VI. FEJEZET
Szlávok és németek

A reggeli teát vajaskenyérrel pontban kilenc órakor tálalták fel minden nap a Johausen fivérek ebédlõjében. A hajszálnyira kimért pontosság volt e gazdag bankároknak egyik fõ elve a köznapi életben éppúgy, mint az üzletben. Amikor pénzt kellett kapniuk ugyanúgy, mint amikor fizetniük kellett. Frank Johausen, az idõsebb fivér, katonai pontossággal szabályozta az étkezést, a fogadást, a fölkelést, a lefekvést, éppúgy, mint bizonyára érzelmeit és élvezeteit, valamint a bankház könyveit is. Üzlete Rigában az egyik leghatalmasabb bankház volt.

De a szóban forgó nap reggelén a mondott idõben a szamovár nem volt ott az ebédlõ asztalán. Mi lehetett ennek az oka? Egy kis restség, amely Trankelt, a ház urának inasát terhelte.

Szóval az történt, hogy amikor Frank Johausen a fivérével, továbbá Johausenné asszony és leánya, Margarit Johausen belépett az ebédlõbe, a tea nem várta még készen õket.

Köztudomású, hogy a balti tartományokban a gazdag német családok atyailag bánnak a cselédséggel. A cselédséget a ház gyermekeinek tekintik s ezért gyakran van részük atyai dorgálásokban.

- Trankel, miért nincs készen a tea? - kérdezte Frank Johausen úr.

- Ne tessék haragudni, uram, - felelt Trankel bûnbánóan - de elfelejtettem...

- Ez nem elõször esik meg veled, Trankel, - felelt a bankár, - és van okom hinni, hogy nem is utoljára.

Johausenné asszony és sógora helyeslõen bólintva a nagy díszes cserépkandallóhoz közeledtek, amely szerencsére nem aludt ki, úgy mint a szamovár.

Trankel némán lesütötte a szemét. Nem! Nem elõször vétett a - Johausenék házában oly fontos - pontosság ellen.

A bankár kivett a zsebébõl egy kis jegyzetfüzetet, egy kitépett lapjára ráírt néhány szót ceruzával, azután átnyújtotta Trankelnek és így szólt:

- Vidd el ezt a címzettnek, ott majd megkapod a feleletet.

Trankel bizonyára tudta már, milyen címzettrõl van szó és milyen feleletet fog kapni.

Egy szót sem szólt: meghajolt, kezet csókolt urának, s elindult a rendõrség irodája felé.

A papírlapon csak ez a pár szó volt:

„Utalvány huszonöt vesszõütésrõl Trankel szolgám javára. Frank Johausen”

Abban a pillanatban, amikor a szolga kilépett a szobából, a bankár így szólt:

- Ne felejtsd elhozni a számlát!

Trankel óvakodott ezt elfelejteni. Ennek a számlának alapján fizetheti majd ki az illetékesnek a bankár a rendõrezredes által megállapított díjtételt a büntetésért.

Így folytak a dolgok akkoriban s így folynak talán még most is Kurlandban, Észtföldön és Livóniában, s bizonyára az orosz birodalom egyéb tartományaiban is.

S most lássunk néhány részletet a Johausen famíliáról.

Tudjuk, mi a jelentõsége a hivatalnoknak Oroszországban. A Csin szigorú szabályainak van alárendelve: tizennégy fokú szamárlétrát kell végigjárnia az állami alkalmazottaknak a legalsó foktól a titkos tanácsosi címig.

Ám a legfelsõbb köröknek semmi közük sincs a hivatalnoksághoz, közéjük tartozik a balti államokban elsõsorban a nemesség, amelynek a közmegbecsülésen kívül kijut a valóságos hatalomból is. Lévén a germán eredetû régebbi az orosz nemességnél, jelentõs kiváltságokat õrzött meg, többek közt a diplomakiállítás jogát, amelynek megszerzését nem vetették meg a cári család sarjai sem.

