II. FEJEZET
Váratlan segítség

A szökevény egyelõre biztonságban volt. A farkasok nem mászhatnak fel utána úgy, ahogy megtehették volna a medvék, amelyek szintén nagy számban élnek a livóniai erdõkben s nem kevésbé veszedelmesek. De a magasból le nem szállhatott, amíg az utolsó fenevad is el nem tûnik, aminek napfölkeltekor bizonyosan be kell következnie.

De miért volt a lajtorja ezen a helyen és hová volt erõsítve a felsõ vége?...

Egy gerendához, amely mint mondottuk, kerékagy volt s amelybõl még három hasonló lajtorja nõtt ki - voltaképpen négy szárny, egy malomnak a négy szárnya, amely egy kis dombon emelkedett, nem messze onnan, ahol az Embach találkozik a tóval. Szerencsés véletlen folytán a malom nem mûködött abban a pillanatban, amikor a szökevény - már-már az utolsó percben - fölkapaszkodhatott az egyik szárnyon.

De könnyen megtörténhet, hogy a szerkezet megindul majd reggel, ha a szél kedvezõ lesz. Ez esetben bajos lesz a forgásban lévõ kerék agyán maradni. Meg aztán a molnár is észreveszi a kerékagyon lovagló idegent, ha reggel el talál jönni, hogy kifeszítse a vitorlákat és beállítsa a külsõ emelõrudat. De vajon lemerészkedhet-e a szökevény a földre?... A farkasok még mindig a domb tövében tanyáznak, üvöltözve, ordítozva, s bizonyára hamarosan fölriasztják a szomszédos házak lakóit!...

Nem tehetett egyebet, minthogy behúzódik a malom belsejébe, ott bújik meg egész nap, ha ugyan a molnár nem lakik a malomban, - ami aligha valószínû, - s ott várja be az estét, amikor tovább folytathatja útját.

Odébb csúszott tehát a malom tetejéig, s a padlásablakhoz ért, amelyen át kinyúlt az indítókar, tengelyével a földre támaszkodva.

A malomnak, úgy ahogy arrafelé rendesen, fordított hajótesthez vagy ellenzõ nélküli sapkához hasonló teteje volt, amelyet belülrõl egy sor görgõn a szél irányába lehetett fordítani. A malom faalapépítménye a földbõl emelkedett ki, ellentétben a hollandiakkal, amelyek többsége egyetlen nagy központi csapon forgott, s ennek itt két bejárata volt, szemben egymással.

A szökevény, miután a padlásablakhoz ért, minden nagyobb nehézség és nesz nélkül átkúszott az ablak szûk nyílásán. Egy kis padlásszobafélébe jutott, amelynek padlóján keresztül a malom alsó részén elhelyezett malomkõ tengelye nyúlt le függõlegesen, a vízszintes hajtótengelyhez fogaskerekekkel csatlakozva.

A hely néma és sötét volt. Bizonyosnak tetszett, hogy ez idõ szerint egy lélek sincs a malom földszintjén. A deszkafalon körbe-körbe meredek lépcsõ vezetett le a padlásról a földszintre, amelynek padlata a dombtetõ volt. De az ésszerûség azt tanácsolta, hogy a szökevény ne merészkedjék lejjebb a padlásszobából. Elõször éhségét kellett csillapítania, azután pihennie kellett haladéktalanul, e parancsoló szükségletek kielégítése nem várhatott tovább.

Elfogyasztotta tehát elemózsiájának utolsó morzsáját is. Nem maradt egy falat harapnivalója sem, úgyhogy a következõ napon gondoskodnia kell pótlásról. Hol és hogyan?... Az majd elválik.

Reggel félnyolc felé, amikor a köd felszállt, könnyû volt szemügyre venni a malom környékét. Kihajolt a padlásablakon, hogy körülnézzen. Jobbra síkság terült el, amelynek hótakarója pocsolyává olvadt. Végtelenbe veszõ út kanyargott a síkon keresztül nyugat felé, valami ingoványon át, amely fölött vízi szárnyasok röpdöstek. Balra a tó terült el, amelynek jég borította még a tükrét, azt a pontot kivéve, ahol az Embach ered.

Itt-ott néhány sötét koronájú fenyõ ágaskodott a csupasz éger- és jávorfák között.

A szökevény megállapította, hogy a farkasok, amelyeknek egy óra óta nem hallotta már az üvöltését, elmentek a malom mellõl.

