XII. FEJEZET
Vlagyimir Janov

Tekintsünk vissza, idáig érkezvén, a két hét elõtt történtekre.

Egy férfi jelent meg a Peipusz-tó keleti partján. Éjszaka keresztül törtetett a tó hátát borító jégtömbök között.

Egy vámõrjárat abban a hiszemben, hogy valami csempésszel van dolga, nyomába vetette magát, s abban a pillanatban, amikor a férfi elrejtõzött a jégtömbök között, rálõtt. A lövések nem találtak, s a férfi egy halászkunyhóba menekülhetett, ahol eltöltötte a nappalt. Este újra fölkerekedett. Egy falka farkas elõl kellett menekülnie, s egy malomban talált menedéket, ahol egy derék molnár vette pártfogásába. Végül Eck kapitány csapata kezdte üldözni, s csodamód csak úgy menekülhetett, hogy belevetette magát a Pärnu folyó jégzajlásába. Csoda, hogy nem veszett bele a zajlásba, és csoda az is, hogy idáig észrevétlenül bujkált Pärnuban.

Vlagyimir Janov fia volt Jean Janovnak, Dimitrij Nyikolev régi jóbarátjának, aki halála elõtt Nyikolevre bízta egész vagyonát. Ezt a húszezer papírrubelnyi letétet át kellett adnia Vlagyimir Janovnak, mihelyt a számûzött visszatér hazájába, ha ugyan valaha visszatérhet még.

Tudja az olvasó, hogy Vlagyimirt holmi politikai ügy következtében Kelet-Szibéria hegyeibe számûzték, a minuszinszki sóbányákba. Számûzetése élete fogytáig szól. Vajon remélheti a menyasszonya Ilka Nyikolevna, hogy võlegénye visszakerül valamikor hazájába, s körükben megtalálja még a nyugalmat és boldogságot?

Nem! Bizonyos, hogy soha sem láthatják viszont egymást, ha csak Ilka engedélyt nem kap arra, hogy követhesse võlegényét a számûzetésbe, - vagy hacsak võlegényének megszöknie nem sikerül!...

Vlagyimir Janov négy esztendõ elteltével csakugyan megszökött, s keresztül bolyongott az orosz birodalom szibériai és európai sivatagmezõin. Megérkezett Pärnuba, ahol azt remélte, hogy hajóra ülhet s Franciaországba vagy Angliába menekülhet.

Ott rejtõzködött, kijátszva a rendõrök éberségét s hajóra várt, mihelyt a zajlás megszûnik a Balti-tengeren.

Pärnuba érkezve, Janov Vlagyimir pénz nélkül maradt, írt rögtön Dimitrij Nyikolevnek, s ez volt az a levél, amelynek következtében a tanár rászánta magát a váratlan utazására, hogy átadja a fiúnak a letétet, amelyet az apa bízott rá.

Nyikolev azért nem akart semmit sem elárulni utazásáról barátainak, sem lányának, mert elõbb meg akart gyõzõdni róla, hogy Vlagyimir csakugyan Pärnuban van-e: visszatérése után pedig azért, mert a számûzött szavát vette Nyikolevnek, hogy Ilka elõtt nem említi hazaérkezését, amíg egy újabb levélbõl arról nem értesül, hogy biztonságban van idegen földön.

Dimitrij Nyikolev titokban távozott Rigából. Bár Revelig megváltotta a helyét, hogy senki se gyanítsa, hová ment, az volt a terve, hogy Pärnuban, ahová aznap este megérkezik, kiszáll a kocsiból. Az utazás simán folyt volna le, ha Pärnutól húsz versztányira nem éri a kocsit baleset.

Tudjuk, mily siralmas körülmények kockáztatták Dimitrij Nyikolev tervét. Kroff fogadójában kellett töltenie az éjszakát, Poch-sal, Johausenék alkalmazottjával együtt. Hajnali négy órakor távozott a fogadóból, hogy Pärnuba menjen, mert úgy gondolta, hogy jobb lesz, ha meg sem várja a postakocsis és a hajtó visszatérését... s most azzal vádolják, hogy meggyilkolta útitársát.

Mikor Dimitrij Nyikolev távozott a fogadóból, még sötét volt. Azt remélte, hogy senki sem vette észre, amikor megindult Pärnu felé, az akkor még néptelen országúton.