Ezzel a nemességgel együtt él a vele egyenrangú nagypolgárság, sõt a kormányzósági és községi közigazgatásba való beleszólása jogán magasabbrangú is lehet, s mint már említettük, szintén majdnem teljes egészében germán eredetû. Ide tartoznak a kereskedõk, a letelepített városlakók, s tõlük egy kissé lejjebb az egyszerû polgárok, akik mintegy átmeneti réteget képeznek. A bankárok, a hajóépítõk, a kézmûvesek, a kereskedõk a céhrendszer szabályainak értelmében adót fizetnek s ennek fejében kereskedelmi ügyleteket folytathattak külföldön is.

A polgárságon belül a felsõ réteg tanult, dolgos, vendégszeretõ, feltétlenül erkölcsös és megbízható. Ebbe a legfelsõ sorba helyezte a közvélemény, - és teljes joggal, - a Johausen-családot bankházastul: hitelük Oroszországban és külföldön támadhatatlan volt.

Az egész Baltikumra rátelepedett kiváltságos osztályok fennhatósága alatt vegetáltak a röghözkötött parasztok, földmûvesek, szántóvetõk (legalább egy millióan), õk alkották a tényleges õslakosságot. A lettek az õsi szláv kifejezéseket használták, míg a városlakók nyelve a német maradt. Még ha felszabadultak is, ezeket az embereket sokszor továbbra is úgy kezelték, mintha jobbágyok volnának, néha még ki is házasították akaratuk ellenére, ha éppen arról volt szó, hogy növelni kell azoknak a családoknak a számát, akiktõl a földesúrnak joga van valamilyen szolgálatot követelni.

Érthetõ tehát, hogy Oroszország cárja miért határozott úgy, hogy megváltoztatja ezt a sajnálatos helyzetet s hogy kormánya miért szándékozik növelni a szlávok számát a községi gyûlésekben és a helyhatósági közigazgatásban.

Innen adódott az a harc, amelynek rettenetes következményeit tapasztalhatjuk ebben az elbeszélésben.

A bankház feje az idõsebb fivér volt, Frank Johausen.

A fiatalabb nõtlen ember volt. Az idõsebb, aki most negyvenöt esztendõs, egy frankfurti német lányt vett feleségül. Két gyermekük volt: egy fiú, Karl, tizenkilenc esztendõs, és egy tizenkét esztendõs lány.

Karl éppen most fejezi be tanulmányait a dorpati egyetemen, ahol Dimitrij Nyikolev fia is hamarosan végezni fog.

A Johausen-bankház Riga fõterén, egy modern, szép épületben mûködött. Az irodai helyiségek a földszinten voltak: a fogadó termek és a lakás az elsõ emeleten. A fivérek banküzlete nagy tekintélynek örvendett az inkább német, mint szláv jellegû városban.

A Johausen család nagyon összetartott. A két fivér között mindenben teljes volt az egyetértés. Az idõsebb a bankházat vezette, az ifjabb fõleg az irodával és a számtartással foglalkozott.

Johausenné asszony szürke egyéniség volt, de nagyon német, és rendkívül kevélyen viselkedett a szláv eredetûekkel szemben. A rigai nemesség szívesen befogadta, ami csak növelte ösztönös hiúságát.

Egyébként a Johausen család a város elõkelõbb polgári társadalmának elsõ családja volt, és elsõ az egész tartomány pénzügyi világában is. Kivételes hitelt élvezett a szentpétervári és a nagy orosz bankintézeteknél, s a balti tartományokban egyike volt a legvagyonosabb családoknak.

Frank Johausen, aki egyik legbefolyásosabb tagja a városi községtanácsnak, kérlelhetetlen szívósággal védelmezte mindenkor osztályának az elõjogait. Õ képviselte azokat az eszméket, amelyek a felsõbb osztályok gondolkodását vezérelték, s ezért csodálták, magasztalták.

