X. FEJEZET
A kihallgatás

Dimitrij Nyikolev április 16-ikán éjszaka tért vissza Rigába anélkül, hogy útközben ráismertek volna.

Ilka, akit emésztett a nyugtalanság, egész éjszaka nem aludt. És milyen állapotban lenne a boldogtalan lány, ha már tudná, milyen vád nehezült édesatyja fejére...

Egyébként új oka is volt az aggodalomra. Késõ este Delaporte konzul és Hamine doktor távozása után táviratot kapott Dorpatból, amely arról értesítette, hogy öccse, Jean másnap hazaérkezik. A távirat egy szóval sem említette, mi az oka e hirtelen hazatérésnek.

Ó, mennyire megkönnyebbült Ilka, amikor hajnali három óra felé hallotta, hogy atyja megérkezett, és fölment a lépcsõn. Mivel nem köszönt be hozzá a szobájába, Ilka azt gondolta, hogy az a legjobb, ha õ sem zavarja; hadd pihenjen az utazás fáradalmai után. Reggel majd megöleli, mikor fölkel s akkor talán majd megtudja azt is édesatyjától, miért kellett oly hirtelen eltávoznia, anélkül, hogy lányát értesítette volna.

Másnap korán reggel találkozott az atya és lánya s Dimitrij Nyikolev így szólt:

- Itthon vagyok végre, kedves gyermekem... Távollétem tovább tartott, mint gondoltam... Ó! Egyetlen nappal...

- Fáradtnak látszol, apus, - szólt Ilka.

- Egy kissé fáradt vagyok: de a délelõtti pihenés helyre fog hozni, és délután elmegyek néhány tanítványomhoz...

- Talán jobb volna, apus, ha holnapig várnál... Tanítványaidat értesítettük.

- Nem, Ilka, nem... Nem várakoztathatom õket tovább. - Nem keresett senki, amíg távol voltam?

- Senki, a doktoron és a konzulon kívül, akiket nagyon meglepett váratlan elutazásod.

- Igen, igen, - felelt Nyikolev, kicsit tétovázva; - nem említettem nekik sem... Ó, csak egy rövid útról volt szó, s azt hiszem, hogy nem ismert rám senki sem...

A tanár nem mondott egyebet, és lánya annyit kérdezett csak, vajon Dorpatból érkezett-e?

- Dorpatból? - kérdezte Nyikolev ámulva. - Hogy jut eszedbe ez a kérdés?

- Mert sehogy sem értek egy táviratot, amelyet tegnap este kaptam...

- Táviratot? - szólt élénken Nyikolev. - Kitõl?

- Fivéremtõl, aki arról értesít, hogy ma hazaérkezik.

- Jean hazaérkezik?... Ez valóban nagyon különös... Mit akar itthon?... Mindegy, az ajtó mindig nyitva áll elõtte.

Majd érezvén lánya viselkedésébõl, hogy szeretné tudni, mi volt az oka elutazásának, Nyikolev így szólt:

- Fontos dolgom volt. Hirtelen el kellett utaznom.

- Sikerült elintézned, apus? - kérdezte Ilka.

- Sikerült... igen... gyermekem, - felelt Nyikolev, lányára tekintve, - és remélem, hogy nem lesz kellemetlen következménye a dolognak.

Ezután másra terelte a beszélgetést, annak jeléül, hogy egyebet nem akar mondani.

Az elsõ reggeli tea után Dimitrij Nyikolev visszavonult szobájába, ahol elrendezte iratait, és munkához látott.

A ház visszanyerte rendes nyugalmát és Ilka távolról sem sejtette, hogy nemsokára becsap a mennykõ.

Déli egynegyed egykor egy rendõr jelent meg Dimitrij Nyikolev házában. Levelet hozott, s arra kérte a cselédet, hogy rögtön adja át gazdájának. Nem is kérdezte, itthon van-e a tanár, mert annak ellenére, hogy senki sem vett észre semmit, a házat reggel óta figyelte már a rendõrség.