- Igen ám, - gondolta magában, - csakhogy a vámõrök és a rendõrök veszedelmesebbek ezeknél a fenevadaknál! - Minél közelebb jutok a tengerparthoz, annál nehezebb lesz tévútra vezetnem õket... Összeesem, olyan álmos vagyok... Pedig mielõtt elalszom, tájékozódnom kell, hogyan tudok elmenekülni innen szükség esetén.

Az esõ elállt. A hõmérséklet emelkedett néhány fokkal, mert nyugati szél lengedezett. De vajon ez a szél, amely elég vidoran fújdogált, nem bírja rá a malom gazdáját arra, hogy megindítsa a malmát?...

A padlásablakból körülbelül fél versztányira néhány magányos házikó is látszott, itt-ott fehérfoltos zsúptetõvel. A házikókból több helyütt keskeny reggeli füstszalag szállt a magasba.

Bizonyára ott lakik valamelyik házban a molnár is, és így a szökevénynek volt oka szemmel tartani a tanyát.

Rászánta magát, hogy lemerészkedik a meredek belsõ lépcsõn, lement egészen a malomkövet tartó állványig. Alatta gabonászsákok sorakoztak. Tehát a malom nem volt elhagyatott és mûködött, amikor a szél ereje mozgásba hozhatta a vitorlát. Minden percben itt teremhetett tehát a molnár, hogy munkához lásson.

Az adott körülmények közt oktalanság lenne ott maradni, s legokosabb visszamenni a padlásra és aludni néhány óra hosszat. A földszinten nagyon könnyen meglephetnék. A malom két bejáratának ajtaja csak kilincsre járt, úgyhogy bárki betévedhetett a malomba, hogy meghúzódjék, ha újra megered az esõ. A szél is élénkebb lett, és a molnár valószínûleg nemsokára betoppan.

A szökevény, miután még egyszer kikémlelt a réseken, fölmászott a falépcsõn újra a padlásszobába s ott csakhamar elnyomta a fáradság, úgyhogy mély álomba merült.

Hány óra lehetett vajon, mikor fölébredt?... Körülbelül délután négy óra. Javában állt a nap; de a malom még mindig pihent.

A szerencsés véletlen úgy hozta, hogy a szökevény, amikor fölegyenesedett, - bár félig meg volt gémberedve a hidegtõl, - csak óvatosan és nesztelenül mozgott és nyújtózkodott. Különben nagy veszedelem fenyegette volna.

Valóban csakhamar hangokat hallott a malom földszintjérõl, mintha többen beszéltek volna, mégpedig nem minden indulatosság nélkül. Ébredése elõtt fél órával léptek be a malomba a beszélgetõk, és a szökevényt minden bizonnyal fölfedezik, ha felmásznak a padlásra is.

A szökevény meg se moccant.

A padlón elnyúlva figyelt arra, amit lent beszéltek.

Az elsõ pár szóból kitalálta, kik azok, akik a malomban vannak. Rögtön megértette, milyen veszedelemtõl menekült meg, - ha ugyan megmenekült, - jobban mondva, ha sikerül észrevétlenül távoznia a malomból, akár mielõtt odébb állnak, akár, ha már távoztak azok, akik a molnárral beszélgettek.

Három rendõr volt, egy kapitány és két kísérõje.

Ez idõ tájt a balti tartományok közigazgatásának az oroszosítása még csak kezdõdõfélben volt, s a szlávok még nem szorították ki nagyon a germánokat. A rendõrségen sok volt még a német. Kivált közülük Eck kapitány, aki sokkal szigorúbban teljesítette hivatását, ha livóniai oroszokról volt szó, mintha német származású polgártársai voltak a bûnösök. Egyébként nagyon buzgó, nagyon éleseszû ember volt; szerették a feljebbvalói is, mert valósággal konok hévvel igyekezett felderíteni a rábízott bûnügyeket. Büszke volt arra, hogy minden sikerül neki, s a kudarcot nem bírta elviselni. Ez idõ szerint egy fontos nyomozáson fáradozott, mégpedig annál is több eréllyel és ügyességgel, mert arról volt szó, hogy kézrekerítsen egy szibériai szökevényt, aki livóniai orosz volt...

Mialatt a szökevény aludt, a molnár kijött a malmába azzal a szándékkal, hogy egész álló nap dolgozni fog. Kilenc óra tájban a szél kedvezõnek látszott, s ha a malom vitorlái megindultak volna, a szökevény az elsõ zajra fölébred mély álmából. De finom esõ kezdett permetezni, és a szél ellanyhult.