Személyében bántotta õt a kormánynak az a törekvése, hogy a német elem makacs ellenállását megtörje s a németeket oroszosítsa.

A balti tartományoknak akkor Gurko tábornok volt a kormányzója. Nagyeszû ember volt, teljes tudatában megbízatása nehézségeinek, rendkívül okosan bánt a német népességgel, s óvatosan mûködött a szlávság diadala érdekében, anélkül, hogy erõszakos eszközökhöz nyúlt volna. Határozottságával és igazságosságával elejét vette minden olyan dolognak, amely összeütközéshez vezethetett volna.

A rendõrség feje Roganov ezredes volt, ez a tõsgyökeres orosz ember, aki kevésbé ügyes, mint a fõnöke, s hajlamos a balti tartományok minden olyan fiában, aki nem szláv anyatejen nõtt fel, ellenséget látni. Ötven körüli, vakmerõ, elszánt, zabolátlan rendõr volt, a kormányzó csak nagy üggyel-bajjal tudta megfékezni. Az ezredes minden akadályon keresztülgázolt volna, ha hagyják, holott lassan járj, tovább élsz.

Ne csodálkozzék senki sem, hogy e személyeket részletesen jellemzem. Ha nem is fõalakjai e történetnek, azért fontos szerepet játszanak e törvénykezési drámában, amelyet a politikai szenvedélyek és a nemzetiségi különbségek oly rettentõvé fejlesztettek e tartományokban.

Roganov ezredes után s vele szemben, elsõsorban Verder õrnagy érdemli meg figyelmünket, aki az ezredesnek közvetlen beosztottja a rendõrség közigazgatási ágazatában. Az õrnagy tiszta német eredetû ember és hivatása teljesítésében túlkapásairól híres. Éppúgy pártját fogta a németeknek, mint az ezredes a szlávoknak. Szívós elkeseredéssel üldözte ezeket, engedékenyen bánt amazokkal.

S bár rangkülönbség volt e két személy között, olykor nagyon kiélesedett volna közöttük az ellentét, ha Gurko tábornok bölcs mérséklettel közéjük nem lép.

Megjegyzendõ továbbá, hogy Verder õrnagy hû támaszra talált Eck kapitányban, akivel e történet elején éppen egy szibériai szökevény üldözése közben ismerkedtünk meg. Eck kapitányt fölösleges kötelessége teljesítésére buzdítani, mikor megbízták valamivel, fõképp ha szláv embernek a nyomát hajszolja. Nagyon megbecsülték a Johausen fivérek is, akiknek nem egyszer személyes szolgálatokat is tett, - amelyekért bõkezûen jutalmazták a bank pénztáránál.

Ezek után tisztában vagyunk a helyzettel. Tudjuk, hogy a két ellenfél a községi választások mezején készül összeütközni: Frank Johausen, aki el van szánva arra, hogy nem engedi át a helyét, és Dimitrij Nyikolev, akit akarata ellenére jelölt az orosz fensõség és a népakarat, amelynek választójogát az új cenzus szélesebb rétegekre terjesztette ki.

Hogy ezt az egyszerû, szabadfoglalkozású tanár embert, akinek sem vagyona, sem állása nem volt, szembe állították e harcban a hatalmas bankárral, az elõkelõ polgárság és a gõgös nemesség képviselõjével, ez oly jelenség, amellyel a józan embereknek számolniuk kellett. Vajon nem annak a jele ez, hogy e tartományok politikai viszonyai a közeljövõben módosulni fognak a községi és közigazgatási hatalom mostani birtokosainak a rovására?

A Johausen fivérek azonban nem csüggedtek el, s azt remélték, hogy gyõzni fognak a küzdelemben, különösen azzal a versenytárssal szemben, aki szemben állt velük. Azt remélték, hogy Dimitrij Nyikolev népszerûségét csírájában fogják elfojtani.