Dimitrij Nyikolev rögtön elolvasta a levelet. Csak ez a pár szó volt benne:

„Kerstorf bíró arra kéri Dimitrij Nyikolev tanár urat, hogy azonnal keresse fel õt irodájában, ahol várakozik rá. Sürgõs ügyben.”

Nyikolev, mikor a levelet elolvasta, önkéntelenül elárulta meglepetését egy legyintéssel. Elsápadt és meglátszott az arcán, hogy nagyon nyugtalan.

Majd érezvén, hogy legjobb, ha nyomban eleget tesz a felszólításnak, amely bírói parancsnak is beillett, felöltötte a köpönyegét és lement az ebédlõbe a lányához.

- Ilka, - szólt Nyikolev, - levelet kaptam Kerstorf bírótól. Arra kér, hogy keressem föl az irodájában...

- Kerstorf bíró? - kérdezte a leány. - Mit akarhat tõled, apus?

- Nem tudom, - felelt Nyikolev, félrefordítván a fejét.

- Talán Jean miatt, csak nem keveredett valamibe, s esetleg ezért volt kénytelen Dorpatból távozni?

- Nem tudom, Ilka... Talán... Meglehet... Egyébként csakhamar megtudjuk, mirõl van szó.

A tanár távozott hazulról, de nem úgy, hogy lánya észre ne vette volna zavarát. A rendõr mellett haladt bizonytalan léptekkel, szinte gépiesen, észre sem véve, hogy feléje irányul az általános kíváncsiság, sõt néhány utánuk ballagó vagy leskelõdõ személynek kaján kárörvendezése is.

Mikor a bírósági épület elé érkeztek, bevezették õt Kerstorf bíró szobájába, ahol az írnokon kívül ott volt Verder õrnagy is. Üdvözölték egymást kölcsönösen és Dimitrij Nyikolev várta, hogy megszólítsák.

- Nyikolev úr, - szólt Kerstorf bíró, - arra kérem, hogy adjon felvilágosítást egy ügyre vonatkozólag, amelyben én vezetem a vizsgálatot.

- Mirõl van szó, uram? - kérdezte Dimitrij Nyikolev.

- Szíveskedjék leülni és végighallgatni.

A tanár leült az asztal elé, amely mögött a bíró ült. Az õrnagy állva maradt az ablak mellett. A beszélgetés ilyformán rögtön kihallgatássá alakult át.

- Nyikolev úr, - szólt a bíró, - ne lepje meg, ha kérdéseim az ön magánéletére fognak vonatkozni... Nagyon fontos, hogy õszintén feleljen mindenre, mind az ügy, mind a saját érdekében.

Nyikolev tanár a bíróra tekintve pár pillanatig szótlanul ült a helyén, azután csak biccentett és karbatette a kezét.

Kerstorf bíró elõtt ott voltak az asztalon a nyomozás jegyzõkönyvei. Beléjök tekintett s azután nyugodtan és komolyan így szólt:

- Nyikolev úr, ön ugye pár napig távol volt a városból?

- Úgy van, uram.

- Mikor hagyta el Rigát?

- Tizenharmadikán hajnalban.

- Mikor tért vissza?

- Ma éjszaka, hajnali egy óra tájban.

- Egyedül távozott?

- Egyedül.

- Mikor elindult, felült a Revelbe induló postakocsira?

- Igen, - felelt a tanár, kissé tétovázva.

- S hazafelé?

- Szekéren jöttem.

- Hol találta azt a szekeret?

- Ötven versztára Rigától, az országúton.

- Tehát tizenharmadikán hajnalban távozott?

- Igen, uram, reggel hat órakor.

- Egyedül volt a postakocsiban?

- Nem... egy másik utassal.

- Ismerte útitársát?

- Nem.

- De ugyebár csakhamar megtudta, hogy útitársa Poch, a Johausen fivérek bankházának alkalmazottja?

- Megtudtam, mert egész idõ alatt csevegett a postakocsissal.

- A magánügyeirõl beszélt?

- Csakis azokról.