A molnár éppen az ajtaja küszöbén álldogált, amikor Eck és kísérõi meglátták és betoppantak hozzá, hogy kérdezõsködjenek.

E pillanatban Eck így szólt:

- Nem láttál egy körülbelül harminc-harmincöt esztendõs férfit partra szállni a tó csücskénél?

- Nem én, egy lelket se, - felelt a molnár. - Ilyenkor nemigen vetõdik a tanyánkra senki emberfia... Idegen emberrõl van szó?

- Idegenrõl?... Nem. Orosz ember. Orosz a balti tartományokból.

- Á! Orosz? - ismételte a molnár.

- Az... egy gazember, akit dicsõség lesz kézrekerítenem!

A rendõrök gazembernek tartanak minden szökevényt, akár politikai bûnös, akár közönséges gonosztevõ.

- És a nyomában vannak? - kérdezte a molnár.

- Huszonnégy órája jelentették, hogy a tartományok határán jár.

- Tudják, hová iparkodik? - kérdezte a molnár, aki természeténél fogva kíváncsi ember volt.

- Magad is kitalálhatnád, - felelt Eck. - Oda iparkodik, ahol hajóra szállhat, ha megolvad a jég. Valószínûleg inkább Revelbe, mint Rigába.

A kapitány nem ok nélkül említette ezt a régi orosz városkát, ahol a birodalom északi részének tengeri közlekedése összpontosult. Revelt vasúti vonal kötötte össze Szentpétervárral, a kurlandi partok mentén. A szökevénynek érdekében állhatott, hogy Revelbe jusson, amely fürdõhely volt, vagy ha nem Revelbe, akkor legalább a szomszédos Balliskibe, amely az öböl csúcspontjánál feküdt, mert e helyütt indul meg elõször az olvadás után a hajóközlekedés.

Igaz, hogy Revel, ez a régi Hanza város, amelynek lakói egyharmadrészt németek, egyharmadrészt észtek, Észtország õslakói, száznegyven versztára volt a malomtól. S ez a távolság négy hosszú szakaszra osztható.

- Miért iparkodna Revelbe? - kérdezte a molnár. - Sokkal okosabban tenné az a gazember, ha Pärnuba igyekeznék!

Valóban Pärnu csak száz versztányira volt Riga felé, amely kétszer oly távol volt, mint Pärnu, fölösleges lenne arrafelé folytatni a nyomozást.

Természetes, hogy a szökevény, aki lélegzetét visszafojtva, mozdulatlanul fülelt a padláson, feszülten figyelte ezt a beszélgetést, mert nagy hasznát vehette annak, amit hallott.

- Hát persze, hogy Pärnuba is mehet, a falleni szakaszokat - szólt a kapitány - már értesítettük, résen állnak. De az a legvalószínûbb, hogy a szökevény Revel felé igyekszik, ahol a leggyorsabban hajóra szállhat.

Legalábbis így vélekedett Verder õrnagy, a livóniai tartomány rendõrségének a feje, Roganov ezredes fõparancsnoksága alatt. Ha Roganov ezredes, aki orosz ember volt, nem osztozott is Verder õrnagy ellenszenvében és rokonszenvében, a német származású Verder õrnagy e tekintetben teljesen egyetértett beosztottjával Eck kapitánnyal.

Féken tartani valamennyiüket és békét tartani köztük Gurko tábornoknak volt a dolga, aki mint a balti tartományok kormányzója, mindannyiuk feljebbvalója volt.

Ez a magas állású személyiség a kormány elgondolásához igazodott, amely, mint már említettük, arra törekedett, hogy fokról-fokra oroszosítsa a tartományok közigazgatását.

Lent a malomban még néhány percig tartott a beszélgetés. A kapitány leírta a szökevényt, úgy, ahogy a hozzáérkezett személyleírás jellemezte, amelyet szétküldtek a környékbeli összes kerületekbe. A közepesnél magasabb termet, izmos, karcsú alak; körülbelül harmincötesztendõs; sûrû, szõke szakáll; amikor átlépett a határon, durva, barnás kaftán volt rajta.

- Még egyszer mondom, - szólt a molnár - hogy ez az ember - mit is mondott, hogy orosz?...

- Úgy van, orosz!

- Szóval, azt mondom, hogy ez az ember nem járt a tanyánkon, s nem találják nyomát egyik házban sem errefelé.

- Azt tudod, ugye, - szólt a kapitány, - hogy aki menedéket nyújt neki, azt kockáztatja, hogy letartóztatják és bûntársának tekintik?