Két hónapba sem telik, és kiderül, kaphat-e mandátumot egy nyomorult adós, akit bírói ítélet sújt - az evvel járó foglalás és árverés tönkretesz és hajléktalanul az utcára ûz.

Nem felejtette még el az olvasó június 15-ikét, amikor esedékessé válik a Johausen-bankházzal szemben Dimitrij Nyikolevnek az a tartozása, amelyet atyja adósságai fejében vállalt magára. Tizennyolcezer rubelrõl volt szó, a tudós tanár szerény viszonyaihoz képest tehát elképesztõen nagy összegrõl. Vajon képes lesz ezt megfizetni?... A Johausen fivérek joggal hihették, hogy a törlesztés, amely a tanárt megszabadítaná, nem teljesíthetõ. A legutóbbi részlet törlesztése is nagy üggyel-bajjal történt s azóta semmi sem vall arra, hogy Nyikolev anyagi helyzete kedvezõbbre fordult. Nem! Lehetetlenség, hogy kötelezettségének a bankkal szemben eleget tudjon tenni. Ha pedig halasztást kérne, a bank kérlelhetetlen lesz. Kérlelhetetlen lesz nem az adóssal, hanem a politikai ellenféllel szemben, akit egy csapással tönkre fog tenni.

A Johausen fivérek nem sejtették, hogy egy váratlan, elõre nem látható körülmény megkönnyíti tervük megvalósítását. Ha az ég összes villáma felett hatalmuk van, azzal sem tudtak volna pontosabban és halálosabban lesújtani népszerû ellenfelükre.

Ezenközben Trankel sietett - ez a szó talán nem is egészen jól van megválasztva - sietett ura parancsát teljesíteni. Az arca kelletlen volt, a lába tétovázott, de azért olyan emberhez illõn, aki ismerte a rendõrségre vezetõ utat, mert többször megtette már, kilépett a bankházból, balra hagyta a sárga falú palotát, a tartományi kormányzó épületét, behatolt a vásártér bódéi közé, ahol kapható volt minden, ami eladható. Ócskaságok, kétes értékû apróságok, siralmas állapotban levõ, uraságoktól levetett ruhák, kegytárgyak és konyhaedények; azután szíverõsítõre lévén szüksége, meglepte magát egy csésze vodkával kevert forró teával, amellyel a kereskedõk jó pénzt kerestek: odapillantott a mosóházban dolgozó kis mosónõkre, végigment több utcán, ahol a fegyencek egy õr parancsainak engedelmeskedve talicskákat tolva elvonultak: szánakozva nézte ezeket a derék embereket, akiknek egyáltalán nem kellett szégyenkezniük, hogy kényszermunkára ítélték õket valamilyen kis törvényszegésért, s végül nyugodtan belépett a rendõrség épületébe.

A rendõrök úgy üdvözölték Trankelt, mint régi jó ismerõsüket.

Kezet nyújtottak neki, s az inas melegen megszorította.

- Te vagy az, Trankel... - szólt az egyik rendõr. - Jó ideje nem láttalak már. Azt hiszem, van egy félesztendeje.

- No, annyi nincs még, - felelt Trankel.

- Ki küldött?

- Frank Johausen úr, a gazdám.

- Jó, jó... és Verder õrnaggyal akarsz beszélni, ugye?

- Ha lehetséges.

- Éppen most érkezett az irodába, Trankel, s ha nem restellsz befáradni hozzá, örömmel fog látni.

Trankel az õrnagy irodája felé ballagott, és halkan bekopogott az ajtón.

Miután belülrõl elhangzott a kurta „szabad!” - Trankel belépett.

Az õrnagy íróasztala elõtt ülve, egy csomó okiratot lapozgatott. Rátekintett a belépõre és így szólt:

- Á! Te vagy az, Trankel?

- Én magam, õrnagy úr.

- És ki küldött?

- Johausen úr.

- Súlyos?