Két órai gyors gyaloglás után, amikor kelõben volt már a nap, eljutott Pärnuba, s egyenesen a szállóba ment, ahol Vlagyimir Janov álnéven lakott.

Képzelhetõ, mily örömmel látták viszont egymást oly hosszú távollét, annyi megpróbáltatás, annyi veszedelem után!... Hiszen Nyikolev úgy érezte, mintha elveszett fiát találta volna meg!... Átadta Vlagyimirnak a tárcát, amelyben benne volt Jean Janov minden vagyona, s mivel ott akart lenni a hajó indulásánál, két napig Vlagyimirral maradt. Mivel azonban a hajó, amelyen Vlagyimir Janov menekülni akart, elhalasztotta az indulását, Dimitrij Nyikolevnek, aki nem nyújthatta tovább ott tartózkodását, vissza kellett térnie Rigába. Az ifjú számûzött forró üdvözletét küldte Ilkának, és megígértette Nyikolevvel, hogy nem szól menekülésérõl menyasszonyának mindaddig, amíg végképp meg nem szabadul az orosz rendõrség félelmetes hajszája elõl. Írni fog Nyikolevnek, mihelyt biztonságban lesz, s akkor talán utána jöhet majd a tanár Ilkával együtt...

Nyikolev megölelte Vlagyimirt, távozott Pärnuból, és visszatért Rigába a tizenhetedikére virradó éjszaka, anélkül, hogy sejtette volna, milyen rettentõ vád nehezedik rá.

Láthattuk, milyen méltósággal, sõt megvetõen utasította vissza a tanár ezt a vádat a vizsgálóbíró elõtt. Tudjuk azt is, mennyire rajta volt a vizsgálóbíró, hogy Nyikolev mondja meg, mi volt a célja utazásának, s hogy hová ment, miután távozott a fogadóból... De Dimitrij Nyikolev megtagadta e kérdésekre a választ. És nem is akart beszélni addig, amíg Vlagyimir levelébõl arról nem értesül, hogy a szökevény biztonságban van. De ez a levél nem érkezett meg, s emlékezhet rá az olvasó, mily türelmetlenül várta Nyikolev az utóbbi két napon!

S ekkor, miután hallgatása, amelyet nem akart megtörni, még jobban ráhárította a gyanút: amikor politikai ellenfeleinek kérlelhetetlen gyûlölete annyira felhergelte ellene a tömeget, hogy már az életét is veszedelem fenyegette: amikor már-már le akarták tartóztatni: egyszerre csak váratlanul megjelent Vlagyimir Janov.

S most, miután tudjuk, ki volt a számûzött, tudjuk azt is, miért jött vissza Rigába. Kinyílt a ház kapuja, s Vlagyimir Janov Dimitrij Nyikolev karjába omlott, keblére szorította menyasszonyát, átölelte Jeant, megszorította a jóbarátok kezét, s az ezredes és Verder õrnagy elé állva, akik nyomon követték, így szólt:

- Pärnuban... mikor megtudtam, milyen becstelen gonosztettel vádolták Nyikolevet, amikor megtudtam, hogy õt tartják a fogadóban történt gyilkosság elkövetõjének, amikor az újságokból azt olvastam, hogy Nyikolev megtagadta a választ arra a kérdésre, mi volt utazásának célja, bár csak egy szót, csak egy nevet, az én nevemet kellett volna kimondania, hogy igazolja magát, de nem mondta ki, hogy engem kíméljen: nem haboztam, rögtön tisztában voltam a kötelességemmel, otthagytam Pärnut és idesiettem!... Amit te akartál értem tenni, Dimitrij Nyikolev, te Jean Janov barátja, aki második atyám vagy, azt nekem is meg kellett tennem leérted...

- Rosszul tetted, Vlagyimir, rosszul tetted!... Én ártatlan vagyok, nem volt mitõl félnem, nem is féltem semmitõl, s ártatlanságom csakhamar kiderült volna.

- Rosszul tettem, Ilka? - kérdezte Vlagyimir, a fiatal lányhoz fordulva.

- Ne felelj, gyermekem, - szólt Nyikolev, - nem kell vállalnod a döntõbíró szerepét atyád és võlegényed között!... Becsüllek Vlagyimir, mert azt hitted, hogy a kötelességedet teljesíted: de helytelenítem, amit tettél!... Ha jobban megfontoltad volna a dolgot, belátod, hogy jobb, ha biztonságos helyre menekülsz minél elõbb... Onnan írtál volna, s én mihelyt leveledet megkapom, beszélhetek, elmondhatom, miért utaztam el hazulról...Elviselhetném még egypár napig ezt a szomorú megpróbáltatást, csak hogy te megmenekülj a veszedelembõl?...