- És mit mondott?

- Hogy Revelbe megy a Johausen cég képviseletében.

- Nem árulta el, hogy nagyon siet vissza Rigába, küszöbön álló esküvõjére?

- De igen, uram, ha nem csalódom, mert nemigen figyeltem a beszélgetésre, amely engem nem érdekelt.

- Nem érdekelte? - szólt közbe Verder õrnagy.

- Egyáltalában nem, uram, - szólt a tanár, csodálkozó pillantást vetve az õrnagy felé. - De mért is érdekelt volna engem az, amit Poch beszélt?

- Talán éppen ezt akarja kideríteni a nyomozás, - felelt Kerstorf bíró.

E válaszra a tanár akaratlanul olyan mozdulatot tett, amely arra vallott, hogy nem érti a dolgot.

- Nem volt annál a Pochnál olyan banktáskaféle, amelyben a pénzt szokták hordani? - kérdezte a bíró.

- Lehet, hogy volt, uram, de én nem vettem észre.

- Tehát ön nem tudja megmondani, vajon nem hagyta-e Poch a táskát véletlenül az ülésen, vagy nem láthatta-e meg valaki, aki a váltó állomásokon a kocsihoz közeledett?

- Én az egyik sarokban ültem, a csuklyámat a fejemre húzva, néha el is szundítottam, úgyhogy egyáltalában nem láttam, mit csinált vagy mit nem csinált az útitársam.

- Csakhogy Broks, a postakocsis, azt állítja, hogy õ látta...

- Nos, bíró úr, ha azt állítja, bizonyára igaza van. Én azonban sem meg nem erõsíthetem, sem kétségbe nem vonhatom az állítását.

- Ön nem beszélgetett Poch-sal?

- Utazás közben nem... Elõször akkor szóltam hozzá, mikor a baleset után a fogadó felé tartottunk.

- És utazás közben ön folyton a kocsi sarkában ült, a csuklyát gondosan az arcába húzva?

- Gondosan?... Hogyhogy gondosan, uram? - kérdezte Nyikolev tanár megnyomva a szót.

- Mivel úgy tetszik, azt akarta, hogy ne ismerjék fel.

Ezt a megjegyzést, amelyben nyilvánvalóan gyanúsítás rejlett, megint Verder õrnagy vetette közbe.

Dimitrij Nyikolev ezt a megjegyzést nem utasította vissza úgy, mint az elõbb a bíró kérdését. Egy pillanatnyi hallgatás után így szólt:

- És föltéve, hogy inkognitóban akartam utazni, azt hiszem, hogy ehhez joga van Livóniában és bárhol a világon minden szabad embernek!

- Remek elõvigyázatosság, - vágott vissza az õrnagy, - hogy azok a tanúk, akikkel esetleg szembesíteni fogják az embert, ne ismerjenek rá.

Újabb, még súlyosabb gyanúsítás volt ez, amelyet a tanár félre nem érthetett, s amelynek hallatán elsápadt.

- Azt tehát nem tagadja, - szólt a bíró, - hogy aznap Poch volt az útitársa a kocsiban.

- Nem, ha az, aki velem utazott, Poch volt...

- Egészen bizonyos, - szólt Verder õrnagy. Kerstorf bíró így folytatta tovább:

- Az utazás akadálytalanul folyt tovább, váltástól váltásig... Délben egy órai pihenõt tartottak, hogy megebédeljenek... Ön a fogadó éttermének egyik sötét sarkában ebédelt, folyton arra törekedve, - úgy látszik, - hogy senki se ismerje fel... azután továbbindult a kocsi... Nagyon rossz idõ volt s a lovak csak nagy üggyel-bajjal bírtak a viharral... Este fél nyolc óra tájban történt azután az a bizonyos baleset... Az egyik ló elesett, s a kocsi, amelynek elsõ tengelye eltört, felborult...

- Uram, - szólt a tanár, félbeszakítván a bírót, - ha szabad megkérdeznem, miért kérdezi tõlem mindezt?