- A jó Isten oltalmazzon, - szólt a molnár. - Tudom, és nem is merném megkockáztatni!

- Igazad van, - szólt Eck, - és nem tanácsos Verder õrnaggyal összeütközésbe kerülni.

- Isten mentsen, kapitány uram.

Eck ezután távozni készült, ismételvén, hogy embereivel együtt tovább folytatja a nyomozást Pärnu és Revel közt, ahol az összes rendõrszakasz megkapta már az utasítást, hogy tartsa az összeköttetést.

- A szél délnyugatra fordult, kapitány uram, - szólt a molnár. - Erõsödik. Nem volnának szívesek az emberei segíteni, hogy megindíthassam a malmomat? Akkor nem kellene visszamennem a tanyára és itt maradhatnék egész éjszaka.

Eck szívesen vállalkozott a segítségre. Emberei kimentek a szemközt levõ bejáráson s a tetõzet nagy emelõrúdját megragadva, szél iránt fordították a malom tetejét. A vitorlákat kifeszítették, miután a fogaskerekek egymásba kapaszkodtak, a malom szabályos kerepeléssel megindult.

A kapitány embereivel együtt eltávozott, délnyugati irányban...

A szökevény minden szavát hallotta ennek a beszélgetésnek. Megtudta, hogy viszontagságos útja végén igen nagy veszedelmek fenyegetik. Jelezték már a szökését és körözték... A rendõrség a nyomában van... Mindent el fognak követni, hogy kézrekerítsék... Vajon megpróbáljon mégis eljutni Revelbe? Nem, gondolta magában. Jobb lesz, ha Pärnuba igyekszik, ahová hamarabb eljuthat... Tekintettel a hõmérséklet emelkedésére, a zajlás nem késhet már sokáig, sem a Balti-tengerben, sem a Finn-öbölben.

Miután határozott, azon kellett lennie, hogy észrevétlenül elillanhasson a malomból, mihelyt beáll a sötétség.

De hogy’ meneküljön anélkül, hogy a molnár meg ne neszelje? A szél tartósnak ígérkezett s ha a malom mûködik, a molnár bizonyára ott marad egész éjszakára. Arra nem is gondolhatott, hogy lemerészkedik a malom alsó részébe, s ott távozik vagy az egyik, vagy a másik kijáraton...

Vajon lehetséges, hogy a padlásablakon kibújva, elkússzon a tetõ forgatására szolgáló nagy emelõrúdig és leereszkedjék rajta a földre?...

Egy ügyes és bátor embernek meg kell kockáztatnia, noha a vitorla forgott s az embert könnyen bekaphatták a kerék fogai. Könnyen az lehet a vége, hogy halálra zúzódik; de meg kell próbálnia.

Egy órába beletelhet még, amíg elég sötét lesz. S ha idõközben feljön a molnár a padlásra, ha dolga akad ott, vajon remélheti a szökevény, hogy észrevétlenül maradhat?... Ha még nappal lesz, akkor azért nem, ha már besötétedett, akkor azért nem, mert a molnár minden bizonnyal lámpással fog járni.

Mindegy! Ha fel találna jönni a molnár a padlásra és fölfedezné a rejtõzködõt, a szökevény rávetné magát, legyûrné és elhallgattatná. Ha a molnár ellenállna, ha megpróbálna védekezni, ha kiáltásaival fölverné a tanya lakóit, az az õ baja volna... A szökevény késével torkára forrasztaná a szót. Nem azért jött oly messzirõl, annyi veszedelmen keresztül, hogy visszariadjon bármitõl is szabadulása érdekében.

Mindazonáltal azt remélte, hogy mégsem kell vért ontania avégbõl, hogy továbbállhasson... Mért is jönne fel a molnár a padlásra?... Nem kell vajon szüntelenül a malomkövekre vigyáznia, amelyeket teljes sebességgel forgat a hatalmas vitorla.

Egy óra telt el a szerkezet egyhangú kerepelése, a fogaskerekek csikorgása, a szél zúgása és a magvak recsegése közepett. Az árnyék kezdett úrrá lenni a szürkületen, amely elég sokáig eltart ott fönn a magas északon. A padlás belsejében sûrû sötét lett. Közeledett a cselekvés pillanata. Éjszaka fárasztó utat kell megtennie, legalább negyven versztát, és fontos, hogy ne halogassa az indulást, csak addig, ameddig okvetlenül szükséges.