- Atyám, - szólt Ilka szilárdan, - hallgasd meg mégis válaszomat. Bármi történik, Vlagyimir helyesen cselekedett, s életem végéig nem róhatom le neki hálám tartozását...

- Köszönöm, Ilka, köszönöm! - kiáltott Vlagyimir. - Máris lerótta, mert nem kell elviselnem egy napig sem tovább azt a tudatot, hogy atyját énmiattam vádolják!

Dimitrij Nyikolev vétlensége Vlagyimir Janov közbelépésével most már kétségtelenné vált. A hír gyorsan elterjedt odakinn is. Természetes volt, hogy a Johausen fivérek gyûlöletes makacskodással kételkedtek a történtekben, hogy Verder õrnagy szemlátomást bosszankodott azon, hogy a szláv tanár tisztázódott, hogy a bankár barátai nagyon tartózkodva nyilatkoztak a dologról, s hamarosan meglátjuk, vajon letették-e a fegyvert a nyilvánvaló bizonyság láttán. De tudjuk, mily hirtelen szokott megfordulni a tömeg hangulata, gyakran következetlenül is és állhatatlanul, habár a közvéleményrõl talán nem is állítható ez. Ugyanígy történt most is. A kedélyek lecsillapodtak. Szó sem volt többé arról, hogy Dimitrij Nyikolev házát megostromolják, s a rendõrségnek nem kellett a házat a nép dühe ellen tovább oltalmazni.

De hátra volt még Vlagyimir Janov ügyének a rendezése. Bárha nagylelkûsége és kötelességérzete hozta is õt vissza Rigába, azért továbbra is politikai elítélt, szibériai szökevény maradt.

Roganov ezredes is oly hangon, amelybõl kiérzett a jóakarat, bárha egy orosz hivatalos személyhez, egy rendõrfõnökhöz illõ tartózkodás mérsékelte is, így szólt Vlagyimirhoz:

- Vlagyimir Janov, ön szökevény, s ezt nekem jelentenem kell a kormányzónak. Azonnal felkeresem Gurko tábornokot. De nincs rá okom, hogy itt ne hagyjam önt ebben a házban, amíg vissza nem jövök, ha szavát adja, hogy nem próbál elmenekülni innen.

- Szavamat adom rá, ezredes, - felelt Vlagyimir.

Az ezredes eltávozott: de Ecket és embereit ott hagyta az utcán.

Képzelhetõ, mily túláradó boldogsággal látták viszont egymást Jean, Ilka és Vlagyimir. Hamine doktor és Delaporte úr magukra hagyták õket. A tanár családjának régóta nem voltak oly boldog pillanatai. Örültek, beszélgettek, sõt már-már terveket is kovácsoltak a jövõre vonatkozólag. Megfeledkeztek Janov helyzetérõl, egykori elítéltetésérõl, szökésérõl, amelynek következményei rettentõk lehetnek és az ezredesrõl, aki csakhamar vissza fog térni, hogy közölje velük a kormányzó rendelkezéseit.

Egy óra múlva vissza is érkezett, s így szólt Vlagyimirhoz:

- Gurko tábornok parancsára a rigai várba kell mennie, s ott fogja megvárni, milyen utasítás érkezik Szentpétervárról.

- Engedelmeskedem, ezredes, - felelt Vlagyimir. - Isten veled atyám, - szólt Nyikolevhez fordulva, - Isten veled fivérem, - szólt Jeannak, - és Isten vele, - szólt megszorítva Ilka kezét, - Isten vele, nõvérem...

- Nem... a hitvese! - felelt a fiatal lány.

Elbúcsúztak... Vajon mennyi idõre? És Vlagyimir Janov távozott a házból, ahová oly nagy boldogságot hozott.