- A szamovár nem akart ma reggel mûködni...

- Persze, mert elfelejtetted meggyújtani, ugye? - szólt az õrnagy mosolyogva.

- Lehetséges.

- És mit kapsz?

- Itt az utalványom. - Trankel átnyújtotta Verder õrnagynak azt a papírlapot, amelyet gazdájától kapott.

Az õrnagy elolvasta.

- Ó! Csekélység, - szólt aztán.

- Hm! - dünnyögött Trankel.

- Csupán huszonöt suhintás!

Trankel szemlátomást szívesen elengedte volna a felét.

- Nos, - szólt az õrnagy, - megkapod mindjárt a részedet, nem várakoztatunk meg!

És beszólította az egyik rendõrt.

A rendõr belépett és megállt mereven, katonásan.

- Huszonöt vesszõ, - parancsolta az õrnagy, - de ne nagyon erõsen... ne felejtsd el, hogy Trankel jó barátunk. Ó! Ha szláv ember volna!... Eredj, Trankel, vetkõzz le, s ha elintézted a dolgodat, gyere vissza a nyugtádért.

- Köszönöm, õrnagy úr!

És Trankel távozván az irodából, követte a rendõrt a szoba felé, ahol a vesszõzést foganatosítani szokták.

Úgy bánnak majd vele, mint jóbaráttal, régi jó ismerõssel, úgyhogy nem lesz oka túlságosan keseregni.

A szobába érve, Trankel levetkõzött, vagyis törzsét lecsupaszította, azután meggörbítette a hátát, a rendõr pedig vesszõt vett a kezébe és megsuhogtatta.

De mikor az elsõ csapásra került volna a sor, nagy tolongás támadt a rendõrségi épület kapuja elõtt.

Egy férfiú lihegve berohant és így kiáltott:

- Verder õrnagy!... Verder õrnagy!

A Trankel hátára irányított vesszõ lehanyatlott, s a rendõr kinyitotta a szoba ajtaját, hogy lássa, mi baj.

Trankel, aki épp oly kíváncsi volt, szintén kibámult az ajtón.

A lármára, - kilépvén irodájából, - csakhamar megjelent Verder õrnagy is.

- Mi történt? - kérdezte.

A férfi eléje lépett, tisztelgett, s átnyújtott az õrnagynak egy táviratot, miközben így szólt:

- Bûntényt követtek el...

- Mikor?

- Ma éjszaka.

- Miféle bûntényt?

- Gyilkosságot...

- Hol?

- A Pärnuba vezetõ országút mentén, a Kidõlt Kereszthez címzett fogadóban.

- És ki az áldozat?

- A Johausen-bankház alkalmazottja!

- Micsoda!... A szegény Poch! - kiáltott Trankel. - Az én Poch barátom?

- Ismeretes a bûntény indítéka? - kérdezte Verder õrnagy.

- Rablás, mert Poch irattáskáját üresen találták a szobában, ahol a gyilkosság történt.

- Tudják, mi volt benne?

- Nem tudják, õrnagy úr; de a bankban bizonyosan fogják tudni.

A táviratban, amely Pärnuból érkezett, ugyanaz volt, amit a távirathordó a postahivatalban már megtudott.

Verder õrnagy rendõreihez fordulva, így szólt:

- Te eredj Kerstorf bíróhoz...

- Igenis, õrnagy úr.

- Te eredj Hamine doktorhoz...

- Igenis, õrnagy úr.

- És mondjátok meg nekik, hogy jöjjenek azonnal a Johausen-bankházba, ahol várni fogom õket.

A rendõrök tüstént távoztak az irodából, s néhány perc múlva Verder õrnagy is elindult a bank felé.

S így esett, hogy a nagy zûrzavarban, amely a bûntény hírére támadt, Trankel aznap nem kapta meg a huszonöt vesszõt, amelyet gazdája a hanyagságáért utalványozott neki.