A szökevény megpróbálta, könnyen jár-e az övén lógó kés a tokban. Revolverének dobjába hat golyót tett, mert a farkasokra kilõtte mind a hatot.

A szökevény óvatosan a padlásablak felé kúszott, mikor egyszerre csak a malom zakatolásán keresztül is elég tisztán hallható zajra lett figyelmes.

Valaki súlyos léptekkel közeledett, recsegtek alatta a lajtorjafokok. A molnár jött fölfelé a padlásra, kezében lámpással.

Fel is bukkant abban a pillanatban, mikor a szökevény, markában a revolverrel, talpra ugrott, hogy szükség esetén rávesse magát.

De a molnár, mihelyt törzsével már kiemelkedett a padlás nyílásából, így szólt:

- Bátyuska, menned kell... Ne késlekedjél... Gyere le... az ajtó nyitva van.

A szökevény elképedésében nem tudott mit felelni. A derék molnár tudta, hogy õ a padláson van?... Látta talán, mikor bemenekült a malomba?... Persze! A molnár fönt járt a padláson, miközben a szökevény aludt, észrevette õt, de nem ébresztette föl. Vajon éppúgy orosz, mint õ?... Az oroszok könnyen egymásra ismernek... Hallotta, hogy a livóniai rendõrség üldözi ezt az embert... Miért?... Az mindegy volt neki. Nem akarta tudni, éppúgy, ahogy kiszolgáltatni sem akarta õt Eck kapitánynak és embereinek.

- Gyere le, - ismételte a molnár nyájasan.

A szökevény, akinek az izgalomtól hevesen vert a szíve, leereszkedett a malom alsó részébe, ahol az egyik ajtó nyitva volt.

- Itt van egy kis elemózsia, - szólt a molnár, miközben kenyeret és húst tömött a szökevény iszákjába... Láttam, hogy üres, és a butykosod is üres... Töltsd meg, azután eredj tovább.

- De... ha a rendõrség megtudja...

- Azon légy, hogy kijátszd õket; velem pedig ne gondolj... Nem kérdem, ki vagy... Csak azt tudom, hogy orosz vagy, s nincs olyan orosz, aki kiadna egy másik oroszt a német rendõröknek.

- Köszönöm... Köszönöm! - kiáltott a szökevény.

- Eredj, bátyuska!... Az Isten vezéreljen és bocsásson meg neked, ha van mit megbocsátania.

Az éjszaka vaksötét volt, s az úton, amely a domb tövében haladt tova, egy lélek sem volt. A szökevény még egy utolsó Istenhozzádot intett a molnárnak, azután eltûnt.

Új útiterve értelmében az volt a szándéka, hogy aznap éjjel eljusson Fallenbe, s valahol a városka környékén pihenje végig a következõ napot. Negyven versztányi utat kell megtennie... akkor aztán csak hatvan versztára lesz Pärnutól, úgyhogy még két éjszaka, s ha balvégzete nem gördít elébe akadályt, április 11-én éjfélre elérkezik Pärnuba! Ott elrejtõzik majd addig, amíg szert nem tesz annyi pénzre, hogy hajóra szállhasson, mert lesz elég induló hajó, mihelyt a zajlás szabaddá teszi a Balti-tengert.

A szökevény gyors léptekkel haladt elõre, hol síkságon át, hol sötét fenyõerdõk és nyíresek mentén. Néha egy-egy domb tövében kellett tovább törtetnie, keskeny szorosokon, a gránitsziklás partok közt félig befagyott folyókon kelt át. A talaj nem volt olyan terméketlen, mint a Peipusz-tó környékén, ahol a sárgás homokos földön teng csak a növényzet. Hosszú idõközönként feltûnt egy-egy álomba merült falu, sík, egyhangú mezõségek közepette, amelyeket hamarosan felszánt az eke a tatárka-, rozs-, len- és kender-vetéshez.

A hõmérséklet észrevehetõen emelkedett. A félig olvadt hó pocsétákat alkotott. Ebben az esztendõben korán fog olvadni.

Öt óra tájban, - már Fallen közelében, - fölfedezett a szökevény egy elhagyott viskót, amelyben meghúzódhatott anélkül, hogy valakivel találkozzék. A molnár elemózsiájának egy része s utána az alvás új erõt öntött a szökevénybe. Este hat órakor indult tovább, miután zavartalanul pihent egész nap. Ha a tizedikére virradó éjszaka megteheti Pärnu felé a hatvan versztányi útnak a felét, akkor az a szakasz lesz az utolsó elõtti.