E perctõl fogva az a rendkívüli érdeklõdés, amely a gyilkosságnak, még távolról sem megoldódott ügye iránt nyilvánult meg, a szökevény felé fordult, aki nem habozott feláldozni szabadságát, sõt talán életét is, hiszen politikai elítélt volt. Nehéz lenne nem csodálni a viselkedését, bármiképp vélekedtek is különben az emberek, Dimitrij Nyikolevrõl. Bizonyos, hogy még az ellentáborban is magasztalták a nõk Vlagyimir Janov nagylelkûségét. Meg aztán, milyen megható Ilka Nyikolevna iránti szerelme, s hirtelen elválásuk, amikor már csaknem egymáséi lehetnének!... Hogy fog dönteni most a cár?... Vajon vissza kell térnie a szökevénynek Kelet-Szibériába, ahonnan annyi viszontagság árán, oly sok veszedelem közepette megmenekült? Vajon nem kell majd menyasszonyának egy percnyi viszontlátás után örökké siratnia võlegényét?... Vajon a rigai várból a kegyelem szava fogja-e õt kiszabadítani, vagy újra a számûzetés keserû kenyerét kell majd ennie?

Mindazáltal tévedés volna azt hinni, hogy Vlagyimir Janov hirtelen és váratlan közbelépése mindenkire nézve nyilvánvaló bizonyság volt Dimitrij Nyikolev ártatlanságára. Rigában, ebben a csökönyös germán városban, szó sem lehetett errõl. Fõképp az elõkelõbbek osztálya nem tudta elviselni, hogy a tanár, a szláv érdekek képviselõje, mentesül az ellene emelt vádtól. A pártlapok nem hagyták abba rosszhiszemû célzásaikat. Végül is a gyilkos nem került kézre, s az áldozat kiomlott vére, különösen az ellenfelek gyûlölködõ szavával, bosszúért kiáltott.

És Frank Johausen így foglalta össze sokaknak a véleményét, fõleg azokét, akik nem akarták tûrni, hogy az áldozatuk megmeneküljön.

- Most már tudjuk, mi volt az oka Nyikolev utazásának... Vlagyimir Janovval akart találkozni Pärnuban!... Azért hagyta el reggel négy órakor a fogadót, hogy Pärnuba menjen!... De vajon igaz-e vagy sem, hogy a tizennegyedikére virradó reggelt a Kidõlt Kereszthez címzett fogadóban töltötte!... Igaz-e vagy sem, hogy Pocht meggyilkolták, s azután kirabolták akkor éjszaka az említett fogadóban?... Igaz-e vagy sem, hogy a gyilkos alig lehetett más, mint az az utas, aki abban a szobában hált, ahol megtalálták Poch ablakának a kifeszítésére szolgáló szerszámot?... Igaz-e vagy sem, hogy ez az utas Dimitrij Nyikolev volt?...

Mind e kérdésekre, ilyen összeállításban csak az lehetett a felelet, hogy „igaz”. Ha pedig a bankár „igaz-e vagy sem” kérdéseivel szembeállította valaki ezeket a kérdéseket: igaz-e vagy sem, hogy a gyilkosságot egy kívülrõl behatoló gonosztevõ is elkövethette?... Igaz-e vagy sem, hogy Kroff fogadós is lehetett a gyilkos?... Igaz-e vagy sem, hogy Kroff könnyebben meglephette Pocht, mint Nyikolev, akár a tanár távozása elõtt, akár utána?... Igaz-e vagy sem, hogy Kroff is tudhatta, milyen nagy pénzösszeg van Poch táskájában?...

Ezekre a kérdésekre a vizsgálat azt felelte, hogy a házkutatás során semmi gyanúsat nem állapítottak meg a fogadós terhére; ellenben az elõl a föltevés elõl nem zárkózott el az igazságszolgáltatás, hogy a gyilkos talán azok közül a gonosztevõk közül került ki, akik egy ideje Észak-Livóniában kódorognak.

Ez volt a véleménye Roganov ezredesnek is, aki a temetést követõ nap Verder õrnaggyal vitatkozott az esetrõl, anélkül azonban, hogy Verder õrnagyot meggyõzhette volna, aminthogy ezt aligha is remélhette.

- Ide hallgasson, õrnagy úr - szólt az ezredes -, nemigen tartom valószínûnek, hogy Nyikolev kimászott volna éjjel az ablakán, hogy behatoljon Poch szobájába az ablakon keresztül...

- És a nyomok? - szólt az õrnagy.

- A nyomok?... Mindenekelõtt azt kellene tudni, vajon a nyomok frissek voltak-e? Ez egyáltalában nincs bebizonyítva... A Kidõlt Kereszthez teljesen elszigetelt fogadó az országúton... Valószínû lehet, hogy holmi csavargó megpróbálta kifeszíteni az ablakot akár akkor éjszaka, akár máskor...