- Az igazságszolgáltatás érdekében, Nyikolev úr, - felelte a bíró. - Mikor Broks, a kocsis megállapította, hogy a kocsi nem képes behajtatni a legközelebbi állomásra, azaz Pärnuba, azt ajánlották, hogy töltsék az éjszakát egy korcsmában, amely kétszáz lépésnyire lehetett az országúttól... Ön volt az, aki ezt a fogadót megmutatta...

- Nem is ismertem, uram, s akkor este léptem be oda életemben elõször.

- Jó, legyen! De az bizonyos, hogy ön szívesebben töltötte ott az éjszakát, mintsem hogy Pärnuba menjen a kocsissal és a hajtóval.

- Arról volt szó, hogy húsz versztát tegyek meg gyalog abban a rettenetes idõben, s én jobbnak láttam a fogadóban maradni, útitársammal együtt.

- Ön vette rá útitársát arra, hogy önnel tartson?

- Én semmire sem vettem õt rá, - felelt Nyikolev. - Meg volt sebesülve, - azt hiszem, mikor felborult a kocsi megzúzódott a lába, - s képtelen lett volna begyalogolni Pärnuba... Neki volt a legnagyobb szerencse, hogy a közelben az a fogadó...

- Méghogy szerencse! - kiáltott Verder õrnagy, aki nem tudott annyira uralkodni magán, mint a higgadt vizsgálóbíró.

Dimitrij Nyikolev az õrnagy felé fordult, s azután önkéntelenül megvetõen vállat vont.

Kerstorf bíró, aki arra törekedett, hogy a kihallgatás ne terelõdjék le arról az útról, amelyet õ kitûzött, tovább folytatta a kérdezgetést.

- A hajtó és a kocsis Pärnuba indult abban a pillanatban, amikor önök a Kidõlt Kereszthez címzett fogadóba értek?

- A Kidõlt Kereszthez? - kérdezte Nyikolev. - Nem tudtam, hogy ez a fogadó neve.

- Mikor odaérkezett Poch-sal, Kroff korcsmáros fogadta önöket... Ön szobát kért tõle és ugyanazt tette Poch is... Kroff vacsorával kínálta önöket; ön visszautasította, ellenben Poch elfogadta...

- Nekem úgy jobban megfelelt.

- S az is jobban megfelelt önnek, Nyikolev úr, hogy másnap hajnalban eltávozzék, anélkül, hogy bevárja a postakocsis visszaérkezését... Szólt is e szándékáról a korcsmárosnak, s azután nyomban visszavonult a szobájába.

- Így történt minden, - felelt a tanár, aki nem titkolta, hogy a sok kérdés kezdi már fárasztani.

- Az ön szobája balra volt az ivótól, ahol Kroffnak több vendége iszogatott, a ház végében pedig...

- Ezt nem tudom, uram... Ismétlem, hogy nem ismertem ezt a korcsmát, ahová akkor tettem be elõször a lábamat... És éjszaka érkeztem oda, s éjszaka volt még akkor is, amikor távoztam onnan...

- Anélkül, hogy bevárta volna a kocsis visszaérkezését. Hangsúlyozom, - ismételte Kerstorf bíró, - anélkül, hogy bevárta volna a kocsist, aki tovább szállította volna önt, a kocsi kijavítása után...

- Anélkül, hogy bevártam volna, - szólt Nyikolev, - mivel Pärnuig csak húsz versztányi utat kellett megtennem...

- Értem! Annyi tehát bizonyos, hogy önnek akkor este támadt ez az ötlete, amelyet reggel négy órakor meg is valósított.

Dimitrij Nyikolev nem felelt.

- Most pedig, - szólt Kerstorf bíró, - elérkezett az ideje annak, hogy egy kérdést intézzek önhöz, amelyre bizonnyal nyíltan felelni fog.

- Kérem, uram...

- Mi volt az oka annak az utazásnak, amelyre úgy látszik hirtelen és titokban határozta el magát, s amelyrõl még elõtte való este sem szólt tanítványainak, akiket megkérdeztünk?