Így is történt. Napkeltekor meg kellett állnia a szökevénynek, ez alkalommal - jobb búvóhely híján, - egy fenyõerdõ mélyében, félversztányira az országúttól. Ez sokkal okosabb volt, mint hogyha bement volna szállást kérni valami majorba vagy fogadóba. Az ember nem mindig akad olyan szállásadóra, amilyen a tóparti molnár volt.

Déltájban a szökevény, aki a sûrûben rejtõzködött, látta, hogy egy csapat rendõr vonul az országúton Pärnu felé. Egy pillanatra megálltak, mintha át akarnák fésülni a fenyõerdõt. De kisvártatva tovább folytatták útjukat az országúton.

Este hat óra tájban újra útnak eredt a szökevény. Az égbolt felhõtlen volt. A csaknem teli hold ragyogó fénnyel árasztotta el a tájat. Reggel három óra tájban a Pärnu folyó balpartja mentén kezdett felfelé haladni, egyenesen Pärnu felé, amely öt versztányira lehetett még.

A folyó mentén folytatva útját, eljutott Pärnu külvárosába, ahol úgy tervezte, hogy megszáll egy szerény fogadóban s ott marad addig, amíg hajóra nem szállhat.

Nagyon megörült, amikor észrevette, hogy a zajlás az öböl felé sodorja már a Pärnu jégtábláit. Még néhány nap s vége a mérhetetlen vándorlásnak, a kemény menetelésnek, a fáradalmaknak és veszedelmeknek.

Legalább is õ úgy gondolta...

Egyszerre csak kiáltás harsant föl. Ugyanolyan, amilyen a Peipusz-tó mellett a livóniai határon köszöntötte õt, fülébe harsogva németes kiejtéssel az „Állj, ki vagy?!”-ot.

Most azonban nem vámõr volt az, aki rákiáltott.

Egy csapat rendõr bukkant föl Eck kapitány vezetésével - négy ember, akik Pärnu alatt az országútra ügyeltek.

A szökevény megállt egy pillanatra, azután rohanni kezdett lefelé a meredek parton.

- Õ az! - ordított az egyik rendõr.

A hold, - a szökevény szerencsétlenségére, - oly átható világosságot terjesztett, hogy nem menekülhetett észrevétlenül. Eck és emberei a szökevény után vetették magukat. Ez utóbbi, mivel a hosszú út nagyon kimerítette már, nem tudott nekiiramodni, mint korábban. Nem sok reménye van, hogy elmenekülhet a rendõrök elõl, akiknek a lábát nem gyötörte el tíz órai gyaloglás.

- Inkább meghalok, semhogy elfogassam magam! - gondolta a szökevény.

Ebben a pillanatban egy jégtábla siklott tova lefelé a folyón, öt-hat lábnyira a parttól. A szökevény nyaktörõ módon a jégtáblára ugrott.

- Tûz! - kiáltott Eck az embereire.

Négy dördülés hallatszott; de a revolverek golyói célt tévesztve csapódtak a zajló jégárba.

Az a jégtábla, amelyre a szökevény ráugrott, elég sebesen úszott, mert a Pärnu vize valósággal rohan az olvadás elsõ napjaiban.

Eck és emberei a part mentén iparkodtak követni a tovasikló jégtáblát; de arra nem sok reményük lehetett, hogy a zajló jégtömbök között jól célba vehetik a szökevényt. Követniük kellene a szökevény példáját, utána ugrani a jégtáblára, vagy egy másik jégdarabra, hogy nyomában maradhassanak a zajláson keresztül.

Élükön Eckkel meg is próbálták, amikor egyszerre csak szörnyû recsegés-ropogás hallatszott. A jégtábla egymásra torlódó jégtömbök közé szorult azon a helyen, rendkívül éles szögben jobbra kanyarodva. A mélybe fordult, újra föltûnt, megint a mélybe fordult és végül eltûnt a jégtömbök között, amelyek egymásra halmozódva elzárták az utat.

Itt megállt a zajlás. A rendõrök a jégmezõre ugrottak, bejárták, még egy óra hosszat folytatták a keresést.

A szökevénynek nyoma sem volt. Bizonyára elpusztult a veszedelemben.

- Jobb lett volna elcsípni, - szólt az egyik kopó.

- Minden bizonnyal, - felelt Eck kapitány. - De ha már élve nem foghattuk el, próbáljuk meg legalább holtan kézrekeríteni.