- Figyelmeztetem, ezredes úr, hogy a gyilkosnak feltétlenül tudnia kellet, hogy a szobában van mit rabolni, és Nyikolev tudta is ezt...

- Csakhogy mások is tudták - vágott vissza élénken Roganov ezredes -, mert Poch elég óvatlanul fecsegett és nem nagyon rejtegette a táskáját... Kroff talán nem tudta, vagy Broks, a postakocsis, vagy a hajtók, akik egymást váltogatták, a parasztokat és a favágókat nem is említve, akik az ivóban voltak, amikor Nyikolev és Poch belépett a fogadóba?

Ez az érvelés mindenesetre nyomós volt. A gyanú nem is nehezedett egyedül Dimitrij Nyikolevre. Be kellett bizonyítani még, hogy a tanár olyan súlyos anyagi válsággal küzdött, amelybõl csak rablógyilkosság árán szabadulhatott. Az õrnagy azonban nem akart engedni, és azzal végezte a beszélgetést, hogy meg van gyõzõdve Nyikolev bûnösségérõl.

- Én pedig azt mondom - felelt az ezredes -, hogy a németek mindig németek maradnak...

- Épp úgy, ahogy a szlávok mindig szlávok maradnak - vágott vissza az õrnagy.

- Bízzuk rá tehát a vizsgálat folytatását Kerstorf bíróra, - fejezte be a vitát Roganov ezredes. - Mihelyt a vizsgálatot befejezik, ráérünk tovább vitatkozni.

A napi politikától befolyásolt véleményeket figyelmen kívül hagyva, Kerstorf bíró lelkiismeretes gonddal folytatta a vizsgálatot. Most már tudta, amit a tanár nem akart kihallgatásakor elárulni: hogy mi volt elutazásának az oka; s ez még jobban megerõsítette a bírót abbéli hitében, hogy a tanár ártatlan. De hát akkor ki a bûnös?... Egész sereg tanút kihallgatott irodájában: a hajtókat, akik Riga és Pärnu között váltották egymást a postakocsin, a parasztokat és favágókat, akik az ivóban voltak Poch megérkezésekor és mindazokat, akiknek tudomásuk lehetett arról, hogy Poch nagy pénzösszeget visz Revelbe a Johausen-bank megbízásából. De egyik tanú sem bizonyult gyanúsnak.

Broks postakocsist több ízben kihallgatta a bíró. Broks tudhatta a legjobban, hogy Pochnál sok pénz van. De ez a derék ember minden gyanún felül állt. A kocsi balesete után Pärnuba ment a hajtóval és a lovakkal; és bizonyos, hogy ott aludt az állomás szállójában. Minthogy alibije megdönthetetlen volt, semmiképp nem keveredhetett az ügybe.

Szinte kizártnak látszott az a föltevés is, hogy kívülrõl tört be a házba egy idegen gonosztevõ. Hogyan is jutott volna eszébe bárkinek, aki az országutakon csavargott, s aki nem is érintkezhetett Poch-sal, hogy kirabolja õt, hacsak valami úton-módon már elõbb, még Rigában, nem értesült arról, milyen megbízatással kelt útra a bankhivatalnok?... Akkor esetleg követhette volna õt, alkalomra lesve, és meg is találva a balesetben, amely arra kényszerítette Pocht, hogy a fogadóban húzódjon meg...

Bár ez a föltevés némileg valószínû, sokkal több a valószínûsége annak a föltevésnek, hogy a gyilkosságot azok közül követte el valaki, akik a fogadóban töltötték az éjszakát. A Fogadóban Poch-on kívül csak ketten háltak: a korcsmáros és Dimitrij Nyikolev.

A gyilkosság után Kroff, mint említettük, a korcsmában maradt, ahol állandó felügyelet alatt állt. Többször a bíró elé vezették, aki behatóan és részletesen kivallatta õt. Sem a viselkedésében, sem a feleleteiben nem volt semmi, ami gyanút kelthetett volna. Állhatatosan hangoztatta azt a hitét, hogy a gyilkos csak Dimitrij Nyikolev lehetett, mert könnyen módjában volt elkövetni a gyilkosságot.

