fenevadak mardosva, karmolva folytatták a támadást.

Egyszerre csak a férfi nekiment egy lajtorjának... Mihez volt vajon odatámasztva ez a lajtorja?... Mit számít az? Ha sikerül felkapaszkodnia rá, a farkasok nem követhetik, s egyelõre biztonságban van.

A lajtorja ferdén emelkedett fölfelé s a lába, - furamód, - nem érte a földet, mintha a levegõben lógna. A ködben nem látszott, mihez támaszkodik a teteje.

A szökevény megragadta a lajtorját s néhány fokán felszaladt, abban a pillanatban, amikor a farkasok utoljára ugrottak rá. Belekaptak a csizmájába, amelynek széttépték a bõrét.

A lajtorja recsegett a férfi súlya alatt és inogni kezdett. Le fog törni alatta? Akkor széttépik, elevenen felfalják...

De nem tört le, s a szökevény olyan ügyesen kúszott föl a lajtorja legfelsõ fokára, mint matróz a kötélzetre.

Ott egy gerenda, olyasmi mint egy kerékagy emelkedett ki a lajtorja fölött. Megragadta s föléje húzódzkodva ráült, szétvetett lábbal, mintha lovon ülne.

A szökevény megmenekült a farkasok torkából, s a fenevadak a lajtorja lába körül ugrándozva, rémes üvöltésekkel adták ki dühüket.