Erre a kérdésre a tanár szemlátomást zavarba jött.

- Magánügy, - szólt végre.

- Mégpedig?

- Nem mondhatom meg.

- Megtagadja a választ?

- Megtagadom.

- Legalább azt megmondja, hová ment Rigából?

- Azt sem mondom meg.

- Revelig váltott jegyet a kocsiban?... Revelben volt dolga?

A tanár nem felelt.

- Úgy tetszik, inkább Pärnuban volt dolga, - szólt újra a bíró, - mert különben megvárta volna a postakocsi visszaérkezését a fogadóban. Pärnuban volt dolga?

Dimitrij Nyikolev nem felelt.

- Folytassuk, - szólt a bíró. - Amint a fogadós vallotta, ön reggel négy óra tájban kelt föl... Ugyanakkor, amikor õ... Ön kilépett a szobájából, köpönyegébe burkolózva, csuklyáját az arcába húzva, úgy mint elõtte való nap, hogy az arca ne lássék, Kroff megkérdezte, óhajt-e egy csésze teát vagy egy pohár pálinkát... Ön nem kért semmit és kifizette a szoba árát... Kroff azután elhúzta az ajtó reteszét és kinyitotta kulcsával a zárat... S ön ekkor minden szó nélkül, gyors léptekkel elindult az országúton a koromsötét éjszakában Pärnu felé... Minden részlete igaz annak, amit mondtam?

- Minden részlete igaz.

- Utoljára kérdem, lesz szíves megmondani, mi volt az oka elutazásának és hová ment Rigából?

- Kerstorf úr, - szólt erre Dimitrij Nyikolev hûvösen, - nem tudom, mi a célja mind e kérdéseknek, sem azt, hogy mért hívattak be ide, az ön hivatalába... De azért feleltem minden kérdésére, amelyre véleményem szerint felelnem kellett. A többire nem felelek!... Azt hiszem, ehhez jogom van... Hozzáteszem egyébként, hogy jóhiszemûen cselekedtem... Ha el akartam volna titkolni utazásomat, amelynek oka pusztán rám tartozik, ha le akartam volna tagadni, hogy én voltam a postakocsiban a bankhivatalnok útitársa, hogyan bizonyította volna rám, hiszen ön beismerte, hogy sem Poch, sem a kocsis, sem senki a világon nem ismert rám, annyira ellepleztem kilétemet?

Meg kell jegyeznünk, hogy Dimitrij Nyikolev rendkívül higgadtan érvelt, s nem minden megvetés nélkül. De nagyon meglepõdött, amikor a bíró így vágott vissza neki:

- Ha Poch és Broks nem ismert is rá önre, Nyikolev úr, van egy tanú, aki felismerte önt...

- Egy tanú?

- Igen... akinek rögtön meghallja a vallomását.

S a bíró, odaszólt a rendõrnek:

- Mondja meg Eck kapitánynak, hogy jöjjön be!

Kisvártatva belépett a szobába a kapitány. Tisztelgett fõnöke elõtt, s várta, hogy Kerstorf bíró kérdezze õt.

- Eck rendõrkapitány, a hatodik szakaszból? - kérdezte a bíró.

A kapitány megmondta az adatait, miközben Dimitrij Nyikolev úgy nézett rá, mint oly emberre, akit most látott elõször életében.

- Április tizenharmadikán este, - szólt a bíró, - nem volt ön a Kidõlt Kereszthez címzett fogadóban?

- De ott voltam, bíró úr, visszatérõben a Pärnu mellõl, ahol egy szökevényt üldöztünk, aki menekülés közben a folyó zajló jégtáblái közé vetette magát.

E feleletre Dimitrij Nyikolev önkéntelenül összerezzent. E mozdulat meglepte Kerstorf bírót.

De azért a bíró nem tett semmiféle megjegyzést sem, hanem újra a kapitányhoz fordulva így szólt:

- Mondja el tanúvallomását.