- S ön nem hallott semmi neszt egész éjszaka? - kérdezte tõle a vizsgálóbíró.

- Semmit, bíró úr.

- De hát elõször az elsõ ablakot ki kellett nyitnia, azután a másik ablakot ki kellett feszítenie...

- Az én szobám ablaka az udvarra nyílik, - felelt Kroff, - a másik két ablak pedig az országútra... Mélyen aludtam... Aztán meg akkor éjszaka rettentõ idõ is volt, s a vihar elnyelt minden zajt.

A bíró, miközben Kroffot vallatta, figyelmesen ránézett, s bár lelke mélyén gyanakodott rá, nem tudott semmit fölfedezni, ami kétségessé tette volna a korcsmáros vallomását.

A kihallgatás után Kroff szabadon visszatérhetett a Kidõlt Kereszthez címzett fogadójába. Ha õ volt a bûnös, csakugyan legjobb szabadlábon hagyni õt, felügyelet alatt... Talán így vagy úgy véletlenül el fogja majd árulni magát...

Vlagyimir Janov négy napja volt már a rigai vár foglya.

A kormányzó parancsa értelmében egy szoba volt a börtöne. Azzal a méltányossággal bántak vele, amelyet helyzete és viselkedése egyaránt megérdemelt. Gurko tábornok bizonyos volt benne, hogy intézkedéseit helyeselni fogják Szentpéterváron, bármiképp fog is végzõdni különben Vlagyimir Janov ügye.

Dimitrij Nyikolev, akinek egészségét mélyen megrendítették a szörnyû megpróbáltatások, kénytelen volt otthon maradni, és nem találkozhatott Vlagyimirral, bárhogy szerette volna látni õt. Egyébként azonban Nyikolev családjának és Vlagyimir Janov barátainak szabad volt meglátogatniok a foglyot. Jean és Ilka naponként ellátogattak a várba, ahol bevezették õket a fogolyhoz.

Milyen megható, sõt reményteli pillanatokat töltöttek ott együtt! Ilka és Jean bíztak a cár nagylelkûségében... Õfelsége nem lesz érzéketlen a boldogtalan család könyörgéseivel szemben, amelyet egy ideje oly kegyetlenül sújtott a sors... Vlagyimirt és Ilkát nem fogja egymástól elválasztani ez az életfogytiglan számûzetés, amely rettentõbb minden távolságnál... A két szeretõ szív egymásé lehet Isten és az emberek elõtt nemsokára, ha Vlagyimirnak megkegyelmez az uralkodó... Tudták, hogy a kormányzó ilyen értelemben tett elõterjesztést a cárnak. Dimitrij Nyikolev helyzete Rigában, a választások küszöbén, az, hogy õ a szláv párt feje, a kormánynak az a törekvése, hogy oroszosítsa a városi közigazgatást, mindez azzal biztatta õket, hogy a szökevény teljes kegyelmet fog nyerni.

Április 24-ikén, Jean, miután elbúcsúzott elõször Janovtól, azután atyjától és nõvérétõl, elutazott Rigából, vissza Dorpatba. Emelt fõvel fog visszatérni az egyetemre, õ, akivel úgy bántak, mint rablógyilkos fiával.

Társai, különösen Goszpogyin, nagy lelkesedéssel fogadták Jeant.

De a többiek, azok, akiknek Karl Johausen volt a vezére, nem hagyták abba az ellenségeskedést. Elkerülhetetlennek látszott az összetûzés.

A Jean visszaérkezését követõ napon ki is tört a botrány.

Jean elégtételt kért Karltól a sértésekért, és Karl nem volt hajlandó kiállni, újabb sértésekkel tetézvén a régieket.

Jean erre arcul ütötte õt. A párbaj erre megtörtént, és Karl Johausen súlyosan megsebesült.

Képzelhetõ, mi volt a hatása ennek a hírnek, amikor eljutott Rigába! Johausen bankár és a felesége nyomban Dorpatba utaztak, hogy talán halálosan megsebesült gyermeküket ápolják. Ha majd visszatérnek, a harc még nagyobb erõvel folytatódik az ellenfelek között.

Öt nap múlva megérkezett a döntés Szentpétervárról Vlagyimir Janov dolgában.

Joggal számítottak az uralkodó nagylelkûségére. Teljes kegyelmet adott a szibériai bányából menekült elítéltnek, és Vlagyimir Janovot nyomban szabadlábra helyezték.