- Körülbelül két óra hosszat idõztem már egyik emberemmel a Kidõlt Kereszthez fogadóban, s indulóban voltunk Pärnu felé, mikor nyílt az ajtó... Két férfi jelent meg a küszöbön, két utazó... A kocsijuk összetört az országúton, s szállást jöttek keresni a fogadóban, míg a kocsis meg a hajtó Pärnu felé indultak a lovakkal... Az egyik utas Poch volt, a rigai bank alkalmazottja, régi ismerõsöm, elbeszélgettem vele egy negyedórácskát... A másik utasa, úgy vettem észre, igyekezett elrejteni az arcát köpönyegének csuklyájával. Ami nekem gyanús lett, s megpróbáltam megállapítani, ki lehet az az ember...

- Csak kötelességedet teljesítetted, Eck, - szólt közbe Verder õrnagy.

- Poch, akinek a lába egy kicsit megzúzódott, - folytatta a kapitány, - leült egy asztal mellé, amelyre letette irattáskáját, a Johausen fivérek monogramjával... Mivel öt-hat vendég volt a korcsmában, figyelmeztettem Pocht, hogy ne igen mutogassa a táskáját, amely különben lánccal az övéhez volt erõsítve... Azután az ajtó felé indultam, az idegent fürkésztem, akit Kroff a szobájába vezetett, és akkor a csuklya félrecsúszott, s egy pillanatra, csupán egy pillanatra láttam az idegen arcát...

- S ez elegendõ volt?

- Igenis, bíró úr.

- Felismerte?

- Igenis, mert nagyon sokszor találkoztam vele Riga utcáin.

- Dimitrij Nyikolev úr volt?

- Õ maga.

- Õ az itt?

- Õ az.

A tanár, aki eddig szótlanul hallgatta a vallomást, most így szólt:

- A kapitány nem tévedett... Elhiszem, hogy ott volt a korcsmában, ha egyszer azt mondja... Csakhogy én nem vettem észre õt, ha õ észrevett is engem... Különben nem is tudom, bíró úr, miért szembesített bennünket, amikor én magam is megmondtam, hogy akkor éjszaka ott voltam a fogadóban.

- Majd meg fogja tudni, Nyikolev úr, - felelt a bíró. - De elõbb újra megkérdem, nem hajlandó megmondani, mi volt a célja utazásának?

- Nem vagyok hajlandó.

- Ez igen kellemetlen következményekkel járhat önre nézve.

- Miért?

- Mert ha megmondaná, talán elejét venné annak, hogy az igazságszolgáltatás közegei tovább faggassák önt arra vonatkozólag, ami aznap éjszaka történt.

- Aznap éjszaka? - ismételte a tanár.

- Igen... Nem hallott ön semmi zajt este nyolc óra és hajnali négy óra között?

- Semmit, mert aludtam addig, amíg föl nem keltem.

- Látni sem látott semmi gyanúsat, amikor távozott?

- Semmit.

Majd hozzátette Dimitrij Nyikolev oly hangon, amelyben nyoma sem volt többé a zavarnak:

- Ha jól értem, uram, arról van szó, hogy tudtomon kívül belekeveredtem valami súlyos ügybe, amelyben mint tanút idézett meg.

- Tanút... nem, Nyikolev úr.

- Nem!... Mint vádlottat! - kiáltott Verder õrnagy.

- Õrnagy úr, - szólt a bíró szigorú hangon, - ne nyilatkozzon az igazságszolgáltatás elõtt, várja meg döntését.

Az õrnagy elhallgatott; Dimitrij Nyikolev pedig hallhatóan így dörmögött:

- Ó! Tehát ezért idéztek be ide?

Azután keményen kérdezte:

- Mivel vádolnak tehát?

- Pocht, a bank alkalmazottját, a szóban forgó éjszaka meggyilkolták a Kidõlt Kereszthez címzett fogadóban.

- Meggyilkolták szegényt? - kiáltott Nyikolev.

- Úgy van, - felelt Kerstorf bíró, - és meg vagyunk gyõzõdve róla, hogy az az utas gyilkolta meg, aki abban a szobában töltötte az éjszakát, amelyet ön kapott a fogadóstól.

- Vagyis... mivel az az utas ön volt, Dimitrij Nyikolev... - szólt Verder õrnagy.

- Én volnék a gyilkos?

Azzal Nyikolev felállt a székérõl, s a szoba ajtaja felé indult, amelyet Eck kapitány õrzött.

- Tagadja... Dimitrij Nyikolev? - kérdezte a bíró.

- Van amit szükségtelen tagadni, mert magától megcáfolódik, - felelt Nyikolev.

- Vigyázzon...

- Ugyan már!... Ezt nem gondolják komolyan!

- Nagyon is komolyan gondolom.

- Nem szívesen vitatkozom, uram, - szólt a tanár, ezúttal gõgösen. - De nem tudhatnám meg, vajon mért irányul a vád határozottan egyedül arra az utasra, aki ott töltötte az éjszakát a korcsmának abban szobájában?

- Mert annak a szobának az ablakán, - felelt Kerstorf bíró, - kézzelfogható bizonyítékokat találtunk arra vonatkozólag, hogy a gyilkos éjjel kifeszítette a zsalut és bemászott az ablakon, hogy átjuthasson Poch szobájába, a piszkavasat, pedig, amellyel a zsalut kifeszítette, annak az utasnak a szobájában találtuk meg...

- Hát bizony, - felelt Dimitrij Nyikolev - ez a tényállás legalább is különös...

Majd mint akinek ehhez az ügyhöz semmi köze sem lehet, így folytatta:

- De ha ez a tényállás arra vall is, hogy a gaztettet nem külsõ ember követte el, arra nem bizonyíték, hogy a gyilkosság nem az én távozásom után történt?

- Ön tehát a fogadóst vádolja... aki ellen a nyomozás semmi gyanúokot nem szolgáltatott?

- Én nem vádolok senkit sem, Kerstorf úr, - felelt Dimitrij Nyikolev még gõgösebben, - de azt talán joggal mondhatom, hogy én vagyok az utolsó, akit a hatóság ezzel a bûnténnyel gyanúsíthat!

- A gyilkosság rablógyilkosság volt, - szólt most Verder õrnagy, - s a pénz, amelyet Poch Revelbe vitt a bank megbízásából, eltûnt Poch táskájából...

- Na és! Nekem mi közöm lehet ehhez?

A bíró a tanár és Verder õrnagy közé lépett és így szólt:

- Dimitrij Nyikolev ön tehát továbbra is megtagadja a választ arra a kérdésemre, mi volt utazásának a célja, miért távozott hajnali négy órakor a fogadóból és hova ment onnan?

- Megtagadom.

- Nos akkor a bíróság joggal feltételezheti: ön tudta, hogy Pochnál nagy pénzösszeg volt. A postakocsi balesete után, amikor Pocht a fogadóba vezette, megfogamzott önben a lopás gondolata... Mikor kedvezõnek látta az alkalmat, kimászott a szobája ablakán... behatolt Poch szobájába az ablakon át... meggyilkolta õt, hogy kirabolhassa, s azért távozott reggel négy órakor a fogadóból, hogy a lopott zsákmányt elrejthesse oda, ahol...

- Ahol elõbb-utóbb megtaláljuk! - szólt közbe az õrnagy.

- Utoljára kérdem, - szólt Kerstorf bíró, - nem hajlandó megmondani, hová ment a fogadóból?

- Utoljára jelentem ki, hogy nem mondom meg! - felelt a tanár. - Tartóztasson le, ha úgy tetszik...

- Nem, Nyikolev úr, - fejezte be a kihallgatást a bíró, az õrnagy végtelen ámulatára. - Ön ellen súlyos, de terhelõ adatok merültek fel, tekintetbe kell vennünk, hogy ön világéletében tisztességes ember volt... Nem írom alá a letartóztató parancsot... legalábbis ma még nem... Ön szabad... De kérem, álljon az igazságszolgáltatás rendelkezésére...